Artúrka
Artúrka egy fehérbóbitás kakadu (Cacatua alba), körülbelül 16 éve került hozzánk Bécsből, egy magyar származású madárkereskedőtől. Akkoriban Sopronban laktunk, a „kismadár” (aki mintegy 45 centiméter hosszú a fejétől a farkáig) a hazavezető utat egy kartondobozban töltötte, és már ekkor bizonyságot tett kivételes egyéniségéről – kitartó munkával lyukat rágott a doboz tetején, nem kis rémületet keltve, hiszen valahogyan haza kellett hozni anélkül, hogy a gépkocsi légterében szabadon hancúrozhatott volna. Szerencsés megérkezése után tágas kalitkába került, a kínált almadarabkát azonnal elfogadta, majd a lábacskájában tartva elfogyasztotta. Túlzott szabadságvágya azonban itt sem nyugodott, hamarosan akkora lyukat rágott a kalitka falában, hogy félő volt, hamarosan a lakásunkban fog korlátlanul sétafikálni. Nem győztük a lyukakat foltozgatni és valamilyen megoldást keresni arra, hogy biztonságosabb röpdét készíttessünk neki. A lakatos mesternek megmondtuk, hogy kivételes minőségi ellenőr fogja a munkáját tesztelni. Igyekezett is az elvárásoknak eleget tenni, így egy darabig nyugtunk volt, ám más baj következett be: kismadarunk bánatossá vált, s egy szépnek nem mondható napon önmaga ellen fordult, kitépte szárny- és farktollait – úgy festett a hajdan gyönyörű madár, mint egy tépett liba. Évekig tartott, míg a tolltépésről le tudtuk szoktatni, mostanra már ismét gyönyörű, ámde továbbra is mindennapos kihívást jelent számunkra…
Rájöttünk, hogy a tollcsupálást unalmában teszi, mi azonban a nap 24 órájában nem állhatunk rendelkezésére, hiszen dolgoznunk kell. Hogy ne a tollát, hanem valami mást rágjon, igyekeztünk újabb és újabb játékokat kitalálni részére. Egy darabig megtette, hogy fakanalakat kapott – azokat dolgozta fel fogpiszkáló minőségűre – de sajnos, túl gyorsan végezte a munkáját, hát mást kellett találni. Seprűnyél – szaladt át agyunkon a felismerés, és kezdtünk kedvenc boltunkban azt ötösével vásárolni. Más, normális ember nem tudta mire vélni vásárlási szokásunkat, s egyszer a boltban, félve bár, de rámkérdeztek: „fiatalasszony, minek önöknek ez a sok seprűnyél?”
Megnyugtatásul elmondtam, nem a férjemen töröm össze őket, sőt nem is lovagolok rajta, hanem egy kakadunak kell játszani. Ezzel aztán még elképzelhetetlenebb dolgot állítottam, de beletörődtek. Mikor már a sok seprűnyél is unalmassá vált „Őartúrsága” számára, elmentem a játékboltba – szemlélődésemet az eladó segítőkész szava zavarta meg: segíthetek? Hány éves a gyerek? Nem gyereknek lesz, válaszoltam elmélázva, s ott állva, ahol a 2-5 éves gyerekeknek szánt mechanikus játékok sorjáztak, amikor felnéztem, egy megdöbbent arc tekintett rám. Ugyanezt a döbbenetet láttam, amikor kis kertész felszerelést akartunk venni – ugyanis a madaraink akasztós szekrény méretű röpdében laknak, melyek aljára zeovitot szórunk, ami a madár-melléktermékek felfogására és szagtalanítására szolgál, de ásványi anyag tartalma miatt csipegetni is szeretik a kedvenceink, ennek feltakarítását szolgálja a kis kertész felszerelés gereblyéje. A játékboltban kétféle minőségben is volt a kis gereblye – fából, sárgaréz fogakkal, de volt műanyagból is. Kitartóan mustráltuk a választékot, ismét segíteni akartak nekünk, az első kérdés már ismerős volt: hány éves a gyerek? Ismét csak a „nem gyereknek lesz” volt a válasz, ekkor a kereskedő megint segíteni próbált – „ha temetőbe kell, a fából és rézből készültet ajánlom”. „Nem temetőbe lesz” – válaszoltuk, amire ismét döbbent csend következett, vajon mi a csodának kell két felnőtt embernek a kis kertész felszerelés… A magyarázatunk ismét derültséget keltett, látszott, nem tartanak minket normális embereknek.
Azt hiszem, mégis akkor tekintettek minket igazán bolondnak, amikor egy napon elrepült Artúrka. Ekkor Répcelakon laktunk, egy családi házban. A férjem, hogy friss levegőn és napfényben is legyen imádott kismadarunk, rendszeresen kivitte a kertbe sétálni, lábát fogva a madárnak (ekkor már nem volt tolltépős és nagyszerűen repült!). Hiába aggodalmaskodtam, hogy egyszer el fog repülni, az én szerelmetes párom nem hallgatott reám.
