A kertben élni kellemes volt. Mindent megkaptam, amire szükségem lehetett. Ott élt a férfi is. Barna szem, barna haj. Vonzott. Anyaszült meztelen járt az állatok közt, kimagaslott. Mindenki felnézett rá, hisz megtestesíti Őt. Én sem voltam különb. Senki sem állhatott fölöttem, egyenlőek voltunk.
Esténként vágytam az érintésére, vártam az érkezésére, vártam, hogy az enyém legyen. Megérintett, megérkezett, de birtokolt engem. Nem húzódtam vissza, inkább találtam mást.
– Arra teremtettek, hogy alul legyél, arra teremtettek, hogy kielégíts engem.
Öntelt seggfej. Mindketten földből lettünk, ugyanazok vagyunk. Egyenlőek. Én alád nem fekszem, még ha Jahve parancsolja, akkor sem!
Otthagytam a kertet, elrepültem. Nekem ott a hajnal fia, neki nincs senki. Imádkozott is a hitvány. Amíg ott voltam, nem kellettem, de most azért kellenék. A sivatagon át repültem, forraltam a bosszúm. A tenger közepén értek utol, ahol az egyiptomiaknak fulladni kell.
Megfenyegettek, ha nem térek vissza, minden nap száz gyermekem vész. Mintha érdekelne. Arra lettem teremtve, hogy pusztítást okozzak. Amint leszáll az éjszaka, ott leszek minden egyes gyermek, minden egyes nő felett. Megadtátok magatokat. Ott leszek, és véget vetek nektek. Ott leszek a néma, a süket és a bolond gyermek felett. Áldásom nyomot hagy, hadd tudja meg az egész világ, ott jártam. Ha hármatok neve megjelenik a csecsemő talizmánján, hát legyen, megkegyelmezek.
Így hagytam ott a kertet, dühöngve, halállal a lábnyomomban. Mégis minden este az elmém eldugott szegletében megszólalt egy hang, és azt kérdezte: vajon vele mi történt?
Hát visszatértem. Egyszer és utoljára. Visszatértem, abban a reményben, hogy egyedül szenved. Tévedtem. Kapott egy másik társat. Lecseréltek. Hisz ez a nő gyenge. Befekszik alá, hagyja, hogy dirigáljon. Meglátogattam. Minden este suttogtam a fülébe, megmutattam neki, hogy milyen erősnek lenni. Megmutattam neki az igazságot, felnyitottam a szemét.
Hozzászólások