A külváros zsákutcájára rátelepedett az éjszakai sötétség. Csend volt, már csak néhány kis ház ablakából szűrődött ki világosság az olcsó, vékony függönyök mögül. A rolók és redőnyök jobban tartották a fényt, de erre kevés helyen volt szükség. Sokan már aludtak, hiszen ezerkilencszázhatvanötben, a ködös őszi estéken nem sok mindent lehetett tenni azon a környéken. Szerény jövedelmű emberek laktak kis házaikban. A boltok már régen bezártak, mozi, presszó, kocsma nem volt a környéken, televíziót kevesen tudtak vásárolni. Az olvasás és a rádió jelentett szórakozást azoknak, akik többre vágytak az alkohol okozta mámornál, és persze a tanulás a gyerekeknek, a törekvő fiataloknak, és néhány felnőttnek, akik hittek önmagukban. A hétköznapokon éjfél után már alig-alig volt fenn valaki, hacsak valami különleges oka nem volt rá.
Emília asszony a konyhából nyíló szobába lépett, majd az éjjeliszekrényre tette gyógyszeres dobozát és egy pohár vizet. Kis állólámpája adott gyenge fényt, abban jól látta ágyban fekvő lányát, akivel nagyon összevesztek az este. Széket húzott az ágy mellé, leült, megfogta Emike kezét, és lassan megfontoltan beszélt hozzá.
– Tudod kislányom, egészen másként képzeltem az életünket, és kettőnk kapcsolatát. Bizonyára hibát követtem el, hogy mindig kicsinek tartottalak ahhoz, hogy őszintén megbeszéljük dolgainkat, és amikor már kétségtelenül nagylány lettél, te nem akartál velem beszélni, nem akartál megérteni. Akkor már nem érdekelt téged őszinteségem, mert nem hittél nekem, másként láttad a világot. Amikor kicsi voltál olyan boldogok voltunk! Imádtuk egymást, szinte csüngtél rajtam, aminek nagyon örültem. Sosem éreztem tehernek szeretetedet, még akkor sem, ha esténként holtfáradtan borultam az ágyba, hiszen a te energiád kimeríthetetlen volt. Apát is szeretted, vele is játszottál olykor-olykor, már amikor ráért, és ez nem volt sokszor. Sokat dolgozott, fáradt volt. Ha veletek voltam érezni lehetett, én vagyok a fontosabb neked, és ez apádnak határozottan rosszul esett. De talán nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy te is fontosabb voltál nekem, mint ő, és ezt is pontosan érezte. Sokszor gondoltam már arra, hogy valószínűleg nagyon jó anya voltam, de nagyon rossz feleség, mert bizony egy férfinek nem elég az, ha finom ételeket kap, tiszta a ruhája, rendezett lakásba térhet haza. Lassan-lassan elhidegültünk egymástól. Rá kellett döbbennem van valakije, mert idegen illatokat éreztem rajta, hosszú hajszálakat találtam még a fehérneműjén is. Nem tudtam mit tegyek, mert megértettem őt, ugyanakkor nagyon fájt. Nekem senki nem volt előtte! Sosem csaltam meg, igaz, nem is volt kedvem hozzá, talán alkalmam se. Teljesen kitöltötted az életem, ami – most már tudom – hiba volt, ráadásul nem érte meg, mert a későbbiekben neked sem jelentettem azt, amit szerettem volna. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan az a változás, ami pont akkor kezdődött meg nálad, benned, amikor azt hittem a legnagyobb szükséged lesz rám – sóhajtott Emília és szomorú tekintettel nézett a múltba. Ivott egy korty vizet, majd folytatta vallomásnak is beillő történetét.
– Tudod kislányom, ezerkilencszázötvenhat október utolsó hetében zűrzavaros napokat éltünk. Itt a környékünkön viszonylagos nyugalom volt, de bent a városban tüntetések, majd harcok zajlottak, lövéseket és ijesztő híreket hallottunk. Apád napokig távol volt, nem tudtam merre jár, mit csinál, nem tudtam a barikád melyik oldalán áll, vagy ott van-e egyáltalán. November másodikán éjjel hazajött. Azt mondta el kell bújnia, el kell menekülnie, mert üldözik, el akarják fogni. Nem mondta meg kik, nem mondta miért, csak összepakolt egy bőröndöt és elment azzal, hogy amint tud, hírt ad magáról. Hetekkel később tudtam meg, hogy nem volt ő se forradalmár, se ellenforradalmár, nem volt hős, de még csak egyszerű harcos sem, még csak tüntetésen sem volt. A titkárnőjénél, a szeretőjénél töltötte azokat a napokat, akivel és a vállalatnál tárolt készpénzzel külföldre szöktek. Nem tudom mikor, és hogyan lépték át a határt, mi történt velük odaát, de nem is érdekelt. Elhagyott bennünket, meglopta a munkahelyét, elhagyta hazáját, és ezt nem kényszerből, vagy politikai meggyőződéséből tette. Januárban kaptuk tőle az első levelet Kanadából, amelyben búcsúzkodott és bocsánatot kért. Azt írta, soha nem jön haza, új életet kezd, mert velem már nem tudna élni. Ígérte gondoskodni fog rólad, amint állása, lakása lesz, pénzt küld. Ezt talán másfél évig megtette, de ahogy közös gyerekük megszületett, már nem küldött rendszeresen pénzt, csak egyszer-egyszer és azt is csak neked. Ezekhez nem nyúltam, illetve betettem nevedre a bankba. Próbáltam elmagyarázni neked a helyzetünket, apád árulását, összetartozásunk fontosságát, azonban biztosan nem jól csináltam valamit, mert sosem haragudtál rá, mindig úgy éreztem azt képzeled, hogy sokkal jobb ott neki, és jól tette, hogy elment azzal, akit szeret. Emlékszel? Amikor elkezdett gyakrabban járni hozzánk apád testvére, Artúr bácsi, még egyikünk sem gondolta, hogy összekötjük vele az életünket, azt pedig végképp nem, hogy az is csak rövid ideig tart. Artúrban apádat kerestem, és úgy vélem kezdetben te is, hiszen hasonlítottak egymásra, voltak jellegzetes mozdulataik, hangjukat alig lehetett megkülönböztetni. Egyre jobban kedveltem, megszerettem, hozzánk költözött. Veled rendesen viselkedett, mégis egyre kevésbé kedvelted. Nem mondtad ki ennek okát, csak ma este, de most már késő. Úgy éreztem választanom kell kettőtök között. Téged választottalak! Két év együttlét után arra kértem: lépjen ki az életünkből. Nem tudhattam, hogy a lehető legrosszabb időpontot választottam. Viszonya volt egy másik nővel, aki azt állította: tőle vár gyereket. Emiatt elbocsátották munkahelyéről, de nekem egyiket sem mondta el, valószínű kétségek között őrlődött. Az öngyilkosságot választotta, ami mélyen megrendített. Különösen azért, mert részedről semmi sajnálatot nem láttam, sőt úgy éreztem, mintha örülnél annak, hogy megint egyedül maradtam. Tizenegy éves gyerek voltál, és mégis én hízelegtem, kedveskedtem neked, igyekeztem mindent megadni, ami erőmből telt. Kevés sikerrel. Egyre dacosabb lettél és követelőző, nem becsültél, nem hallgattál rám. Visszabeszéltél, csaknem kezelhetetlen lettél. Sokat szomorkodtam, sírtam miattad, és ijedten gondoltam arra az időszakra, amikor már tényleg nagylány leszel, tizenhat, tizenhét éves, mert attól féltem te is itthagysz engem. Egyre többször emlegetted apádat, aki sokkal jobb körülmények között él, mint mi. És igazad volt! – bólogatott önmagának Emma. Fázósan húzta össze köpenyét. Pillantása a kályhára esett, amelyben már csak egy vékony kis lángnyelv imbolygott erőtlenül. Az asszony odament, óvatosan kinyitotta a kályha ajtaját, nagyobb fahasábot dobott be. Megvárta amíg lángrakap, majd lassan visszaült a székre.
– Tudod kislányom a ma esti veszekedésünk nagyon megdöbbentett. Máskor is kiabáltunk már egymással, máskor is okoztál nekem nagy fájdalmat, amikor „csak azért is” elmentél olyan helyekre, ahová nem akartalak elengedni. Most azonban én is megmakacsoltam magam! Elhatároztam, nem engedlek el, és nem a pénz miatt! Ha kell, bezárlak a házba, ha kell, megkötözlek, de tizenhárom évesen, szülői felügyelet nélkül semmi keresnivalód azon az éjszakai programon. Próbáltalak csitítani, próbáltalak meggyőzni, kértelek szépen, azután nekem is elfogyott a türelmem, és olyanok lehettünk, mint két őrült. Amikor azt mondtad, hogy ne adjak neked tanácsokat, ne mondjam meg hogyan éljél, mert apádat elüldöztem, apa halvány mását öngyilkosságba kergettem, a te életedet is megkeserítem, akkor elborította az agyamat a vér, nem tudtam mit cselekszem. A harag és elkeseredés óriási erőt adott, amikor megütöttelek. Honnan tudhattam volna, hogy az óriási pofontól elveszted egyensúlyod és fejjel az asztal sarkának zuhansz. Néztem, ahogy fekszel a földön, és egyszer csak rádöbbentem: már nem lélegzel. Tudtam mindennek vége. Behoztalak az ágyba, és remélem most hallgattál odafentről. Mindjárt beveszem az összes altatót, melléd fekszem, megfogom kezed. Mire a fahasáb utolsó parazsa is kialszik, már együtt leszünk egy másik világban, ahol megbékélünk.
Hozzászólások