Már amikor hazaértem, láttam, hogy a férjem az utcán sétálgat és a fákat mustrálja, sejtettem, hogy bekövetkezett, amitől annyira rettegtem. Az történt, hogy a párom a kertben megbotlott és csak egy pillanatra engedte el a madár lábát, máris Artúrka látványos röptében gyönyörködhetett, és néhány másodperc után szem elől veszítette. Kétségbe esetten rohant az utcára, de nyoma veszett. A községbeliek ellentmondó hírekkel szolgáltak, ki itt, ki ott látta, de mindegyik nyom hamisnak bizonyult, és immár ketten fogtunk hozzá a keresésnek. Nem lehetett mindennapi jelenség, amikor a település háziorvosa és annak felesége az utcákon a fehérbóbitás kakadu hívóhangját utánozva, zokogva, a madár nevét kiabálva szaladgál! El tudom képzelni, mit gondoltak… S aznap nem is lett meg a madár. Szörnyű éjszakánk volt. Másnap a madár fényképével illusztrált plakátokon kerestettük Artúrt. Egyszer csak megszólalt a telefon, és jó hírt kaptunk – Artúrka ott üldögélt a fogorvos kolléganő diófáján és éktelenül ordibált, a fa tövében meg a ház macskája ólálkodott, a várható jó falatért kicsit reménykedve, a szokatlan hangok miatt pedig egy kicsit rettegve. A férjem persze otthagyott csapot, papot és várakozó betegeket, rohant a kedvenc madaráért, akit a diófához támasztott létra segítségével le tudott hozni a fáról, persze Artúrka út közben a köpeny összes gombját „leoperálta” a csöpp kis csőrével.
Egyszer pedig a férjem hétvégi ügyeletet teljesített a kijelölt helységben, Hegyfalun. Rám maradt a madarak ellátása, hiszen ekkor már nemcsak Artúrka volt a lakótársunk (összesen tíz papagájunk van). Artúrkát természetesen ilyenkor szabadon engedjük, hogy egy kicsit repkedhessen, játszhasson a szobában, általában szófogadó, eltűri, hogy a szórakozás végén betegyük a helyére. Ezen a napon valami más történt, sem szép szóval, sem erőszakkal nem lehetett a helyére terelni. Két választás elé állított, vagy eltűröm, hogy a hosszú hajamat huzigálja, vagy a fenyőfából készített előszobafal oldalába mélyesztette a csőrét. Egyiknek sem örültem igazán. Ahogy telt az idő, mindketten egyre idegesebbek lettünk, és egyszerűen nem bírtam vele! végül haza kellett hívnom a férjemet, hogy segítsen. Még manapság is kacag rajtam, mikor hazaérve, az alábbi látvány fogadta: Artúr széttárt szárnyakkal, égnek meredő bóbitával rugózott a fejemen, diadalordítást hallatva, mint aki azt mondja: „Látod, legyőztem a gazdi nénit!” Ekkor vesztettem el a tekintélyemet végleg a madár előtt, azóta sem felejtve a történteket, ha teheti mindig huncutkodik velem, de azért szeret.
Manapság az az új mulatsága, hogy „maga alatt rágja a fát”, és ha sikerül levernie, nincs min ülnie és persze ekkor megsértődik sé 82 decibel hangerővel méltatlankodik, ami egy lakótelepi lakásban elég zavaró lehet a környezetünkre, ezért hangszigetelést szereltettünk fel, de csak az nem hallja őkegyelmét, aki nem akarja. Hála a lakótársaknak, elviselik ezt a kedvünkért.
Nagyon szeretjük Artúrkát, s mivel még hosszú évtizedekig élhet, remélhetőleg még sokáig együtt leszünk, ami egy ilyen kedves kis csirkefogóval igazán nagy élmény. Csínytevéseit azonnal elfeledjük, ha együttlétünk során szól valamit – nincs nagy szókincse, de azt a keveset sokszor nagyon is jól használja. Amikor repül a lakásban, landolás után mindig közli, hogy „madár”. Mogyorónyi agyában a „madár” fogalma egybeolvadhatott a „repülés” fogalmával, ugyanis egy ízben a férjem az ablaknál állt, vállán Artúrral. Épp landolt egy B737-es repülőgép a közeli repülőtéren, ezt látva, Artúr ismét közölte, hogy „madár”. Időközben többszörös tv-sztár lett, sőt az egyik sikeres filmben (Ámbár tanár úr) ő volt a repülni képes dublőr az esküvői szertartáson… A vendégeket nem szereti, azt közölve, amit mi is mondunk, amikor mérgesek vagyunk rá… – „buta!”, rossz esetben a „hülye”, ami kijár. Tudja, ha el akar minket bűvölni, azt kell mondania: „Artúr madárka kakadu.” Természetesen a hangja nem éppen fülemülecsattogás, de vannak olyan hangocskái, különösen amikor elégedett a sorsával, hogy el lehet tőle olvadni. Nagyon szeret minket, és ezt testbeszédével is értésünkre adja. Értelmi szintje a kutyákéval egyező. Soha sem tudnánk tőle megválni, mára olyan nekünk, mintha igazi családtagunk lenne…
Hozzászólások