Vacak a Nefelejcs utcából • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Vacak a Nefelejcs utcából

Nemrég ismertem meg a kertész kutyáját, Vacakot. Ha létezik kutya arisztokrácia, akkor ő királynak vagy hercegnek született. Ha egy kicsit jobban összebarátkozom a szomszéddal, akkor javasolni fogom neki, hogy ünnepélyes keretek között kereszteljük át Vilmosra vagy Archibaldra, mert ilyen elegáns és tartással sétálgató jószágot csak az udvarban tudok elképzelni és nem itt a Nefelejcs utca 9-ben.

Elméletemet megtámogatta a tegnap délután, amikor Vacak szájából Madách Az ember tragédiáját rángatta ki bőszen Kálmán bácsi. A műhöz hűen küzdött, és bízott abban, hogy lesz még olvasható lap benne a harc után is. Tehát művelt, nemcsak jóvágású hím ez a kutya.  Márta néni, Kálmán bácsi felesége azzal dicsekedett, hogy életet is mentett már ez a fajta.   Háborúkban, szerencsétlenségek után jelezni képesek, ha sebesültet találnak a romok alatt. Hát ekkora megtiszteltetés ért engem, hogy a szomszédomba költözött a nemes hősök leszármazottja.

A szemem láttára épült fel a teraszos kutyaólja, melyet legalább akkora gyalázat ólnak nevezni, mint a Notre Dame-ot kápolnának. Kálmán bácsi napokat töltött bent az ólban, hogy szigetelje és otthonossá tegye. Ha egy kicsit magasabbra építi, akkor jól is érezhette volna magát benne a jövőben, mert a kis ház meglátásom szerint örökre lakatlan marad. Vacak kétszer körbe járta, megszaglászta a fenyődeszkákat és úgy döntött, sokkal jobb lesz neki a nagy házban, Márta néni mellett, ahogy eddig is. Lakjon csak bent Kálmán bácsi, ha már ilyen otthonosra varázsolta.

Közel egy hónapomba tellett, amire megingott bennem a Hős Lovag legendája, amikor a postás harmadszor kért meg rá, hogy vigyem át én a napi postát, mert Vacak úgy megörül neki, minden látogatáskor, hogy nem tud szabadulni. A szeméttel teli kukákat már magam húztam át a portámra, mert a nagy, érdekes, hangot és dallamot tülkölő kukásautóról leszálló kukásokat én szántam meg. Vacak kérésének ők sem tudtak ellenállni, a hétfő-pénteki focimeccsek fővárosba illő dugót hoztak a mi kis utcánkba.

Tegnap lettünk igaz barátok. Együtt kertészkedtünk: én ültettem az árvácskákat, Vacak pedig bőszen kotorta ki őket és hozta utánam, mert hitte, hogy elhagytam őket. Többször magyaráztam el neki, hogy jó így, majd szép lesz és illatos, ha gyökeret ereszt, vonzani fogja a lepkéket és higgye el, azok ám az igazi játszópajtások, de megingathatatlan volt, már most játszani akart… és akkor, az én vitézem, meglátott egy pockot és úgy bújt hozzám, mint egy kedves félszeg gyerek.

Levett a lábamról ez a világ rosszasága, ez a folyton sáros lábú, vidám, hős, ám most bákász kutyus. Simogattam, megnyugtattam, és a nagy ijedtségre úgy gondoltam, ihatnánk egy kis kávét. Kálmán bácsitól tudtam, hogy az a kedvence.

A világ jól el van rendezve, azok, akik igazán szeretik egymást, megérzik a személyiségünk legjavát. Vacak az Vacak, nem Vilmos, és végképp nem Archibald, viszont mégiscsak különleges, még ha nem is a merészségben, hanem a jóságban.

Soha nem éreztem kényszert, hogy kutyám legyen, de mostanság erősen gondolkodom rajta, hogy szerzek Vacaknak egy menyasszonyt, hogy ez a szívet melengető kedves kutyus, akinek a simogatása az én békétlen lelkemet megnyugtatja, boldog férj legyen. Keresztelő helyett lakodalmat ülünk majd, meghívjuk az utca összes négylábúját, és persze a postást és a kukásokat is. Vacak kedvenc fűnyírójának a muzsikája szól majd, és éjfélig mehet a sárdagonyázás is.

*

Jelen írás a Total Art Egyesület „Az animáció más slammel” című írói pályázatára készült.
A program a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósul meg.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS