Hajnali vaskakasok • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Hajnali vaskakasok

 

– Emeld el innen a fejed! Vidd odébb azt a lobonc hajadat! Hé, mi az én fülem, hogy te vakargasd! – Jól van, na, a magamét nem találom! – ezek és hasonló mondatok, inkább dünnyögés formán és laza következetlenséggel szakadtak ki a két szunyókáló hol egyikéből, hol másikából. Miközben tapogattak, simogattak és csapkodtak körbe, a tolakodó hidegséget növekvő egymáshoz bújással akarták kirekeszteni maguk közül.

Aztán – mintha összebeszéltek volna, pedig csak egymás sóhajtásába és lélegzetvételébe burkolóztak – egyszerre fölkapták a fejüket. Szembenéztek, és mintha szép kísértetet láttak volna, egymásra meredtek. Szép kísértetek voltak. Szép, havas kísértetek. Abban a szűzi alakban, amely az éppen hullásnak induló hó sajátja, amikor még a tárgyaknak csak a peremét és kiálló csúcsait hullotta be, a hajszálak szabadon maradt végét, a szemöldököt, esetleg a kabátgallért és a külső hidegre száműzött egyéb tárgyakat. És a cipőorrokat persze, de az messze esik a gazdájától, és különben is, ki törődik a cipőorrokkal!

Amikor erre a padra lerogytak – de mikor volt az már! –, esett az eső, gonosz következetességgel, hideg aprólékossággal. Csak egy percre ültek le (hát persze!), aztán úgy egymásba helyezkedtek, hogy azok a drágalátos belső érintkező felületek fölmelegedtek és megszáradtak – minek is keltek volna föl az egy perc elmúltával.

Megnézték az órát, aztán eltakarták rémülten, az óra dolga, hogy az időt mutassa, nem pedig, hogy a lelkiismeretet döfölje.

Széjjelnéztek és semmit se értettek a világból. Ők este valami bölcs és felemelő rendezvényre indultak, most pedig itt a hídfő közelében, egy park fái alatt ébredtek, a korai hóesésben. És lassan a hajnalnak is meg kellett érkeznie. Mondta az előbb az óra! A rendezvény, a bölcs és felemelő, régen elmúlt! Csak valami ostoba szamárfej rémlett, szőrös, nagy fülekkel… De hiszen akkor rendben van a dolog, Shakespeare hősöket gyűjtöttek tollhegyre tegnap este a felemelő bölcsek! Mintha derengeni kezdett volna valami.

Igen, derengeni, hiszen itt a hajnal. A fények zavart és szemérmes első riadalma. A hó, ahogy váratlanul esni kezdett (de hát mi olyan váratlan a januári hóesésben?), átszínezte és megfehérítette a világot. Mármint – tudják! – először a világ csúcsait és kiálló peremeit. Aztán a többit is, nemcsak az elcsellengő hajtincseket. A fákat is, a padokat is, a villamosokat, amelyek közül az elsők most taposták éppen vasszínűre a megfehérült síneket. Meg a buszokat, amelyek olyan mókásan mintázott, végtelen keréknyomot nyomtak a hóba. És amelyet a hó aztán hamarosan fölülírt a maga mindent beborító hullásával.

A hó fölemelte a földről az éjszakai lámpafényt. Tündökölt a park a bokrokkal, és az utcák a bóbiskoló kirakati táblákkal. A hó hideg fényét át- meg átfirkálta a lámpagömbök élő, sárgás fénye, meg a reklámok éjszaka is ugrándozó tarkabarka világossága.

Senki az utcán, a téli hajnal fényei szabadon hemperegtek és terpeszkedtek. A fák fekete törzse már alig bírt ellenállni a pillekönnyen rátelepedő, bársonyos erőszaknak. Hogy fönn, a végtelenben, a házak tetején kémények laknak, amelyek meleg füstjükkel rendet tesznek maguk körül, ebből odalenn nem sok látszott, valami tétova reszketés a levegőben, valami gyenge örvénylés a hóhullásban.

Igen, valahol meg kellett beszélni azokat a hajdan volt hősöket és hősnőket, akiknek az emléke máig él szóban és képben. Akik között volt, aki vállalta a szamárfület, vagy inkább ráhagyta az utókorra, hadd higgyék: örömmel viseli. Szamárfülek és szamárfülűek máig is vannak – állapították meg magukról és egymásról –, mit simogattál az előbb itt, a sapkám tövénél?

A cipőorr szinte beleveszett a park hótengerébe. A cipőorr gazdája (valójában a cipőé) csak egy picit moccantotta meg kitagadottját, hogy megbizonyosodjék, megvan-e még, nem nehezült-e rá ólomsúllyal a pillehó.

Nagy, kövér felhőket fújtak a lámpagömbök felé, a hó át- meg áthullott a felhőgomolyagon, a gomolyagok szélére mintha szivárvány feszült volna föl egyszerre. Olyan felhőforma szivárvány, gödröcskékkel meg felhőormokkal. Aztán, amint a tüdő (ott belül) megelégelte a cifra játékot, a felhők szétpukkadtak, a szivárványok elenyésztek. Micsoda játék, micsoda tékozló szépség! Micsoda szép tékozlás.

Valami romlott kocsma is szerepelt az eső áztatta éjszaka kínálatában. Ki tudja, hol volt az. Szénkályhával, unottan izzadó pincérnővel, vagánylegényekkel, akik egyáltalán nem szépszerén zörgettek be. Meg ő velük, akik maguk se tudták, Shakespeare királyleányai és szamárfüles hősei után miért éppen oda… Valahol meg kell húzódni, ahol kellőképpen lehet utálni a világ rútságát, és ahol lehet tudni, hogy rajtuk kívül senki nem hordoz magában középkori hősüket se bolondokat. Jó volt, jaj, de jó volt aztán kilépni a hidegbe, a tisztára mosó, dermesztő esőre. Jó volt… Csak éppen nem tartott ki hazáig. Csak a parkig. Ott össze kellett bújni, ott le kellett ülni arra a padra (éppen ott volt az a pad, hát mit tehettek!). És csak egy pillanatra hunyták le a szemüket. Egyszerre mind a kettőt, mind a négyet. Istenem, van ilyen! Aztán amikor… aztán egyszer csak… mint az álom. Vagyis mint a valóság, a beteljesült álom. A fehér, a gyönyörű!

Megfogták egymás kezét. Száraz volt, már száraz, ott száradt meg a másik alvó kabátja alatt, a sálja gombolyagjában. Már álltak, hogy induljanak. Még álltak, mert nem mertek elindulni. A városban (ebben a városban különösen!) nem látni mindennap szűz havat. Hajnali szűz hómezőt pedig még kevésbé. Fás, pados, tarkafényes, hídfős szűz hómezőt. Buszosat meg villamososat. Nem akarták megháborítani.

Csöndben szűrődött a hó, mégis volt valami hangja, amint a százezernyi hópehely elsurrant a levegő fagyos molekulái között, elzizzent a faágak és a villanyoszlopok mellett, elsiklott egymás közelében. Kevesebb volt ez még a nesznél is, talán az űr végtelenségében lehetnek ilyesféle hangok. Ott bizonyosan! Meg itt, a hídfő mellett, a kis parkban. De csak most. Ma hajnalban!

Csönd? Nesz? Hópercegés? De hiszen… Mi ez az éktelen dübörgés, a semmiből, a mindenhonnanból. Fentről és lentről, kirohanva az utcáról, a tetőkről? Bemérték füllel, szemmel. Az orrukkal, a megrettenő bizalmatlanságukkal.

Éles, kemény és tolakodó zaj. Harsány és útszéli, gépszörnyek dübörgése, embernógatásra. Ott reszketett az utcák fölött, a fények alatt, a fák között. És mégis, valami vidám vállon veregetés rikoltozott ebben a zajban. Elsöpört minden csöndet, elnyelt mindenféle neszt, elemésztett minden áhítatot.

Vaskerekű, nagy szemeteskocsik gördültek elő a mellékutcából, zörömböltek és ugrándoztak a kockaköveken. Nyáron szemetes, télen hókupacoló – micsoda nyomorult lebecsülése a szépségnek, az űrből szitált tisztaságnak! Bebugyolált hólapátolók biztatták egymást és a kocsikat, de leginkább magukat. A szemeteskocsik üres bendőjéből egy-egy lapátnyél komorlott föl, és hányódott előre-hátra. A hajnali műszak. Itt van végre a hó, az eltaposandó, a lapátra való.

Álltak és nézték őket, hallgatták a kurjongatást, a vásott rikoltozást, meg a kocsik fülbántó dobódását a kövek során. A havas éjszaka, a hajnali ébresztő nesz elmenekült. Ki, az űrbe talán.

– Vaskakasok.

– Azok. Hát akkor – ébresztő!

 

Megjelent: Irodalmi Páholy 2007. Tavasz. – Emberfa. Novellás könyv. Bp. 2009, Hungarovox k.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Hajnali vaskakasok”


  1. A jelennek szólsz, hogy álljunk meg, csodáljuk meg, ki az előadást, ki a frissen esett havat, ki a szerelmét. Ne rohanjatok, mert az életünk minden percében lehet értéket találni, csak hajlamosak vagyunk elrohanni mellette. A csendes nézelődés energiákkal tölthet fel és átlendíthet életünk nehézségein. Az én koromban jobban értem a csendes érzékelés értékének fontosságát. Ölel: Gyurka

    Hozzászóló: Wéber György | 2021. január 31., 17:08

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés