Bölcseleti-misztikus próza – 13. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 13.

 

Téves utasítás

 

Semmi rendkívüli nem volt abban a késő őszi hétfő reggelben. A szokásos időben keltem, nem túl korán. Felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot és lenéztem az utcára, mint mindig. Borongós idő volt, szemerkélt az eső, ami miatt az emberek lehajtott fejjel jártak és sietősebbre fogták a lépteiket. Ez a kép fogadott tehát, mint egyébként számos más alkalommal azelőtt. Ám akkor egyszeriben soha nem ismert fásultság fogott el a láttán. Csak bámultam le az utcára tompán, és úgy éreztem, mozdulni sincs erőm. Már vacogtam a hidegtől, amikor rá tudtam szánni magam, hogy becsukjam az ablakot. Gondoltam, betelefonálok a szerkesztőségbe – újságíróként dolgoztam –, hogy beteget jelentsek, de inkább kihúztam a telefon csatlakozóját. Ne is keressenek. Aztán visszafeküdtem. A sarki kávéházban szoktam reggelizni. Gondoltam, majd felöltözöm és lemegyek, ha megéhezem. De nem éheztem és nem is szomjaztam meg egész nap, és azután sem, sőt viszolyogva gondoltam még a kedvenc ételeimre is. Csak hevertem az ágyon tompa révületben. Este leengedtem a redőnyt, és nem is húztam fel többet, így valahányszor felébredtem, nem tudtam, hogy a nappal világossága, vagy az éjszakai világítás szűrődik-e be rajta. Egyre ritkábban ébredtem fel, és egyre rövidebb időre, ébrenléteim pedig valamiféle kegyelmi állapot lebegésében teltek. Nem is fogtam fel, hogy a kötelezettségek, célok, tervek, vágyak, a testi szükségletek, a gondolkodás és a lelkiismeret nyűgétől való mentesség, a tökéletes szabadság kiváltságát élvezem.

Egy kórházi ágyon tértem eszméletre. A főnővér elmondása szerint éppenhogy sikerült megmenteniük az életemet. Mindenesetre hamar erőre kaptam, és másnap délután már orvosok és pszichológusok karéja állt az ágyam körül, hogy kifaggassanak. Lényegesen többet viszont, mint amit fentebb leírtam, nem tudtam elmondani nekik. Némi gondolkodás után egyikük mégis imponáló magabiztossággal állapította meg a diagnózist.

– Egyes távol-keleti civilizációkban – kezdte az ismertetését –, ahol az emberi létet átmeneti állapotként és egy örök körforgás számtalanszor, más és más formában megismétlődő részeként fogják fel, azok szervezetében, akik magas kort élnek meg szervi bajok nélkül, egyszer csak aktiválódik egy hormon – ennek a mechanizmusa még nem tisztázott –, ami az éhség- és szomjúságérzet, és minden más hiányérzet kiiktatására utasítja a központi idegrendszert. A következmény vészes akaratgyengeség, a táplálék- és folyadékbevitel elmaradása miatt pedig egy héten belül bekövetkezik a halál, amit okkal tekinthetünk programozott öngyilkosságnak. Az én esetemben az történhetett, hogy valamilyen ⹂funkcionális zavar” folytán egy jelentéktelen, kissé lehangoló élmény hatására ilyen hormon aktiválódott a szervezetemben, és az említett utasítást adta a központi idegrendszernek, eleve tévesen.

Közel hetven éve immár, hogy ez történt, és én harmincéves voltam akkor. Tény, hogy most már nem lenne téves az a bizonyos utasítás. Egyre gyakrabban érzem azonban úgy, hogy késik. Nem szeretnék egy esetleges másik ⹂funkcionális zavar” folytán örökké élni.

 

Függőség

 

Nap mint nap meglátogatott, az tartotta bennem a lelket. Idővel aztán messzebb költözött tőlem, és csak hetente egyszer látogatott meg. Majd még messzebb költözött, és csak havonta egyszer. Végül olyan messzire költözött, hogy csak évente egyszer tudott meglátogatni, mégis ugyanúgy tartotta bennem a lelket, mint azelőtt.

Egy napon halálhírét vettem.

Áldott legyen az emléke. Most már az tartja bennem a lelket.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Bölcseleti-misztikus próza – 13.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés