Álomnapló (részletek) – 47. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Álomnapló (részletek) – 47.

Valamelyik kórház labirintusszerű folyosóin bóklászok az éjszakai órákban. A nővérszobát keresem, hogy megnézzem a kartonjaimat, mostani betegségem hogyan diagnosztizálták, mert feltűnően kedvesek, előzékenyek velem szemben az orvosok és az ápolók. Mióta bejöttem, lesik a kívánságaimat, sőt ha igényt tartok rá, 1-2 órás kimenőt is engedélyeznek. Kérem az orvost, engedjen haza, bejárok minden nap, ha kell, de csak mosolyog kedvesen és azt mondja, pihenjen, meg írjon, itt nem zavarja senki és jó kezekben van. Most szeretnék végére járni az ügynek, keresem a kartonomat, de minden folyosón, minden kanyarban szigorú tekintetű férfiakkal találkozom, és visszaküldenek a szobámba.

Váratlanul érkezek a páromhoz, gondolom, örömet és meglepetést szerezhetek neki. Van kulcsom a kapuhoz, a ház ajtaja nyitva. Rosszat sejtek, a szobából hangok szűrődnek, női nevetés és a páromé. Visszafordulok, nem akarok szembesülni az igazsággal, igyekszem mielőbb eltűnni. A kapu hangosan zördül utánam, hiába igyekszem csendben eltűnni. Legszívesebben felszívódnék az éterbe. Az utcasarkon párom áll, vállamra teszi a kezét és azt mondja, ne haragudjak, menjek vissza, azok a nők nem jelentenek a számára semmit, csak nem tudott tőlük szabadulni. Beszélgettek, nevetgéltek, jól érezték magukat egymással, ennyi az egész. Nem hatnak meg a szavak. Futok, futok a ködben.

Zsúfolt buszon utazok a reggeli órákban a kórház felé. Nyugtalanít a tömeg, főleg a kehes, taknyos emberek. Félek, ismét benyelek egy vírust, mikor az előzőből majd egy hónap után kecmeregtem ki valahogy. Azon töröm a fejem, hogy leszállok, várok egy kevesebb utast szállító járgányt a következő megállóban. Elhatározásomban megerősít a tenyerébe szaftosan tüsszögő asszony, aki a tüsszögés sorozat rövid szüneteiben a rúdba kapaszkodik. Igyekszem áttörni magam az álló utasok között, ám a megállóban nem nyílnak ki az ajtók. A sofőr közli velünk, hogy meghibásodott a rendszer, várjunk türelemmel, amíg megérkeznek a szerelők. Elveszettnek érzem magam, a prüszkölő asszony kárörvendően ölti rám a nyelvét.

Idegenbe tévedek, különös szállásra, ahol csupa ősz hajú asszony tartózkodik, mindegyik szendén lesüti a szemét, időnként gyanakodva pislognak felém. Nem tudom, mit mondjak, a köszönés után hogy törjem meg a csendet, mintha híres kommunikációs képességem itt csődöt mondana. Egy idő után megszólal egy rádió, mulatós zenét közvetít éppen, az asszonyok sorjában megelevenednek, és vad táncolásba kezdenek a szoba közepén. Szürreális látvány, amint a kibomlott hajú, ősz asszonyok ropják a csárdást. Az egyik int, hogy álljak közéjük, de nem tudok mozdulni, nekem nincs kedvem a tánchoz, inkább bámulom a furcsa nőket. A tánc végeztével fáradtan huppannak az ágyaikra, de most sem szólnak egy szót sem, rövid pihenő után előveszik kézimunkáikat, van, aki terítőt horgol,. a másik pulóvert köt. Nézem boszorkányos gyorsaságú ujjaikat, ilyet én soha életemben nem műveltem, nem tudok varrni, sem horgolni. Hirtelen egy fiatalabb nő lép a terembe, csomagokat hoz, azt kérdezni, melyiküké az a csomag, amelyikben potencianövelő gyógyszer leledzik. Senki nem felel, újra szendén lehajtják inkább ősz fejeiket. Még mindig nem tudom, hova kerültem, ki kellene jutnom a szobából, de túl messze van az ajtó.

Kórházról kórházra járok kezelésekre, gyógyítóim agyon dicsérnek, hogy milyen gyors ütemben javulnak az ízületeim. Csak én tudom, hogy 3 helyen is kapom ugyan azt a kezelést, különben járni sem tudnék. Az egyik orvos aggódva nézi duplájára nőtt visszereimet, aztán egy injekcióval közelít felém, azt mondja, ne féljek, megszabadít ezektől a rettenetes rizikófaktoroktól, fájni fog ugyan, de megéri szenvedni az egészségemért. Erre a váratlan fordulatra nem számítottam, félek minden fájdalomtól, úgy érzem, ebből a kényszerhelyzetből nem szabadulhatok. Az orvos mosolyogva tapogatja lábamon a visszereket, hogy hova szúrja a tűt. Elfordítom a felem, legalább ne lássam, amit mindjárt érezni fogok. Istenem, csak ne kínozzanak, engedd némán túrni a fájdalmakat!

Idegen helyen, nagy labirintusszerű épületben várakozok valamire sokadmagammal. Igencsak zavar, hogy nem ismerek senkit, magányos farkasként sétálok fel-alá. Érdekes jelenet tanúja vagyok, három orvosi maszkos, műtétre beöltözött férfi és egy fehér ruhás, sapkás szigorú tekintetű Hildegard nővérre emlékeztető nő tolnak egy széles betegszállító kocsin két letakart személyt. Ahogy mellettem elzötyögnek, a fehér takaró félrecsúszik, leragasztott szájú, összekötözött emberek látszódnak a takaró alól. Érzem, hogy nagy bajban vannak ők ketten, kénytelen vagyok egy idegen férfit megszólítani, és elmondani a látottakat. Javasolja, kövessük őket a végtelennek tűnő lehangolóan szürke folyosón. 10-12 méter távolságban erősen a fal mellé húzódva osonunk a gyanús csoport után, mindaddig, míg el nem tűnnek egy szobában. Az idegen férfi óvatosan kinyitja a szoba ajtaját, int, hogy menjek én is, már indulnék, amikor egy kéz megragadja a társamat és berángatja a szobába. Tudom, nagy bajban lesz itt, segítséget kellene szereznem, keresem a mobilomat, hogy kihívjam a rendőrséget. Hiába a mentőötlet, nem működik a telefonom, nincs térerő…
Egyre jobban félek.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS