Eon • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Eon

 

Nem csak az arcom elfolyt vonásaiban látom az időt, nem csak a lelkem árulta el a testem, de már az emlékeim is fakulnak. Közelebb van hozzám a sáros lábú Himalája lankáin hozzád futó lány, mint a tegnapi én. Azt várja tőlem a világ, hogy elfogadjam a logikátlan, testidegen értékeit, hogy lelkesen tapsoljam meg a modern kori rabszolgaság zsarnokait, miközben a kiszámítható, unalmas múltamra vágyom. A változás megállíthatatlan. A buszból nézem az elsuhanó hosszú dús hajam, a reményeim fakó lovát.

Mondd, ha minden változik, akkor a láthatatlan finom szál, miért nem szakad? Miért nem múlik a varázs? Elvágnám, de olló nem viszi, nem zúzza szét az a hatalom, mely bezzeg a szépségemet kérés nélkül vitte.

Hát tényleg csak a kertkapuban találkozunk? Neked még több idő kell? Megkapod!

Kuporogva várok majd Rád, ott, ahol a Teremtő a kettéhasadt lelkeket egyesítve belépőt oszt az Örökkévalóságba.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS