Mindig bizalmatlan voltam az ilyen kérdésekkel szemben: „Milyenek is vagyunk valójában?” meg „Miért élünk a világon?”. Egyáltalán: a megválaszolhatatlan kérdések iránt, amelyekből csak a magam sutasága derült ki. Aligha épít sziklára kővárat, aki egy illat emlékére hivatkozik. Hiszen mindkettő megfoghatatlan és követhetetlen, rejtőzködő és tünékeny, s még inkább: ki hiszi el, hogy akár egy illat, akár egy emlék képes test nélkül, a maga kénye-kedve szerint végiglengedezni egy ember életén és sorsán, agytekervényein, netán (illatról szóltam, ezért esik szó e kevésbé elegáns testrészről) az orra hegyén.
Tizenhárom éves voltam…, azt beszélik, ez a gyermekkorból kibontakozó lélek első értelmes korszaka, a kérdések föltevésének és az első komolyan vehető válaszoknak az ideje. Amikor az ember (a tizenhárom éves) még teljességgel a gyermekkorban él, de már elkívánkozik belőle, amikor már képes betekinteni a felnőtt világba, de esetenként még természetes módon vonul vissza a maga gyermekmenhelyére.
Anyámmal utaztunk a Dunakanyarba, nyaralni, a család régi barátaihoz. Hát persze, hogy anyámmal! Magam hogyan utazhattam volna, amikor gyerek voltam, nem volt pénzem, nem voltak „családi barátaim”, különben is biztos voltam benne, hogy a „Dunakanyar” csak földrajzi fogalom és csakis az iskolai atlaszban létezik. Hát persze, hogy anyámmal! Apám akkoriban vidéken dolgozott, az ország másik végére száműzve az otthonától. A nyaralás az volt neki, ha hazajöhetett. Az utazás családi falkaprogramból ekkoriban kezdett kalandtúrává átformálódni, amikor legalább az esélye megvolt, hogy a saját kedvtelésemnek hódolhatok.
A dolog jól indult, a „családi barátok” kellőképpen távoliak voltak, hogy ne bonyolódjanak intimitásokba, de kellőképpen barátok, ezért egyszer se hangzott el az „Ej, de megnőttél!”, a „Lassan szegény anyád nyakára nősz!” meg a hasonló badarságok. A helyzet nem csak rám hatott ígéretesen, hanem anyámra is. Nem érezte szükségét semmiféle bábáskodásnak, természetesnek vette, hogy együtt tartózkodunk valahol, ami a családi kötelezettségeken kívül esik, s ezért nyugodtan érezhetjük akár jól is magunkat.
A ház, amelyet barátaink akkoriban otthonuknak tudtak, egy hatalmas kert végében álló, hajdani kertészlak volt. Nem is fértünk volna el benne a legjobb indulattal sem, de volt a ház fölött egy roppant barátságos padlás, amelyben viszont nagyon jól elfértünk. És a barátságos padlás nemcsak a mindkettőnkben túltengő romantikus hajlamot szolgálta nagyszerűen, hanem egy sor egyéb dologra is alkalmas volt. Este kellőképpen kényelmes és álomhozó szénaággyal szolgált, reggelre kellőképpen szúrt ez a szénaágy, és hajnalhasadással talpra ugrasztott. A sötétség beszőtte a padlást, tárgyai és zajai, amelyek napfényben az egyszerűnél is egyszerűbbek voltak, éjszaka feketébe olvadva, valami álomszerű, hígan-tömör fallá álltak össze, amelyet néhány behunyorgó csillag szegezett föl a padlásfalra. A padláshoz (persze kívülről) egy diófa is tartozott, amely szeles éjjeleken meg-megkocogtatta a cseréptetőt, és kellő hátborzongást biztosított. Én magam nagyon óhajtottam, bárha egér is lakoznék a padláson (odahaza sose háltam egerekkel), de ez az élmény ezúttal elmaradt, vagy talán az egérlábak futkározását nem tudtam megkülönböztetni a szénazizegéstől.
A környezetnek ezek a tárgyai determináló erővel bírtak, anyám vidéki lány volt, elsüllyedt gyermekkorát idézte föl a szénaillat, a diólomb susogása meg a csillagfényes éjszaka, én pedig városi fiú voltam, a természet ritka vendég volt otthonunkban, még ha élt is bennem folyamatos vágyakozás a természet közelsége iránt.
Valahogy mégsem a kaland győzött fölöttem, hanem én gyűrtem le a kaland csábítását – nem volt egyszerű. Egyszer sem éreztem igazán indián törzsek lopakodását a kertben, háborús géppuskafészeknek sem alakítottam át terveimben a padlás kerek ablakszemét, s a létrát sem rántottam föl a rohamozó kalózbandák támadása elől. Inkább a világ néma, ám szédítő kitágulását éreztem, amely beemelt a végtelenségbe, a világ tárgyait nyújtotta felém – és mindezt bizalommal tette. Én pedig – mint aki először találkozik a világgal – elfogadtam és személyes ismerőseimmé tettem a világ tárgyait. Nos, felnövekvő ifjúként valójában ekkor találkoztam először a tárgyak új módon szervezett táborával és az emberek falkájával, és főként azzal a tudattal, hogy ha akarom, belevetem magam ebbe a tárgytáborba és emberfalkába, ha pedig nem akarom, kívül maradok rajta, sőt akár kivonom magamat belőle. Későbbi eszemmel a szabad akaratot, az önálló döntést emlegethetném, a választás mámorító lehetőségét. Ej, azért nem ennyire bonyolultabb az élet, ha az ember tisztába kezd jönni a lét határainak mámorító távlataival!
A reggel úgy indult, hogy kivettem az öntözőkannát házigazdánk kezéből, s magam adtam inni sóskának, parajnak, de leginkább a por elüldözését élveztem bokorról, cserjéről. Meg a föld illatát, amelyet nehéznek és fűszeresnek mondanak, nekem inkább könnyű tisztaság és kedélyes közvetlenség elegye állt össze belőle. Anyámmal a boltba indultunk, amely szegényességében is eldorádó volt, a falusi boltok mindenes kínálatával, a friss kenyér illatával, a liszt tapadós porával, a cukor apró kristályaival, amelyek ott csikorogtak a talpunk alatt. Meg persze a földszagú krumpli halmok, a hagyma orrcsippentő tolakodása, a zöldséges ládák, a gyümölcshegyek. Megnyálazott kisujjammal titkon a lisztbe furakodtam, s a csirizes végtagot hazáig kóstolgattam. Pedig a hentes előtt nehéz hús- és zsírszag ütött arcul (orron), vér- meg hurkaszag, fölséges, ha éhes az arra baktató, undorító a jóllakottnak. (Ilyen tapasztalatot is csak döntés- és ítélőképes felnőtt ember szerezhet!)
A napok összefolynak emlékezetemben, vagy inkább: nem az idő, hanem valami más lett az események rendező elve. Elv? Ugyan! Az ember idő vezérelte, önállótlan lény, ha idejét megzavarják, a lánc szétszakad, a szemek elgurulnak. Ezt a nyarat csak nehezen tudom összekeresgélni, már akkor is nehéz volt, szertelen és logikátlan. De ördög vigye a logikát!
Vén kompon utaztunk anyámmal a túlsó partra, felnőtt életem első kalandos járműve volt, azóta is áhítatos szeretettel viseltetem a páternoszterek, a siklók, a városligeti farepülőgépek, a libegők és társaik iránt. A komp közöttük is előkelő helyen áll, talán aznap óta. A felloccsanó víz, a megfeszülő drótkötél, a hitvány kis motoros hajó, mindez az esendőségnek, a szerényen-is-bátorságnak pompás példája volt. A világ összes kompját a barátommá fogadtam! A komp sarkába csúf, kátrányos kötélcsomó volt lökve. Akár egy magát telefalt óriáskígyó, riasztó, formátlan, de azért félelmetes. A bűze riasztott, támadó, szúrós szag volt ez, aszfaltozógépek és forró katlanok szaga. És fényesen izzadt a nyári melegben, a fekete anyag (úgy hívták: kulimász) eltorzította a kötél szép sodratait. Lehajoltam, hogy az ujjammal érezzem a kátrányos köteg rútságát és gusztustalan tapintását.
– Ne fogd meg! – riadt rám anyám. Rémülten kaptam vissza a kezemet, mintha azt mondta volna: – Megharap! – pedig csak a kezem tisztasága jutott eszébe. Neki! Anyám volt. Maradt az orr, azt be nem fogathatta velem senki, förtelmes bűze volt szegény kötélcsomónak. Látván riadt vonzalmamat a csúfságok iránt, anyám elvonszolt a kátrányos kötélkígyótól. Elbúcsúztam tőle, és szagát az orromba raktároztam. Anyám maga előtt tuszkolt, a komp már a folyó közepén szelte a hullámokat, a túlparti hegyek rezzenetlenül figyelték a közeledőket. Nem, nem a hegyek, engem valami más csalogatott. Egy ló volt, nehéz igás állat, a néhány perces kompos pihenés közben a verejték megült a hátán, méretes tomporán. Hajlataiban izzadság sötétlett. Különös szag áradt az állatból, a munka, a hőség, a por, de főleg a lóverejték különös együttese. Legszívesebben az orromat nyomtam volna a ló oldalához, pedig a kezemet is alig mertem. A ló teste nyirkos volt, a felhevült testre kiült a hidegen párálló izzadság. Most adta le a hőfelesleget, amelyet hajnal óta a nap belésugárzott. De mit tudott minderről egy kompon tébláboló, városi fiú. A tenyerem érintésétől a ló bőre végigrándult, apró ráncok és hullámok futottak szét az érintés helyétől, én pedig úgy megijedtem, úgy elkaptam a kezemet, hogy kis híján a Dunába csúsztam. Anyám rám szigorodott: – Kell neked mindent megfogni! – mondtam volna, hogy: – Hát persze, kell! – de hang nem jött a torkomra a nagy állat bőrráncolása folytán, csak az orrom elé kaptam lószagú tenyeremet. És már ki is szálltunk a túlsó parton.
Nem is a szagok voltak a fontosak ezen a különös fölfedező úton, ebben a váratlan dzsungeljárásban, tárgyak és lények, színek, szagok és benyomások őserdejében. Inkább a riasztó, mégis boldogító élmény, amit a világ gazdagsága jelentett számomra. Számomra, aki fél lábbal kívül álltam ezen a világon, fél lábbal – és egyre inkább – belül, magam dönthettem részvételemről vagy egyedül maradásomról. Utánanyúlhattam kezemmel és orrommal a dolgoknak, összekátrányozhattam bátran a kezemet, ami ott feketéllett és bűzölgött napokig (de legalább aznap estig), vagy amely, mint a sár (a föld sara!), elhagyott a csobogó víz közreműködésével (legföljebb a körmeim alatt keresett magának menedéket!). A víz, amely egyszerre simította és hűtötte alul-fölül a kezemet, dobálta tele habgyöngyével, és vonta meg hűvösségét abban a pillanatban, amint kiemeltem belőle a kezemet, és még illatot se hagyott, amit emlékül hordozhattam volna magammal. Aligha volt olyan emlék ez, amelyet csupán egyes tárgyakkal lehet azonosítani, és mégis… azt a negyedórás komp utat a Dunán át életem nagy fölfedező napjai között tartom számon.
Délután esett az emlékezetes pingpong-mérkőzés, amiben magam se tudom, mi volt az érdekes. A pingpong legkevésbé. A nagyház (mert a kertben nemcsak „a mi kertészlakunk” állt, hanem egy nagy kővilla is) vendégei meg a vendégek barátai voltak a nevezetes esemény résztvevői. Talán a zsivaj csalt a teraszra, az idősebb, idegen fiúk közé. Óriási lecsapások és harsány felüvöltések tarkították a teraszszínház előadását, a beavatottak vehemenciája megdöbbentett.
Arra azért tizenhárom éves eszemmel is rájöttem, hogy nem teljesen normális dolog, amit ezek a fiúk a fehér labda ürügyén művelnek. A „nem normális dolog” nyitjára is rájöttem, bár beletelt néhány percbe, mire észrevettem az addig észrevétlent. Ott ült (vagy talán inkább kucorgott) a teraszlépcső alsó fokán, néma mozdulatlansággal szemlélve a játszókat. Fekete, hullámos haja volt, piros, ívelt ajka, az alig bontakozó, kerek gyerekarcot itt-ott már fölülírta valami koraérett nőiesség. Talán, ha tizenöt éves volt.
Talán, ha tizenöt éves volt, de ez a tizenöt év számomra olyan távolságot jelentett, mintha a csillagos ég szállt volna le váratlanul, amely azonban hamarosan úgyis visszalebben a felhők fölé. Ő egy-két évvel volt fiatalabb, mint a fiúk, mégis mindenki neki játszott, az ő kedvéért kockáztatta keze-lába és feje épségét a szögletes betonteraszon. Én szintén egy-két évvel (kettővel!) voltam fiatalabb nála (a fiúknál úgy néggyel-öttel), de velem a kutya se törődött, és ha én kezdtem volna ugrálni, szökkenni és röppenni, bizonyosan, mint megkergült fiatal kecskét, kituszkolnak a betonterasz édenéből. Ezt akkor így éreztem, de mindenki elől elhallgattam, noha biztos voltam igazamban, amint hogy máig is biztos vagyok ebben a korai igazamban (életem későbbi igazságaiban már korántsem annyira!). De még a saját igazamnál is világosabb volt számomra az az égbekiáltó igazságtalanság, az a nyomorult cirkusz, amit e körül a tizenöt éves lény (lány) körül műveltek, aki pedig láthatóan kutyába se vette az érte való nyaktöréseket és bakugrásokat. Tizenhárom éves lelkem-logikám még romlatlan volt az élet deformálódásaitól, hittem az őszinte tekintetben, bíztam benne, hogy az érzelmek önmagukért (érzőikért és értőikért) beszélnek, hogy hatásuk ellenállhatatlan és törvényszerű. Ő pedig csak ült a lépcső alján, és hullámos hajtincseit csavargatta.
És akkor az egyik bakugró bajnok odaszökellt a lányhoz, ütőjével a hátára csapott (de úgy, hogy az ütés a lány tarkóját is érte!), és valami otrombán harsány mondattal fölhívta a lány figyelmét a saját bakugrói nagyszerűségére. Legszívesebben kicsavartam volna az ütőt a pimasz kezekből, két fonákkal és két tenyeressel törpévé pofoztam volna a lánynál (és nálam) egy arasszal magasabb arcátlan frátert – olyan látványosan, hogy a többi ugrándozó is tanuljon az esetből (azok se voltak jobbak, se ennél az ütővel ütögetőnél, se a Deákné vásznánál!). Ehelyett nem csináltam semmit, némán szemléltem ezt a nyíltszíni gyalázatot, a gyönyörűség látványos megalázását, sőt egy kényszeredett mosollyal még támogattam is a támogathatatlant – és mérhetetlenül szégyelltem magamat ezért a semmittevésemért. Féltem az erősebb maroktól? Nyilván csak rám néz, legföljebb odébb tol becsületsértő ütőjével, még csak föl se fogja mozdulatom támadó szándékát. Valójában a nevetségességtől féltem, amivé váltam volna abban a pillanatban. Mert a nevetségesség öl – erre nem aznap jöttem rá, ez már tizenhárom évesen is alaptudásom része volt. (Ezért csodáltam és becsültem – és egy kicsit megvetettem – mindig a bohócokat, akik ezt a végzetes fegyvert hívják ki minden mozdulatukkal maguk ellen, vagyis halnak meg naponta!)
A lány – ez volt a dologban a legrettenetesebb! – föl se vette az ütést, a nyilvános szégyent, legföljebb a látszat kedvéért csapott-feleselt vissza – ezzel aztán lelkembe olyan mértékű belegázolást okozott, ami már elviselhetetlen volt. Hogy a nők számára az önmegvalósítás útja az önfeladáson keresztül vezet, ezt akkor – ugyebár – nem tudtam, s némelykor bizony ma is megdöbbenek e tétel szomorú igazságán.
