Ősz volt, október vége, amikor már inkább csak világít a nap fénye, de meleget nem igazán ad, álmos vasárnap délután, amikor a két kicsike néni üldögélt a sétányon, a padon. Fekete ruhába öltözve, régimódi dauerolt frizurával, fekete cipőben, mint két elárvult kis varjú, úgy ültek ott.
Beszélgettek.
Arról, amiről az ilyen kicsike, fekete ruhákba öltözött nénik szoktak, a múltról, emlékeikről, meg arról, amit még várnak az élettől.
Pár perc volt csupán, míg Róza a beszélgetésüket hallgatta, akaratán kívül, mert lélekgyógyító sétáján az iskola melletti kis térre ült le megpihenni. Oda, ahol a szökőkút még nyáron sem mindig szökik, de ahol a patika előtti sorban sokat állt idén, hogy bejusson a gyógyszereiért.
Pár perce ült csak ott, egyedül, arcát a késői nap felé fordítva, a maszkot levette, kezében tartotta. Amikor a kicsike nénik megérkeztek, és a mellette levő padra leültek, először észre sem vette őket, olyan halkan surrantak oda, csak, amikor beszélgetni kezdtek, akkor nyitotta ki a szemét, és figyelt fel rájuk.
A lábuk nem ért le a földre, úgy kalimpáltak, mint ahogy iskolás lányok szoktak jókedvükben.
Egyszerre csak megütötték a hangok Róza fülét, amit hallott, az meg a szívét: – Tudod, én úgy döntöttem, ha meghalok, engem ne temessenek el a földbe. Ne legyen velem gondja a családnak! Szanaszét laknak, egyik Angliában, a másik a tengeren túl, csak teher lennék nekik. Ki ültetne virágot a síromra? Belepné a gaz.
Hamvasszanak csak el, szórják a hamvakat a szélbe, olyan szépek a szórásos temetések! – mondta az egyik néni, mert ahogy Róza lopva, de jobban megnézte őket, meglátta, hogy akár testvérek is lehetnek, annyira hasonlítanak egymásra.
– Jó, én meg majd integetek neked! – válaszolta a másik aprócska néni, és közben vidáman lógázta tovább a lábát, mintha csak azt beszélnék meg, hogy mit főzzenek másnap.
Már, ha nem én megyek el előbb, a beteg szívemmel! – tette még hozzá, mert talán ő maga is érezte, hogy nem illő dolgot mondott.
Ezen aztán elmosolyodtak, és tovább mondták a magukét azokról, akik már előre mentek, és várják őket odaát. Kicsit csend lett ezután, elhallgattak, maguk elé révedtek.
Jön a halottak napja! – szólalt meg a másik néni. – Messze van a temető, nem fogok tudni kimenni a fájós lábammal!
Nem baj, Jolikám, majd veszünk szép mécsest, meg virágot, meggyújtjuk otthon, és rájuk gondolunk – szólt a barátnő, és kezébe vette a másik kicsi, ráncos kezét, így ültek szótlanul tovább.
Róza nagyot sóhajtott, felállt, és elindult hazafelé, egyedül.
Meghatotta őt a véletlenül kihallgatott párbeszéd, szomorú is lett tőle, meg nem is. Hiszen amiről beszélgettek, az kétségtelenül szomorú, de a belenyugvás hangja a nénik mondataiban, a közelgő halál gondolatának elfogadása szép volt. Nehéz az itt maradóknak!
Hátranézett, a nénik már nem ültek ott a padon, hanem távolodtak tőle a sétányon, két görnyedt kis alak, fekete ruhában, kéz a kézben.
Beszélgettek.
Szóljon hozzá!