Bezártak, bezárkóztunk, elzárkóztunk, kizárunk mindent és mindenkit. Ízlelem a jelent. Lassan már csak az információs sztráda marad számunkra. Ha valaki ezt mondta volna nekem, mondjuk ezelőtt akárcsak egy-másfél éve, el sem hiszem, sőt, lehet, hogy ki is röhögöm. No de, fel a fejjel! (Ezt sem Dr. Guillotine-tól loptam!)
Ha néha kiszabadulunk az „önkéntes” karanténunkból, rácsodálkozunk a természet eddig számunkra rejtett titkaira. Egyik ilyen sétám alkalmával egy Pécs környéki parkerdőben akadtam rá a csodálatom tárgyára. A fekvőfára. Őt is odatelepítették valamikor, talán egy-két évtizeddel ezelőtt. Azért tudom, hogy nem őshonos, mert a koronája alatt, a törzs tetején ott az oltás helye. Pontosan ott és olyan alakú körgyűrű, akár a körülötte álló társaié. Tehát valamikor együtt járták ki a faiskolát. Aztán egy szép napon kiültették őket. Egy szép kis tisztásra. Sőt még egy helyes kis karóval is megtámasztották, vadhálóval is védték cseperedő kis törzsüket. Aztán pár év múlva, mikor már megerősödtek, sorsukra bízták őket. Nőttek, növögettek, a fény felé törtek. De a szomszéd testvér gyökere több tápanyaghoz, vízhez jutott, így gyorsabban cseperedett. És egy szép napon a gyengébb csemete rájött, hogy neki dönteni kell: vagy meghajlik a sors keze alatt, vagy elpusztul az életet jelentő fény és napmeleg nélkül. A gyökerét mélyen a talajba süllyesztette. A törzse pedig lassan, de egyre határozottabban a fény felé irányította a csenevész koronáját. Tudta, sosem lesz olyan szép, szabályos, mint a mellette egyenesen magasra törő társa, de legalább túléli, életben marad.
Évek hosszú sora következett. Koronája ágai lassan a földre értek. Most így „áll” a fekvőfa.
Ígérem, tavasszal is kimegyek meglátogatni. Drukkolok neki, hogy kisgyerekek fedezzék fel, és az ágain mászkálva éljék át „feltörekvő” álmaikat. Sőt, még egy kis táblát is tervezek: „Favágók kíméljenek” felirattal.
Hozzászólások