Kedvemért csöpögnek a csapok • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Kedvemért csöpögnek a csapok

Egyik este bemegyek Fehérvár ismert kiskocsmájába a Budai úton. Szándékom csak annyi volt, megiszom a szokásos fehér fröccsömet, aztán majd indulok haza. Támaszkodtam a pultnál, bámultam a füstös estébe, amikor odajött egy középkorú, kreol bőrű fiatalember és szintén fröccsöt kért.

A csapos ügyes mozdulatokkal tette eléje, váltottak is pár szót, közvetlen hangnemben, de tovább lépett, figyelve a következő vendégre.

Álltunk szótlanul, valaki a szűk helyen kibotorkált a vécére, közben meglökött mindkettőnket. Erre mi a békesség kedvéért, úgy reagáltunk, hogy felemeltük poharainkat és szótlan fejbiccentéssel, egymásra nézve, ittunk.

Innentől kezdve olyan volt kettőnk kapcsolata, az előbbi esemény miatt, mintha már „ezer éve” ismernénk egymást. Gördülékenyen kezdődött a beszélgetés, minden különösebb bemutatkozás nélkül. Beszélt, én meg hallgattam, egy-egy közbeszólással „irányítottam” a szóáradatot.

– Be szokott ide jönni? – kérdezte.

– Általában, minden nap! – feleltem.

– Forgalmas kis hely!

– Az már igaz, alig fér el az ember.

– A jó emberek kis helyen is elférnek! – állapította meg és tekintete bizalmat sugárzott.

– Nem láttam még itt! – nyugtáztam.

– A meló miatt ritkán jutok ide.

– Be kell osztani az időt, hogy jusson erre is.

– Persze ez is fontos. Sokan mondják, te csak kocsmázol! Pedig nem azért jár be az ember. Vált pár szót a cimborákkal, ismerősökkel, lehet, hogy akad munka is, mert itt lehet mindent megbeszélni.

– Ezt én is tudom, azért jövök be.

– Megjártam én már Tengizt is. Nem nagy ügy, én mondom magának. Igaz, hogy csak fél évig voltam kint. Persze nem volt fenékig tejfel ott semmi. A meló az nehéz, meg a körülmények. Tudja, ha volna egy kertes házunk, itt a város környékén, kint pedig mínusz huszonöt fok hideg, az asszonynak bármilyen ígéretéért sem mennék ki, mondjuk fát vágni. Ott pedig képzelje el mínusz negyvenöt-ötven fok, szinte mindennapos volt és mi hegesztettünk, volt ott csőszerelés, szóval a szakmában dolgoztam. A beszéd folytonossága miatt, megkérdeztem.

– Miért jött haza?

– Elég volt! Először hajtott a kalandvágy is, meg a pénz is, aztán betelt. Ennek már jó pár éve, a betegségekről én nem tudok, tudja ezt beszélték nemrég. Én egészséges vagyok, tudok dolgozni, enni, inni és ezzel kész!

Aztán másra terelődik a szó, a mai lehetőségekre.

– Dolgoztam egy pesti kft-nél, naponta vittek kocsival, lakatos munka volt, többek között a Pest-Vác vonalon perontetőket szereltünk össze a MÁV-nak, de két napja megszűnt a meló is, meg a kft is – felemeli poharát, újból biccentett a fejével és ivott egy keveset.

– Most tárgyalásban vagyok egy egri székhelyű, német-magyar vállalattal. Ott kint kellene dolgozni, valamilyen hegesztési munka lenne. Az órabér nyolc márka, meg minimális térítésért étkezés és szállás. Úgy beszél erről a lehetőségről, mintha már valóság lenne.

– És a család mit szól ehhez? Említette, hogy nős! – kérdezem és kíváncsian várom válaszát.

– Tudom, az asszony nem örül ennek. De ahhoz, hogy a három gyerekkel vigyem valamire, most kell hajtani. Nem akarom őket úgy elengedni majd a világba, mint annak idején nekem sikerült. Persze akkor minden más volt.

Aztán erről a „más volt világ”-ról elmélkedünk, közben megiszunk még egy fröccsöt.

– A foci volt a mindenem. Még biztosan sokan emlékeznek rám. Körülnéz, hátha reagál rá valaki.

Csaba a „csapos” közbeszól: – Ki ne emlékezne Brazilra? Több csapatban is játszott. „Felkapott” játékos volt! – az első szót olyan nyomatékkal, hanghordozásban, megemeli.

– Így volt? – kérdem kissé hitetlenül.

– Persze! – itt kihúzta magát, olyan állást vett fel, mintha pont tizenegyest akarna rúgni. Aztán folytatta: – az Alba Regiában kezdtem. Beke István keze alatt, majd át kerültem Lechner Marci bácsihoz, a Spartacusba. Másfél év a Vidi-ben, és végül Isztiméren hagytam abba a focit, mert oda nősültem. Most itt élek Fehérváron, a következő szombaton költözünk egy nagyobb lakásba. Cserélni kellett, hogy mindenki elférjen. Látja, ez a cél! – ragyogás van az arcán, hiszen a régi idők szép napjai fényt vetettek rá.

– Most várom a „próba” hegesztés eredményét. Az a német fickó csak annyit mondott: – Gút! – és bólintott, majd megveregette a vállam. Bizakodom, de addig sem vagyok tétlen. Most maszekolok, tudja egy víz-gázszerelő, ha akar dolgozni, akkor van meló bőven, a házak tele vannak csapokkal, azok meg, a kedvemért, állandóan csöpögnek.

A végén bemutatkoztunk egymásnak, ő csak annyit mondott:

– Csányi Tibor, alias, Brazil!

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kedvemért csöpögnek a csapok”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés