Még a nyár végén történt, amikor résnyire kinyíltak a tavasszal ránk zárult önkéntes karantén ajtajai, és kilátogathattam a külvilágba. Nem mentem világ körüli útra, csak szokásos célpontjaim szerepeltek a terveimben, a két „Gy” betűs város felkeresése: Gyöngyös és Gyömrő. Nagyon régen szerettem volna találkozni a nővéreimmel és Pepita barátnőmmel. Hozzájuk még el is tudtam júliusban utazni, aztán egy hónapig kórházban voltam, ahonnan csak augusztus utolsó napjaiban jöttem haza.
Akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan még szorosabban zárulnak majd ránk azok a kapuk, és a járvány fenyegetése még a tavaszinál is sokkal erősebb, félelmetesebb lesz. Halogattam több találkozást, hogy van idő, aztán egy napon kiderült, hogy nincs már idő semmire sem, mert mögöttünk döngve becsapódott a jelképes kapu: a járvány második hulláma.
De előbb még egy gyönyörű nyár végi napon elindultam rég nem látott kedves barátnőmhöz, aki egy mézeskalács házban lakik, patak partján, árnyas fák ölelte kis utcában, amely mindössze néhány megállónyira van a beton- és kőrengetegtől. Mégis, a hely olyan, hogy képes a háborítatlan természet illúzióját nyújtani az embernek.
Álltam a busz végállomásán, néhány utassal együtt, a nap felé fordítottam arcomat, élveztem, hogy nem kell maszkot viselni, napoztam. Nem is figyeltem, amikor a busz begördült a megállóba, nem néztem rajta a számot, felszálltam, és gondolataimba merültem. Már jó nagy távolságot megtett velem a busz, amikor felneszeltem, hogy nem a szokásos útvonalon haladunk. Szétnézve megállapítottam, hogy nem rossz buszra szálltam, csak éppen a 85 E jelű járaton ülök, ami nem kerüli meg fél Kőbányát, és ritkábban is áll meg.
Akkor lepődtem csak meg igazán, amikor a busz kikanyarodott a Maglódi útra, és ráismertem csaknem mindenre, az épületekre, villamosmegállókra, csak éppen a fákat vágták ki, és mindent elborít a szemét.
Majd amikor a hajdani Budapesti Konzervgyár mellett haladtunk el, egykori kedves könyvtáram koszos ablakszemei láttán sírni kezdtem. Megrohantak az emlékek, a gyár, a nyolcvanas évek, a múlt ködébe vesző élmények, emberek, találkozások. A könyvtár, ami hatalmas volt, és olyan gazdag könyvállománnyal rendelkezett, hogy akár ma is megállná a helyét. A rendszerváltás idején, ahogyan a szakszervezeti könyvtárak többsége, az enyészeté lett, ebek harmincadjára jutott. Én még szigorúan, az előírásoknak megfelelően leltárral adtam át, és rövid ideig működtették is, ahogy lehetett, de az átalakulás bedarálta nemcsak a könyvtárat, hanem később az egész gyárat is.
Mennyi szép emlékem fűződött hozzá!
Az elmúlt harminc év alatt a környék pont olyan változáson ment át, mint az életünk, romokban hever minden, hihetetlen pusztítást végzett az idő, és a gazdátlanság.
Hiába kerestem a kis lacipecsenyés bódét, ahonnan a frissen sült husok és lángos illatát hozta a szél, rég lebonthatták, kietlen úton futott a busz velem. Mert időközben visszatértem a múltból a jelenbe, letöröltem a könnyeimet, és várakozással haladtam tovább.
Ugyanakkor előbukkant tudatom mélyéről egy másik emlék, a kis fehér, Globus-emblémás kávéscsészék története, amelyek több, mint egy évtized múltán kerültek hozzám.
Akkoriban Pestszetimrén, a Nagykőrösi úti kis Szabó Ervin Könyvtárban dolgoztam; nagyon otthonos, barátságos, régimódi könyvtár volt, amelyet egy családi házban rendeztek be. Életem során nagyon sok könyvtárban megfordultam, de mind közül talán ezt szerettem a legjobban. És az olvasóim is szerettek oda járni, nemegyszer előfordult, hogy olyan valaki iratkozott be, aki sok évvel korábban, egy másik könyvtárban már olvasóm volt.
Egy napon valaki ráismert a kis fehér porceláncsészémre, amiből kávét ittam. Akkor már tudtuk, hogy honnan, a Budapesti Konzervgyárból ismerjük egymást, és kiderült, neki is van otthon néhány ebből a kávéscsészéből. Nosztalgiával emlékeztünk arra a hajdani könyvtárra, a hatalmas ablakokon bezúduló napfény, a sárga huzatú fotelek, és a rengeteg könyvespolc látványa, éppúgy szép emlékként élt.
Néhány nap múlva kis csomaggal érkezett hozzám: négy kávéscsésze, és egy-egy bors, meg sószóró lapult benne, fehér porcelánból, mindegyiken a szép kék embléma, egy letűnt kor, és egy legendás gyár emléke. A Lecsó- és Tök Művek, ahogy szeretettel emlegették olykor a dolgozói, a májkrém, ami soha nem lehet már olyan finom, mint amit ott gyártottak, és a mogyorókrém, mind előkerült emlékeinkben.
Azóta is gyakran iszom abból a csészéből a kávét.
Mondják, a retro tárgyak gyűjtői örülnének neki, csak reménykedem benne, hogy ha már nem leszek, valaki gondjukat viseli, és nem kerülnek szemétbe.
Közben átszálltam egy másik buszra, és haladtam úticélom felé, a mézeskalács házba, ahol rég nem látott barátnőm, aki hajdan kolléganőm volt egy másik könyvtárban, és sok régi történet őrzője, várt rám a kertben, és egy nagy beszélgetés.
Másnak ez csak egy közönséges utazás lett volna egy augusztusi délutánon, de nekem valóságos időutazás, évtizedeken, és emlékek során át.
Ha egyszer majd újra szabadok leszünk, jó lenne felülni egy Salgótarjánba induló buszra is, hogy újra lássam a várost, amit csaknem ötven éve hagytam el, szembenézni az emlékeimmel. Meglátni a jelenben a múltat, és reményeim szerint a jövőt.
2020.12.02.
Hozzászólások