A királylány egyszer csak kamaszodni kezdett. Na, ez volt ám a szép idő a királyi palotában. Főleg a társalkodónőknek, mert ők egész egyszerűen nem tudták a dolgukat végezni, azt, amiért fizették őket, tekintve, hogy a királylány már nem az a kis cserfes lányka volt, mint régen, hanem egy mufurc tini, aki leginkább nem akart társalogni senkivel, főleg nem idős nőkkel. Ha társalgott is, néhány keresetlen szóval tette vagy szlengben beszélt, amit a koros társalkodónők nem értettek meg. Mert mit jelent az a szó, hogy sörény, azon kívül, hogy a lovaknak van olyan. Vagy mit jelent az a kifejezés, hogy buzogány, azonkívül, hogy be lehet verni valakinek a fejét vele.
Aztán a király kitalálta, hogy kortárs társalkodónőket rendel a királylány mellé, a fene se fog megőrülni a csitritől és főként a frusztrált társalkodónőktől, a még frusztráltabb királynétól, akik állandóan a fülét rágták a királylány viselkedése miatt. Oldják meg a tinik egymás közt.
Ez pedig valóban jó ötletnek bizonyult, mert attól fogva a királylány és a társalkodó lányok együtt hallgattak duzzogva a kert legeldugottabb padján, ahol kedvükre utálhatták az egész világot. Ha néha beszélgettek félszavakból is megértették egymást:
– Tök serleg a rucid, fenség!
– Kösz! A tiéd se dió…
– Az anyám bezzeg… Tök buzogány.
– Ja, lol.
– Ja, címeres lol.
– A szomszéd királyfi?
– Ó, semely.
– Nem is vászon.
– Lol. Nem.
– Ó, a lovagcsi tesin mekkorát ment már…
– Ja, serleg volt.
– Na, patkó, lányok!
– Patkó!
És ezzel odébb sétáltak egy paddal. És ez így ment hosszú évekig.
Hozzászólások