Egyszer rég azt mondták nekem,
éjjel élnek a csillagok,
mikor bennem is gyúl a láng,
és mennék hozzád Angyalom.

Csak lassan, szótlan, szelíden,
nyugodt lépésekkel járnék,
szellő susogna mellettem,
s én a csend hangjává válnék.

Elég az útnyi csodához,
elbódítna a távolság,
és két szemem kékje nyitná
Neked tiszta, szép otthonát.

Lenge, lenge, kicsi lengém,
karom tárva, megölelne,
s áldna’ minden kis csillagot
ami Hozzád elvezetne.

Vinnék Neked ég tulipánt,
és árva lány pille haját,
margarétát a rétemről,
és abból fonnék bokrétát.

Nyoszolyánkra rózsát szórnék,
ölemben pihenne karom,
ahová majd Téged várlak,
hol születnek a csillagok.

Lépted zaja, gyöngyössége
tüzet hozna, enyém fogja,
s karodban, a világ ölén
testünk, lelkünk föloldódna.

Törött tükör, apró szilánk,
rakosgatlak földszínekben,
halvány bíbort elcserélték,
s átfestették tűzvörösre.

Sóhajnyi hely a szívemben,
álmok, bennetek` sirat,
de bíbor s tűzvörös között
Ametiszt, és karja ringat.

_________

Ametiszt: egyensúlyt teremt mindenben, fejleszti az érzelmi kiegyensúlyozottságot.

Megosztás

Tweet