Még édesdeden aludt a falu a friss dunyha alatt, amit András napra takart rá a hajnali hóesés. A kutyák szunyókáltak, s közben csak fél füllel figyelték a csendet; hisz egy hete már, hogy nem kujtorog tyúktolvaj a kertek alatt. Akkor és ott nyikkant utolsót a fogatlan nagypapa, azután már csak Kowalski, a cserzőtímár kutyája gombolgatta róla a vörös bundát. Azóta a rókacsalád mély gyászba dermedt. Pedig szegény öreg csak azért ment lopni, hogy mielőtt elviszi a vénség, hadd szopogasson még egyszer egy kis pipihúst.
A falu végén a Pipacs utcától már minden a grófé, csak a zsinagóga nem, meg az első ház, ahol az idős javasasszony, Buzecky Gida lakik. A lelkészözvegy ott élt az unokájával, Erzsikével. Az asszony nem csak orvosolt, hanem a faluban a legtöbb újszülött az ő keze közt bőgött fel először. De arra is volt ideje, hogy vasárnaponként énekeljen a gyülekezetben. Na meg szerdánként kóruspróbára járt Koltai Zoltán karnagy úrhoz, aki hajdan még férjével tanult Sopronban teológiát.
Otthon persze a munka nagyját Erzsike végezte, hisz maholnap már virágra fakad a bimbózó szűz.
A róka kicserzett bőrét rég szárítón lengette a szél, s a szűcs már a szőrme szeméhez keresgélt kacér üveget, hogy majd egy dáma nyakából villogjon a világba.
Szent Andrásra virradt, mikor Erzsike arra riadt, hogy éhes. Nem csoda, mivel éjjelre titkosat tervelt. Előző nap buzgón imádkozott, s csak böjtöset falatozott, három búzaszemet, amire egy korty vizet ivott. De most mindjárt felkelti a kocát, megtudni tőle, hogy mikor megy férjhez? S aztán rögvest vág a kamrából egy darab szalonnát. Utána helyére teszi a nagyapja gatyáját a hagyatékládába, amit még este dugott titokban a párnája alá. Ugyanis az öregek szerint, ha András nap éjjelén férfiszagra fekszik, megtudja, ki lesz a párja.
Takács Zoltán illusztrációja
S tényleg! Álmában szokatlan, új, ismeretlen örömet érzett egy szelídszemű bajszos, homályember karjai közt. Miközben ölelte a férfi, szerelmet, s boldog anyaságot ígért neki. Ahogy újra rágondolt, kipattant az ágyból és csak úgy mezítláb, térdig lépett nagyapja csizmájába; pendelyére kabátkát kapott, s kisuttyant az udvarra. Átlábalt a hóban a kocához, megállt s megvárta, míg zakatoló szíve megnyugszik. Keresztet vetett, és vad svunggal irdatlan nagyot rúgott az öreg tákolmány oldalába, hogy csak úgy döngött! Aztán fülelt, hányat is horkan a felijedt disznó? Ugyanis a hagyomány szerint annyi évre rá kötik be a fejét.
De mi ez? Egyet se röffent a piszok! Ez azt jelenti a ráolvasó Sánta Bábi szerint, hogy a szüzet, hamarost tejre hozzák, vagy pedig vízkeresztig hirtelenlakodalom lesz a házban.
Meghülyült ez a koca? Hiszen még pucér férfit sem látott, legfeljebb ha nem számít bele a firenzei képeslap a márvány Dáviddal, amit nagyanyja őriz az albumában.
Erzsike dühbe gurult, s vadul rugdosta az ólat, de a koca csak szuszogott, s erre sem röffent.
Mire nagy nehezen visszalépdelt a házba a csizmamarasztaló hóban, nagyanyja éppen forró vizet öntött a korpára, s belekeverte a disznó moslékjába.
– Te bolond lány – ingatta fejét, de azért mosoly bujkált a szeme szögletében.
Ha nagyapád élne, lelkész létére is elnézné a babonás praktikád, mert erre még mentség a korod. Egyébként hiába rugdaltad a deszkát, mert süket a koca. Malackorában fülére ment az influenza. Meg vőlegény-álmodáshoz nem tegnap kellett volna koplalnod, hanem ma. De most rohanok, mert mindenórás a rabbi lánya. Aztán ha a karnagy úr jönne a vasaltingért, ne fogadj el pénzt – evvel fogta a szülészbatyut, és kifordult a kapun.
Egyébként Gida néni sosem kérdezte Zoltánt, hogy miért szolgálta külhonban zenével az Urat, ahelyett, hogy idehaza prédikálna? Még most sem, miután hazatért vagy húsz év után.
Erzsike, ahogy nappalira öltözött, még tököt aprított a moslékba, s úgy vitte ki a kocának. Most persze, ébren várta az Ődisznósága! Rögvest bele is mártotta első csülkeit a vályúba, hogy nem forró-e, s csak aztán kezdett el reggelizni.
– Adj’ isten, van itthon valaki?
A lány már visszafelé vitte a vödröt, mikor meglátta a kiskapu előtt várakozó urat. A karnagy – gondolta, s törölte is a kezét a kötényébe, holott nem is volt moslékos.
– Tessék csak bejönni, nincs kutya! – kiáltotta messziről, és sietett a vendég elé.
– Te vagy az Erzsike, ugye? – de inkább mondta, mint kérdezte, mikor már a konyhában ültek a melegben.
Igen, de a nagymama szülni ment a rabbihoz, illetve segíteni – s elpirult, mert először volt négyszemközt férfival. Később, mikor eszébe jutott a találkozás, szégyenkezett, milyen liba is volt, mert csak dadogott, s folyton lesütötte a szemét. Persze, mikor olyanokat mondott neki az úr, hogy ő amilyen szép, s bizonyára sok az udvarlója, és ő biztos benne, hamarost bekötik a fejét. Közben úgy érezte, hogy a karnagy folyton férfi módra fürkészi az aranykeretes szemüvege fölött. Tán tetszem neki – gondolta, s belebizsergett a fejbőre; mert arra gondolt, hogy igaz az a mondás, hogy jó megpihenni vén fa árnyékában.
Már jó idő eltelt az első találkozásuk óta, feltűnt a lánynak, hogy a próbák után a karnagy gyakran kíséri haza a nagymamát, hogy el ne csússzon a sötétben a csontfagyott, jeges úton. De Erzsike ráérzett, hogy csak őmiatta töri magát Zoltán. Tán a férfiember az elmúlás előtti szenvedély utolsó izzásával, mikor a maradék láng az égig csapódik, s a bárányfelhők bundáját perzseli, belészeretett. Múltkor a húsosnál, amikor őelőtte bárdoltatott karmonádlit, mondta, hamarost meglátogatja őket egy válaszért, ami örökre eldönti maradék életét. Mikor este elmesélte otthon a találkozást, a nagymama mosolygott, csak annyit mondott, hogy cö, cö. Csak azt nem tudták, hogy ilyen hamar lesz vizit.
Egy decemberi este épp a levesnél tartottak, mikor beállított a karnagy egy szalaggal átkötött csomaggal, amiben egy gyönyörű porcelán bonboniere volt, s a deklijén egy pásztorábránd, sok birkával.
Biztosan bátorítást ivott Krausznál, mert félszegsége ellenére rögtön a tárgyra tért; kezet csókolt a nagymamának s megkérdezte:
Gida, akarsz-e a feleségem lenni? A nagymama rég hallotta becenevét férfitől, s nem szólt, csak könnyes szemmel arcához szorította a férfi tenyerét. Erzsike, meg mint akit nyakon öntöttek, tágra meredt szemmel bámult a semmibe.
A birkák a dekliről meg oda se néztek; közömbösen legelték a porcelánmezőt.
Hozzászólások