Börzsönyi Erika
Róza világa címmel jelent meg Börzsönyi Erika barátunk és szerzőtársunk könyve, a Hetedhéthatár gondozásában. A kötet bemutatója október 6-án, szerdán lesz 17 órától a Fszek Lőrinci Nagykönyvtárban (Budapest, Thököly u. 5. 1183).
A szerzővel Szolláth Mihály irodalmár, szerkesztő beszélget. A bemutatón közreműködik Tósoki Anikó előadóművész és Ács Enikő gitáros, énekes. A rendezvény ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött. Regisztráció: személyesen a könyvtárban, vagy e-mailben: fszek1803@fszek.hu. A rendezvényen való részvétel érvényes védettségi igazolvánnyal lehetséges.
A könyvhöz Szolláth Mihály írt utószót. Ezt közöljük az alábbiakban:
Róza.
Ki ez a Róza?
Olyan, mintha ismerném…, mintha valaki a régi emlékeimből lépne elő, és kezdene mesélni valamiről. Minden, amit mond, ismerős, mintha velem történt volna, vagy a testvéremmel, vagy valamelyik barátnőmmel, vagy a szomszédasszonnyal, vagy az ő anyukájával… Sőt, Róza némelyik története az enyém is lehetne, velem is történt már szinte ugyanez, vagy valami hasonló. Én is ültem a rendelőben, hosszú órákig és beszélgettem vadidegenekkel, akikről egy óra múltán többet tudtam meg, mint a saját anyámról. Én is dühöngtem a buszmegállóban a hiábavaló várakozás negyvenedik perce után… Adtam pénzt kéregető hajléktalannak és beszélgettem vele, majd utána úgy éreztem, hogy az a tíz perc beszélgetés jobban esett neki, mint az alamizsna…
Én is vályogházba születtem, ha nem is a Mátra alján, falu szélén…, aztán éltem is ott egy darabig…, aztán városi panelba költöztünk, a nyolcadikra, meg az ötödikre…, és hittük, hogy jobb lesz, miközben úttörődalokat és zsoltárokat felváltva énekeltünk és pontosan tudtuk, hogy mit mikor lehet és nem lehet mondani. Mi, a nagy túlélők…
„Magányos délutánjainak cinkosa, a szabadság és szelíd száguldás eszköze lett aztán éveken át az öreg kerékpár.” – én nyolcadik végén a kitűnő bizimért a nagyapámtól egy használt piros biciklit kaptam, amit száz forintért vett valakitől – és nagyon boldogan száguldoztam vele. Én se tudtam, mi az a szerelem, amikor már teljesen elmerültem benne és persze, hogy minden ismerős, amit az iszákosságról mesél Róza…, apák, nagyapák, apósok sűrűn ölelkező jóbarátja, életek megrontója. Aztán a válás, az egyedüllét, a gyermekét egyedül nevelő szülő társtalansága, küzdelme a szegénységgel, a karrier különböző buktatóival, a munkanélküliség, a diplomaszerzés állomásai… oly mélyen, a sejtek szintjéig átélt valóság, hogy a zsíroskenyerek és a spájz mélyén talált hat szem ráncos krumpli íze feltolul a számba. „Szétnéztek az éléskamrában és a hűtőben, miből lehetne vacsorát készíteni?”
Egyívású vagyok Rózával, az évfolyamtársam lehetett volna egészen az első osztálytól… minden, amiről mesél, az én világomban is ott volt.
*
Róza világa.
Hogy mi?
…azaz a mi közös világunk, hiszen ez a nemzedék mélyen osztozik a közösen megélt sorsban. Az ötvenes évektől, amikor születtünk, előre szabott útvonalon jártunk, amiről nem volt, nem lehetett letérés, vagy ha igen: „A húgom 56-ban kiment, disszidált…” – akkor nem volt átjárás, csak évtizedek múlva… „A hatvanas évek végén jött először haza.”
Ez a történelembe-ágyazottság Róza világa, e nemzedék világa, sorsa.
Mégis: hatalmas egyéni teljesítménye hősnőnknek az, hogy a faluszéli kis házból egy városi művelődési házba, majd könyvtárba jut – hiszen száz év előtt valószínűleg otthon maradt volna tehenet fejni. A szikra, amit magában hordoz, lángra kap és élni akar. Olvas, könyveket őriz és olvasókat toboroz. Beszélget és kapcsolatokat teremt és ápol. Írni kezd. Róza nem hisz a „történelembe-ágyazottság”-ban.
„Olvasok, figyelem az embereket. És néha írok is.”
Róza világa tehát szépen lassan eltérővé lesz a környezetétől – és ez egyre inkább kiemeli Róza magányosságát. „…valami, vagy inkább valaki nagyon hiányzik az életemből.” – mondja egy helyen. Első gondolatunk persze azonos Rózáéval: a társ, a férfi az, aki hiányzik. De aztán lassan kiviláglik, hogy a férfitárs hiánya összeolvad más hiányokéval, amik a Maslow piramisában szerepelnek. Róza elképesztő fogékonysággal írja meg hajléktalanokkal történt találkozásait – a szerző élete egy szakaszában szociális munkásként is dolgozott. Róza igen érzékeny a biztonságérzet hiányosságaira is, hiszen a szerző élete nagy részében szintúgy szenvedte ezeket. Úgyhogy eme piramis alsó két szintje hiányával van jelen Rózánál: mondhatni Róza piramisa lebeg. Hiszen a szeretet, a barátság, a kreativitás és az önmegvalósítás buktatókkal ugyan, de mindig megvan Róza életében. Azonban a párválasztással nincs szerencséje – „…Ezek a férfiak /…/ érzelmileg kihűlt vagy nyitott házasságban éltek, és tűnt ifjúságuk szerelmes korszakait sírták vissza. Nem az élethez kerestek ők társat, csak az ágyba, meg a vágyba…”
Róza Börzsönyi Erika lenne?
Igen. Nem.
Igen, mert: „…azonnal le kellett írnia mindent, nehogy később elfeledkezzen valamiről, mert a legapróbb részlet is fontos lehet.” Börzsönyi elmúlt közös évtizedeink hűséges krónikása, meg persze saját életének jegyzője. Önmagát írja, és vele bennünket. Hamisítatlan tanú. Néha kínzó bizonytalanságban hagyja olvasóját: „Talán így történt, talán nem. Hagyjuk nyitva a történetet.”
Nem, mert olykor magába szívja az utca, a buszmegálló, a barátnő, az alkalmi ismerős történeteit – az is lehet, hogy sajátjaként adja elő, de az is lehet, hogy a sajátját más szájába adja… mindegy is: egyazon kor gyermekei vagyunk, egymásnak testvérei, sorstársai.
Ezen a ponton találkozunk az igen régi irodalomelméleti toposszal: szerző és szereplője viszonyával. Róza és Börzsönyi egymást metsző halmazok, közös metszettel. A szerző okosan tágra veszi Róza halmazát: egész nemzedéke fér bele, egy életérzés. S ami kimarad, az a szemérmes szerzőre tartozik.
„– Micsoda csípője van magának, Róza! Minden férfiembernek ez az álma. Nem olyan, mint ezek a mostani piszkafák, akiken nincs mit fogni! Le ne fogyjon, egy dekát se veszítsen el ebből a gyönyörűségből! /…/ …ilyen szépen szerelmet vallott neki…”
Róza íróvá érik.
*
Börzsönyi Erika író.
„…senkinek nem tartozom elszámolással azért, mert ezt a történetet bűnről és bűnhődésről megírom, és közzéteszem.”
Ha közös történetünket valaki közzéteszi, akkor annak köszönettel tartozunk. Igaz mindaz, amit e könyv lapjain olvasunk. Börzsönyi szervesen illeszkedik a magyar próza, novellairodalom áramába. Móra Ferenccel rokonítja mesélőkéje, néprajzi kitekintése, egyes írásaiban az utánozhatatlan (és már elveszett) falusi hangulat, a falu népének és kiszolgáltatottságának elképesztően testközeli ábrázolása. Néha Móricz Zsigmond is feltűnik előképként: „…voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj” (M. Zs.) – ez közös bennük. Börzsönyi alakjai is saját világukban mozognak, ahogy Móricz hősei sem mozdulhatnak el paraszti életük szűkre szabott pályájáról.
Börzsönyi történeteiben van valamilyen mélyen húzódó népmesei. Igazi reliktum ez, abból a korból, amikor az emberek nagy része írástudatlan volt, és képtelen arra, hogy bármit is leírjon, és így, ha muszáj volt levelet írni, a falu jegyzőjével íratták le, amire szükségük volt. Sok-sok szerelmeslevél is így íródott az otthonmaradott lányoktól a távolban katonai szolgálatot teljesítő jegyeseik részére. Börzsönyi is így szedi össze témái egy részét, és jegyzi le őket.
„…Találnom kell egy embert, akinek elmondom, aki meghallgat, s amíg ő él, addig az én történeteim is élni fognak. A legjobb az lenne, ha valaki megírná, de hol találok én egy igazi írót, aki ezt megtenné nekem?
Rámosolyogtam Regina nénire, és elmondtam neki, hogy költő, író vagyok. Több, mint 40 éve írok, novellákat, történeteket. Közülük nagyon sok megjelent, vannak olyanok, amelyeket mások bíztak rám, hogy írjam meg.”
A népmese mindig igaz – ezt biztosan átveszi Börzsönyi belőlük. Meg az egyszerű, hétköznapi nyelvet, amit olykor finoman átsző a népiesség, máskor meg a városi beszéd. Átveszi azt is, hogy nem mindent mond el, hagy az olvasói képzeletnek is teret, olykor-olykor már-már balladai a szöveg előrehaladása. Egy-egy novella után le kell tenni a könyvet, felitatni a könnyeket és emészteni az olvasottakat. Szép és nehéz.
Hát…, mert rólunk szól.
E sorok írójának kedvence Az Isten fogja a kezemet, érzem c. írás. Hihetetlen tömörségű, nyelvileg kompakt, szinte már szárazan pergő leírások és rövid mondatok, kellő távolságba tartott érzések, a valóság maradéktalan érzékeltetése, tárgyilagosság. Tragédiát várnánk és a végén mégis valami elemel és felsóhajtunk, amikor ezt olvassuk: „– Nem lesz énnekem semmi bajom! – mondja. Az Isten fogja a kezemet, érzem. Most sem hagyott meghalni, látja. Biztos van még valami terve velem.”
Őszintén remélem, hogy Börzsönyi Erikának is vannak még tervei olvasóival.
Szolláth Mihály
Hozzászólások