Dúlva-fúlva hagytam ott őket, a betonterasz lovagjait és a kaucsuklabda bajnokait, de leginkább azt, aki miatt persze ott maradtam volna mindétig, sőt még a lépcsőre is mellé kucorodtam volna, bár ezt akkor semmiképpen nem vallottam be magamnak. Hogy tapasztalataim tavába miféle szennyvizek szivárogtak be a nap folyamán, ezt anyámnak csak a padláséj leple alatt mertem bevallani, meg azt is, aki miatt mindezek a tapasztalatok ilyen keserű ízt kaptak szájamban. Anyám sokkal nem járult hozzá gondjaim rendbetételéhez… Dehogynem! Meghallgatott, ennél többet aligha tehetett volna. A sötétség nagy vallató – és kegyes jótevő. Eltakarja a lehetséges pirulásokat a valló orcáján, valamint a szándéktalan mosolygást a hallgató arcán, így aztán mindenki megőrizheti a saját vonásait.
Megfogadtam, soha többet a betonterasz tájékára nem megyek, pingpongütőt a kezembe nem veszek, őt pedig látni se akarom. Másnap délután is csak a Duna vízállását akartam tanulmányozni, amely történetesen a terasz mellvédje alatt hömpölygött. Pirosajkú, feketehajú egyedül üldögélt, ezúttal a lépcső tetején. Unatkozott, a fiúk, akik tegnap kicsúfolták és elzavarták, még délutáni heverészésüket töltötték (vagy odabentről lesték, hadd várakozzon még egy kicsit, ha már ennyire ragaszkodik megaláztatása helyszínéhez és szereplőihez!).
– Jössz játszani? – kérdezte, de ez felszólítás volt, bár én akkor aligha töprengtem a mondat grammatikai mélyértelműségén.
Nincs felajzóbb szerelmi vallomás egy pingpongmérkőzésnél. Az asztal, amely nyújtózkodásával kapcsolatot teremt két vágyakozó között, az a kis rugalmas, tapadós felület a tenyér alakú ütőn (ami mintha inkább simogató volna). De főként az a kis gömbölyű izé, ami egy pillanat alatt fölmelegszik a játszók tenyerében, és különben is, egy pillanattal előbb még az ő ujjai közt lapult és melegedett (hevült!). Az elgurult labdáért hajolva pedig lopva föl lehet tekinteni a másikra, aki erről mit se sejt – aki a szívéhez közelállóval játszott már életében pingpong-meccset, érti, miről beszélek, akár csak megközelítette, akár túlhaladta a tizenhárom évet.
A fiúk hamarosan kirontottak a nagy kővillából, elzavartak minket az asztaltól, ők maguk összetenyerelték, az ütővel egymást csépelték, az egyik labdát pedig egyenesen a Dunába „hárították”. Ránéztem hullámos hajúra, de ő mintha semmit nem érezne a dolog iszonyatából. (Nyilván semmit nem érzett a dolog iszonyatából.) Nemes haragomban már ismét ott hagyni készültem az aznap délutáni botránykrónikát is, nemcsak azért, ami mindenki (mindenki más!) kedvére történt, hanem, ami nem történt. Feketehajútól tiltakozást, önérzetes fölháborodást vártam, lestem piros ajkai haragra nyílását, valami tiltakozó szót. De az a piros ajak néma maradt, legföljebb a vállát vonogatta, vagy a hullámos haja ide-oda dobálásában mutatkozott meg némi dac. Aztán az egyik bajvívó, aki némi asztalborogatással, néhány labdaszéttaposással és fenyegető levegőbe ugrálással mégis bajnokká verekedte magát, ordítva a lányhoz rontott (akire pedig addig rá se nézett!), a blúzába markolt, fölrántotta a lépcsőről, belecsókolt a nyakába, aztán visszalökte a lépcsőre – mint aki jól végezte dolgát. A lány feje megkoccant a teraszmellvéd betonkaréján, mire a lány lemorogta ugyan a bizalmaskodót, de csakis a tarkója megkoccanása miatt. Félrevonultam a bodzabokorhoz, azt tartva a számomra egyedül elviselhető helynek.
Estére a fiúk váratlanul a falusi moziba rohantak, csapot-papot, ütőt-hálót szertehagytak a teraszon. Hullámos hajú egyedül indult hazafelé. A fiúk a fönti, poros úton, ő a parti ösvényen vágott neki a koraestének. Kifordult a magas kőkapun, nem kellett ellépkednie a kertészlak és lakói előtt. Talán ez adta – ha nem is az ötletet, de a bátorságot biztosan, aminek akkoriban nagyon híjával voltam. Utána eredtem, mire a kapu sarkához ért, már mellette feszengtem. Talán furcsállhatta szándékomat, hogy elkísérem, de nem szólt. Ha megkérdezi, mit keresek ott, azt feleltem volna: – Semmit, csak becsukom utánad a kaput! – de nem kérdezte meg. A Duna parti alkonyatban hazafelé indult, ez talán kétsaroknyi távolságot jelentett, vagy pontosabban: azt a hárompercnyi időt, amíg egy kísérőnek megjön, vagy éppen elfogy a bátorsága.
Elmakogtam, ami nem tetszett: a fiúk tolakodó bizalmaskodását, meg az ő mindent eltűrését. Ami tetszett – nos, arról hallgattam. Feketehajú rám nézett, mintha nem értette volna, mit beszélek. Aztán egy kicsit megvonta a vállát, talán a szemöldökét is fölhúzta, nem az egyetértés jelei voltak ezek, még csak a megértéséi sem. Ott álltunk egymás közelében, a hársfasor félhomályában, de nagyon messze voltunk egymástól. Fényévnyi távolságra, nem: kétévnyi távolságra.
És akkor leült. Egy vas kikötőbakra. Hideg, kemény és fekete volt az a vasbak – és főleg: nem lehetett a lány mellé ülni. Pedig volt pad a fák alatt, kétszemélyes, üres. Hajjaj, volt bizony!
Leguggoltam a vasbak mellé, szembe a feketehajúval. A piros ajkak alig látszottak a sötétben. Beszélt a fiúkról, a kőházbeliekről meg másokról, nagyobbakról. Nem volt a szavaiban se panasz, se hencegés. Kérdezett valamit tőlem, alig bírtam válaszolni: a torkomban dobogott a szívem. Sose guggoltam még vasbak előtt. Se ő előtte…
Megbillentem és előrebuktam, oda a karjai közé. Szándéktalanságomat mi se bizonyítja jobban, mint hogy a vasbak hideg testéhez kapott a két tenyerem, nem a lány forró testéhez. Azt csak az arcom érezte, a ruháján át. Bódító illat szállt a lányból. A könnyű vászon megőrizte a napsugár emlékét, a női test melegét, a szappan és az egyszerű kölni lemoshatatlan, halvány illatát. A délutáni játékra az enyhe lányverejték emlékeztetett. És az a… igen, az az illat, amely bizonyosan senki másé nem volt a világon, csak az övé. A feketehajú, pirosajkú, a nőiségbe éppen csak belekóstolt nagylányé, ott, a Dunakanyarban. Beszívtam az illatát, éreztem, ahogy orromon át az agyamba húzódik az illata, és ott elraktározódik, végérvényesen, kiűzhetetlenül. Talán egy sóhajtásnyi idő telt el. Egy életre szóló illattal, egy életre szóló emlékkel.
Lassan eltolt magától. Visszaállított egyensúlyomba, fölállt a bakról, elindult. Mintha megérzett volna valamit abból, amit én? A pillanat értékéből, az illatok hatalmából, az emlékek erejéből? Még mentünk három lépést, aztán mutatta: ne kísérjem tovább. Elnyelte az este, a kertkapu.
Nálam maradt az illata, bennem maradt, ma is érzem, ha őt akarom fölidézni. Nagyon ritkán akarom. Mámorító az illat, de talán még mámorítóbb, hogy velem él és velem fog elmúlni. Vajon melyik tart ki hűségesebben: az illat vagy az emlék.
Másnap reggel hazautaztunk, sose láttam többet a lányt.
Hozzászólások