(Húgomnak szeretettel)
13 óra 45 perc. Időjárás és vízórajelentést olvasunk fel. Kontinensünk időjárását két nagy kiterjedésű légköri képződmény határozza meg – harsogta a Petőfi rádió a nyári szünet utolsó napjaiban a panellakás konyhájában kuksoló gyerekeknek. A Duna gázlóviszonyainak ismertetésénél, már mind a két kislány gyomra hangosan korgott. A hajóvonták találkozása tilos! A Sajó felsőzsolcai értékeit már nem hallgatták meg, éles mozdulattal fojtották a bemondóba a szót. A déli haragszónak már a visszhangját sem lehetett hallani, de a gyerekek még nem ebédeltek.
Ismét kinyitották a hűtőt, de az nem telt meg az elmúlt tíz percben. Egy üveg mustár, lekvár, tej és pár tucat tojáson kívül nem volt benne semmi.
Ehetnénk tojáslepényt, vagy keverjük össze a tejet a lekvárral, ahogy a múltkor csináltuk, az finom volt – mondta a kisebbik, az SZTK keretes, zöld szemüvegét igazgatva!
A két túlélésre szakosodott kislány végül is a mustáros kenyérben és a tojásfehérje habbá verésében – jó sok cukorral – maradt! Reggel diót rágcsáltak, de az már rég kiürült a gyomrukból.
A jóllakottság illúziójával folytatták tovább a napjukat. A nagyobb, tizenhárom éves hosszú fekete hajú, gombszemű kislány Makrancos Kata megszelídítését tanulmányozta, míg húga Angliában járt és Robin Hood kezébe adogatta a nyilakat. Hemzsegett a szoba a hősöktől. Méltóságteljesen ült Winnetou a sarokban, Kästner ikrei fodrászkodtak a tükör előtt, míg néha az ágy irányából tompa köhögést hallatott a Kaméliás hölgy.
Ha kellőképpen figyeltek volna a lányok, akkor hallották volna a még ki nem olvasott könyvekből kiszűrődő hangokat is, a lovak patazaját, a tajtékzó vizek hullámzását, az oroszlánok bőgését. A színeket, a tájakat, azokat az élményeket, melyektől élhetővé vált a silány valóságuk.
Ez a nyár különösen szerencsés volt a számukra, a megengedett hat könyvnél sokkal többet hozhattak ki egy bérház alján megbúvó könyvtárból. A szemüveges, horgas orrú könyvtáros kezdetben szigorúan szemlélte a lányokat, fogaskérdésekkel próbálta sarokba szorítani őket, hogy lássa, valóban olvasók-e? Záporoztak a kérdések: – Ki védte az egri várat? Ki volt Tímár Mihály? Hallottatok már a Titanicról?
A nővérek egymás szavába vágva cserfesen bizonyították a tudásukat, melynek eredményeként húsz varázslatos könyvvel távozhattak. Híres klasszikusokon kívül képzőművészeti könyveket is elhozhattak.
– Aztán időben hozzátok ám vissza őket – kiabálta utánuk a könyvtáros, komor arcot erőltetve magára!
Otthon bekuporodtak az egymásba tolt fotelekbe és nézegették a festményeket. Első találkozásuk volt a modern festészettel.
A kölcsönzés lejárta előtt vitték vissza a könyveket és tágra nyílt szemekkel olvasták a könyvtár ajtaján, hogy: „A könyvtár megszűnt”.
A kezdeti riadalom után úgy érezték, elérte őket a szerencse. Mivel nem találtak címet, hová vihetnék vissza a könyveket, nagy boldogan visszacipelték őket, néha megpihenve egy-egy padnál, vagy lecsücsülve az útpadkára.
– Szerinted, hugi, tudta, hogy be fog zárni?
Morfondíroztak a kérdésen többször is a lányok, de a kíváncsiságukat egy idő után felülírta az örömük és csak a potya könyveikre figyeltek. Új, végleges helyet kellett nekik keresniük a polcon.
Lassan múlt aznap az idő. Még három óra sem volt. Hallani lehetett, ahogy egymás után suhannak a lapok a kis ujjacskák között. A gyorsaságukból ítélve, már mind a ketten tudták, hogy a másik nem olvas rendesen. A sóvárgás megtépázta a figyelmüket. Éhesek voltak ismét! A szüleik befizethették volna őket az iskola napközis menzájára, de nem tartották fontosnak, úgy érezték, annyi mindig van otthon, amennyi elég a lányoknak.
Újra kimentek a konyhába és újra kinyitották a hűtőszekrényt, hátha valami elkerülte a figyelmüket, hátha akad ott még valami, amit megehetnének. Rakottkrumpli vagy habosalmás pite. Ha volt is, kóbor manók megették, mert továbbra is csak a pangó polcok köszöntek a gyerekekre.
– Együnk rántottát, vagy tükörtojást, vagy csinálj tojáspörköltet – kérlelte a kicsi a nagyot!
– Tegnap is tojást ettünk, már undorodom tőle, keressünk valami mást!
A spájzban találtak málnát, ittak egy-egy nagy pohár szörpöt, és visszamentek a szobájukba, lekuporodtak a tv elé és várták a műsorukat.
Akkoriban a gyerekek nem kérdőjelezték meg az életüket, mélységes alázattal fogadták a sorsukat, soha nem tételezték fel, hogy a tanáraik vagy szüleik nem az érdekeiknek megfelelően cselekednek. A bizalom és odaadás csendre intette őket, nem panaszkodtak, otthon és az iskolában is fegyelmezetten követték az utasításokat és szabályokat. Kék köpenyben, hátra kulcsolt kézzel képesek voltak órákig egyenes derékkal ülni a padban. A mások iránti tiszteletet magas fokra fejlesztették.
A test azonban követeli, ami kijár neki, az ösztönök képesek két ököllel is döngetni a kaput, ha szükséget szenvednek.
– Adjuk el a könyveket! – A megváltó ötlet üstökösként suhant át a kisebbik lány agyán. Az újakat, azok biztos sokat érnek. Tudod, a városban, a szökőkút melletti antikváriumban.
– Nem! Szó sem lehet róla, könyveket nem égetünk és nem adunk el, hogy képzeled, hugi?
– De éhes vagyok! – súgta elhaló hangon a zörgő csontú kilencéves kislány.
Egy vérből valók voltak, ők voltak ketten a hatékony csapat. Azonos értékrend, közös élmények. Az egység!
Egymás után kerültek le az elválásra ítélt könyvek a polcról. Az iskolai jutalomkönyvek első oldalát megmetszették, szikével kivágták a nevüket, majd szatyorba csomagolták őket. A pakk tetején az Önző óriás hirdette a kettőjük közötti önfeláldozó szeretetet. Megváltak a világuk egy részétől, a belső képeiket éltető építőkockáktól, hogy a másik csillapíthassa a kínzó éhségét!
194 forintot kaptak a könyvekért, melyből hetek óta először igazán jóllaktak a lányok. A mirelit pizza és fagyasztott málnás túrótorta maradékai ott hevertek a konyhaasztalon, örökre bevésődve a gyerekek tudatába.
Közel negyven év telt el azóta, már felnőttek a kislányok, de ha mirelit málnás túrótortát látnak, elfutja a szemüket a könny, és érzik a testvéri kötelék elszakíthatatlan erejét.
Hozzászólások