Ezüsthíd • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Ezüsthíd

 

Furcsán csendes volt az este. Senki sem járkált a parton, a kísértetiesen sima vízen visszatükröződtek a csillagok. Nyugodtnak érezte magát. Nemrég kétségbeesetten imádkozott a változásért, bármiért, csak hadd tűnjön el innen. Imádkozott Istenhez, az istenekhez, a démonokhoz, még a dédnagymamájához is. De mindez mintha évekkel ezelőtt történt volna. Figyelte, ahogy feljön a Hold. Kecsesen lépked felfelé, barna haja lebeg utána, kristálycipői kopognak az égen. Tekintetét a tengerre szegezi, a víz megfagy. Kék palástját ledobja magáról, hívogatja. Amikor a jég eléri a partot, csak akkor jön rá, nem is jég, hanem ezüst. Ahogy leugrott a parti sziklákról, elhagyta a bal cipőjét. Eleinte óvatosan lépkedett, aztán már futott. Tükörképe rózsák közt táncolt, tündérekkel énekelt. Addig nézte, míg a végén ő lett a tükörkép. A fügefa alatt állt, lelkek nyüzsögtek körülötte. Borral kínálták, elfogadta. Túlvilági zenére hagyta el magát, a sűrű levegőben lebegett a teste, felette repült ő is. A Hold visszavette palástját, tovább indult. Elolvadt a híd, csak egy fél pár cipő maradt a parton.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Ezüsthíd”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés