Soha nem értettem a férfiakat, az ő világuk teljességgel ismeretlen felségterület volt a számomra! – sóhajtotta Róza, és tovább mesélte barátnőjének, Zsuzsinak a régi történetet.
Arra próbált rájönni, akkor már hetek óta, hogy miért maradt végül egyedül, társ nélkül, pedig egész életében a társát kereste. Ahogyan a legendák ígérték neki: valahol él a másik felünk, lelkünk másik fele, akitől születésünkkor elválasztottak minket. Nekünk az a feladatunk, hogy megtaláljuk, és újra összeillesszük az egymáshoz tartozó részeket. Ő sokáig kereste, egyre kisebb eséllyel, és reménnyel. Utóbb már teljességgel sikertelenül.
A régi történet, amit barátnőjének mesélt, évtizedekkel korábbra vezetett vissza, amikor még fele annyi idős sem volt, mint most. És milyen jóhiszemű, idealista! Az élet még nem tanította meg sok mindenre, aminek ma már a tudója lett. Keserves tapasztalatok árán, többnyire.
Árnyas fák alatt ültek egy kerthelyiségben, olyan forróság volt, hogy legszívesebben soha nem álltak volna fel az asztaltól. Időnként rendeltek valamit, hogy ne nézzék ki őket, és Róza folytatta a mesélést. Barátnője jó hallgatóságnak bizonyult, szívesen, és türelmesen hallgatta ezeket a történeteket.
Akkoriban Kőbányán dolgoztam, a Maglódi úton, egészen pontosan a Budapesti Konzervgyárban. Tudod, a legendás Globus, az utánozhatatlan májkrémekkel!
Közművelődési előadó, könyvtárvezető, meg még sok minden voltam, mikor mire volt szükség. Számomra teljesen ismeretlen volt az a terep, előtte még soha nem dolgoztam gyárban. De az apósomtól annyi szép történetet hallottam egy másik gyárról, ahol ő dolgozott évtizedekkel korábban, hogy várakozással, és örömmel léptem be a gyár kapuján, első munkanapomon.
Először is ott volt a blokkoló óra, amire szent borzadállyal tekintettem, de szerencsére, nekünk „irodistáknak” csak ritkán kellett használnunk. Késéseimet a portás kísérte figyelemmel, felírta, és gondosan jelentette a megfelelő helyen. Mint később megtudtam, megéri vele jóban lenni, akkor elnéz nekünk néhány percnyi késést.
Messziről, sok átszállással jártam dolgozni, állandóan időzavarban voltam, rohantam. Reggel oviba vittem a kisfiamat, aztán rohanás a buszhoz, körülményesen, a fél várost megkerülve jutottam el a Maglódi útra. Három busz, egy villamos, kész túlélőtúra volt! Aztán délután ugyanez haza, a gyerek sokszor volt utolsó az óvodában, mire odaértem érte. Rémálmaimban gyakran kísértenek még ma is ezek az évek, a mindennapos tortúra.
Volt akkoriban a gyárban egy klub is, aminek szintén én voltam a vezetője. Szerencsére nem egyedül, lelkes és rátermett segítőim voltak. Havonta egyszer videódiszkót rendeztünk, akkor megnyitottuk az ebédlő felőli hátsó kaput, és idegenek is bejöhettek. Nekem ott kellett lennem, de leginkább csak a büfét üzemeltettem, meg a sportfoglalkozásokon segédkeztem.
A fiatal melós srácok, akik a zenét, a még újdonságnak számító videóklipeket hozták, ügyeltek a rendre, de mindig volt ott néhány rendész is.
Tudod, Zsuzsikám, én egy ideje már, szisztematikusan írom az emlékeimet, ne maradjon ki semmi – mondta Róza. Amikor ezt a novellát készültem megírni, keresni kezdtem ezeket a hajdani srácokat, mert néhány dolgot, körülményt már nem tudtam teljes bizonyossággal felidézni, annyi évtized távolából. A segítségüket szerettem volna kérni. Nyomuk veszett, pedig alapos kutatómunkát folytattam, mert szerettem volna néhány dolgot pontosítani.
De mintha a Föld nyelte volna el őket! Az én gyönyörű könyvtárammal együtt, és a gyárat is felszámolták a rendszerváltás után. A legendák földjére távozott a többi nagy múltú kőbányai gyárral együtt, csak néhány élte túl azokat az éveket. Így azután ezt a történetet már csak úgy tudom Neked elmesélni, ahogyan az én emlékeimben él.
1985 tavaszán történt. A házasságom romokban hevert, válófélben voltunk a férjemmel, nem találtuk az utat vissza, egymás felé. Abban a bizonyos, kritikus 7. évben kezdődtek az igazán nagy bajok. A férjem alkoholizmusa, agresszivitása, nőügyei helyrehozhatatlan károkat okoztak. Szinte menekültem otthonról, még jobban a munkámba temetkeztem, valóban a gyár lett a második otthonom.
Akkoriban történt, hogy a 68-as buszon, amelyre Kispesten szálltam fel, felfigyeltem valakire. Gyakran utazott velem egy időben, eleinte csak azt vettem észre, hogy másokkal ellentétben, általában olvas. Szakmai ártalom lehet persze, de ennek nagyon örültem, hogy az ismeretlen férfinél szinte mindig van valami könyv, felszáll, leül, és olvasni kezd.
Egy idő után már köszönt, észrevett engem, rám mosolygott, de nem szólított meg, csak számon tartottuk egymást. Néhány futó mosoly, egy elkapott pillantás – ennyi volt. Nem is gondoltam rá, hogy én tulajdonképpen flörtölök vele, akkoriban talán nem is ismertem még ezt a kifejezést. Jólesett az érdeklődése, megtépázott önbizalmam töltekezett belőle. Az otthoni állandó feszültség, gyakori veszekedések után egy csöppnyi kedvesség.
Hónapok teltek el így, már kora ősz volt, amikor egy napon szokatlanul nagy tömeg volt a buszon, és az emberek valamiképpen egymás mellé sodortak bennünket. Ekkor szólított meg a férfi: bemutatkozott. János vagyok, mondta, Omnia – tette hozzá, fura kis félmosollyal, tudja, mint a kávé. Ne nevessen ki, nem viccelek! Tényleg így hívnak.
De már elkésett, mert nevettem, annyira viccesen hangzott, hogy lehet valakinek ilyen neve?
Nincs az ujján gyűrű – állapítottam meg, amikor kezet fogtunk. Tetszett, hogy magáz, megadja a tiszteletet.
Onnan kezdve minden nap beszélgettünk, már tudta rólam, hogy házas vagyok, van egy kisfiam, könyvtárosként dolgozom.
Ő elmondta, hogy eredetileg cukrászmester, de megszűnt a munkahelye, ahol dolgozott, bezárták a kis cukrászdát. Egészen más munkát sikerült csak vállalnia, egy gyárban, szintén Kőbányán. Akkoriban azonnal el kellett helyezkednie az embernek, hogy ne süssék rá a KMK (Közveszélyes Munkakerülés) bélyegét, és megbüntessék.
És otthon van a két éhes száj, tette hozzá János: feleség, gyerekek.
Én pedig arra gondoltam, ennyit a karikagyűrűről.
Azért jók voltak mégis ezek a reggeli beszélgetések, futottam végig a Nagykőrösi úttól a 68-as buszig, hogy elérjem azt, amivel ő utazott.
Meséltem neki a gyönyörű könyvtáramról, a videódiszkóról, amit ámulva hallgatott, míg egyszer aztán kibökte, hogy szeretné megnézni, milyen is az! Ahhoz foghatóról még csak nem is hallott soha – mondta.
Ma is előttem van az a könyvtáram, amit annyira szerettem! Évekig még takarítottam is GMK-ban, kellett a pénz nagyon. A bútorok, a fa könyvespolcok, a nagy ablakokon beáradó napfény, mindezt ma is fel tudom idézni. Lehet, dicsekedni akartam vele Jánosnak?
Következő péntekre beszéltük meg, hogy bejön hozzám, amikor már nincs nyitva a könyvtár, és akkor le tudunk menni a videódiszkóba is. Nagy izgalommal készültem, ma sem tudom, miért, de úgy szerettem volna, hogy a „birodalmam” elnyerje a tetszését!
Jánost akkor már a barátomnak tekintettem, de nem a férfit láttam benne, hanem a jó beszélgetőtársat. Hisz tudtam, családja van, nekem meg ott volt a házasságom bajnak.
A megbeszélt időpontban meg is érkezett, felszóltak a portáról, lementem érte, és együtt mentünk fel az emeletre, a könyvtárba. A földszinti ebédlő, és a klub felett a teljes emeletet elfoglalta a könyvtár, raktár, és az irodám. Végig vezettem őt, megmutattam neki mindent, megcsodálta a gazdag könyvállományt, a napsárga foteleket, az ablakon át a lassan sötétedő délutánban kigyúltak az utcai lámpák fényei.
De aztán történt valami nagyon furcsa dolog. János a táskájából elővett egy két decis, barna címkés barackpálinkát, amit ő már korábban felbontott, és meg is kóstolt. Hiányzott belőle egy jó adag.
A kezembe nyomta: Igyál! És, mert nem akartam elfogadni, majdhogynem durva mozdulattal odaszorított a nagy masszív íróasztalhoz, és a mellem után nyúlt.
– Te hülye kurva! – sziszegte az arcomba. Csak nem gondoltad, hogy a könyvek miatt jöttem? Ki a faszt érdekelnek ezek a poros könyvek? Mit gondolsz, miért dumálok veled reggelente a buszon? Most majd megmutatom, ha eddig nem jöttél volna rá magadtól! – és elkezdte kigombolni a nadrágja sliccét.
Bennem a döbbenet, és a csalódás dolgozott, összeszedtem az erőmet, és ellöktem magamtól. Hiába volt magas, erős testfelépítésű, nem számított ellenállásra.
Rákiáltottam: Azonnal tűnj el! Itt a telefon, csak egy szavamba kerül, és jönnek a rendészek, csak egyet kiáltok, és a fiúk itt lesznek, s úgy kivágnak, hogy a lábad sem éri a földet!
Valójában tudtam, hogy segélykiáltásaimat senki sem hallaná meg, eléggé elszeparált helyen volt a könyvtár. De tudtam azt is, hogy erősnek, bátornak kell mutatkoznom.
Ő csak nevetett, nem hitt nekem, nagyon erősnek képzelte magát az az Omnia János.
És akkor meghallottam, hogy valaki jön fölfelé a lépcsőn. Megismertem már a járását. Kiabálni kezdtem: Dénes, itt vagyok! Tudtam, ha tényleg ő az, akkor meg vagyok mentve. Mentőangyalaim egyike, akik befogadtak, szerettek, támogattak a munkámban.
És valóban ő volt az, mintha megérezte volna, hogy bajban vagyok.
Olyan gyorsan sliccet gombolni még embert nem láttam, mint akkor Omnia Jánost!
Dénesnek nem kellett őt megütnie, csak állt vele szemben, nézett rá, de olyan tekintettel, hogy az én támadómnak nem lehettek kétségei, mit fog kapni, ha nem lép le. Villámgyorsan összeszedte a holmiját, és köszönés nélkül lerohant a lépcsőn.
Másnaptól kezdve én már más útvonalon jártam. Soha többé nem láttam, a történet feledésbe merült lassan.
Évtizedek teltek el, amikor egy hosszú sétám alkalmával, Kispesten megláttam egy kis cukrászda homlokzatán a feliratot: Omnia cukrászda. Különlegességek.
Előtörtek az emlékek, a várakozás, és a csalódás, amit éreztem, megmentőm emléke.
Erős késztetést éreztem, hogy bemenjek, és a szemébe nézzek Omnia Jánosnak, már ha ő dolgozik ott, és nem alkalmazott. De letettem róla, jobb az ilyesmit nem bolygatni. Néhányszor még elsétáltam arra, de soha nem léptem át a küszöbét, pedig volt, hogy jólesett volna egy kávékülönlegesség, vagy finom sütemény.
Hogy mi lett a megmentőmmel? – Zsuzsa kérdésére Róza nem tudott válaszolni azonnal, mert szemét ellepték a könnyek.
– Kerestem őt a neten, de még csak közös ismerősöket sem találtam.
Róla viszont láttam egy fotót, már a covid-járvány idején készült, egy kórházban. Családja, gyermeke gyászát tükrözik a további képek. Attól félek, a járvány áldozata lett. Már soha nem fogom megtudni, mi az igazság, de elsirattam őt, és a gyárat, meg a legendás nyolcvanas éveket, amikor már volt egy kis reménység a levegőben.
És látod, mit tett az élet a reményeinkkel?
Hívták a pincért, fizettek, majd a villamosmegálló felé indultak.
A történet, és vele sok más múltbeli, ritkán felidézett emlék ott lebegett felettük, valahol a kimondott szavak tartományában.
Hozzászólások