Érdekes, hogy Hasek örökérvényű könyve és annak hőse, SVEJK, néha kéretlenül is le tud zúdulni a polcról, és reflektor-gyanánt világítja be a böszmeségbe zuhant dekadens világ sötét bugyrait… Mit is mond, mondana az időtlenségben bölcselkedő Svejk ezekről az érdekes poszt-fogalmakról? Mert beszélnek róluk, de…
„Globális szempont” – „Valami olyasmit is jelenthet, amikor mindenről egyszerre akar valaki beszélni, de természetesen nem sikerülhet neki… Efféle „erőködéseket” sokat lehet hallani mostanában, de az a gyanúm, hogy aki mondja, az se tudja igazán, hogy mit akar mondani… Csak „úgy általában”… Mondjuk, csak úgy „globálisan” beszéljünk az éhezésről… Szerintem globálisan nem lehet éhezni, de enni se… Érdekes az is, amikor azt mondják, hogy „globálisan kell megoldani, vagy kezelni a problémát.” A kaját nem lehet globálisan oda vinni azokhoz, akik éhesek… Így aztán nem is viszik… Jobb, ha az ember egyszerre csak egy valamiről, például a dobermann kutyáról beszél, és mondjuk előtte, vagy utána a daxliról… Különben köd lesz, azaz: ködösítés. Elvégre az embernek csak egyetlen szája van, és egyszerre csak egy mondatot tud kimondani… Globális szempontból egy traktort se lehet megjavítani, egy gumit se lehet kicserélni, de teherbe se lehet esni… Ami a szempontot illeti, az még csak hagyján, mert valahol csak van valami értelmes lényeg, meg szeme is van azoknak, akik beszélnek, hacsak ki nem lőtték őket a fronton. De, hogy valakit globális szempontból tartóztatnának le, vagy visznek el a menetszázadba, mondjuk globális szempontok megsértése miatt, azt nem tartom épeszű dolognak, mert hogy a francba tudna valaki globálisan bűnözni? Valami épeszűt csak kell mondani szegénynek? Például azt, hogy mondjuk látták, amint agyonüti a feleségét, vagy amikor Luccheni úr egy reszelővel szúrta le megboldogult Erzsébet királynőnket… Meg ilyesmi. De csak úgy, globálisan a levegőbe beszélve nemigen lehet értelmeset mondani… Nem is érti senki. Néhány rum után persze, akár minden globális lehet, és akkor még az ember, akár az anarchistákhoz is be akarhat lépni, mint ahogy azt szegény Bretschneider úr is hangoztatta, amikor együtt berúgtunk a Kehelyben. Van akinek persze mindent szabad, például, csak úgy globalice összerondítani egy klozetot, végig rókázni egy terített asztalt. Szóval a lényeg, hogy mindenről mindent összehadoválni, közben meg semmit se mondani. Ki érti ezt, hogy miért kell? Ennyi elég. Meghozták a gázszámlát – úgy globalice… Mi lenne, ha úgy globalice nem fizetném ki?
„Európához tartozás” – „Mert azt hangoztatják egyesek, főleg holmi politikusok, hogy mi oda tartozunk. El se tudom képzelni, hogy miért kell ezt folyvást emlegetni? Nem vagyunk a diliházban, ahol szinte senki se tudja, hogy hol van. Én itt lakom ebben a városban, tudtommal Európában van, meg a Müllerné, a házvezető nőm is itt lakik, ő is tudja, hogy hol van. Persze nekünk nincs is arra pénzünk, hogy elmenjünk Európábul. Európa amúgy marha nagy, nekem biztos, még a Ferdinándot is ott gyilkolták meg, de mi attól még nem voltunk ott. A franc menne el innen, jó itt a sör is. Szóval nyugodjanak le kedves uraim, mi tudjuk, hogy hol lakunk. Meg aztán nem kellene mindenkit hülyének nézni… Lehet, hogy sokat isznak odafönt is? Biztos, mint a mifélénk a kocsmákban, de nem azt, mint mi, hanem drága piákat. Jól megárthat nekik… Ők tudják, ők vezetik Európát, meg a mi hazánkat is… Legalábbis azt hiszik… Nem? Na persze, ha nem tudnak tájékozódni? Amúgy, meg szerintem nem köll minden hülyeségre odafigyelni. Elég, ha az ember megnézi az újságban az aktuális kutyakínálatot. A többi… „Adjon egy rumot Palivecné asszony! Az ura még mindig ül? Te jó ég, már megint???”
„Emlékezetpolitika” – „Sok szép megemlékezésen voltunk. Például a Kaiser születésnapjaira rendezett csinnadrattákon, ahol zengett-zúgott a trottyos zene… Néha titokban elénekeltük a himnuszunkat, aztán volt úgy, hogy nyilvánosan is lehetett, de inkább nem… A „Gyertek szlávok…”, na azt nem lehetett soha… Lenne mire emlékezni. Én így tudok… Hogy ez meg mi? Hát, ugye, az emlékezet azt tudom, hogy mi, meg azt is, már, hogy mi a politika, de így együtt? Hát nehezen fogom föl. A politikus ugye általában hazudik. Akkor, ez az emlékezetpolitika nem lehet más, mint, hogy hazudunk arról, ami megtörtént… Nem? Vagy egészen máshogyan mondjuk el, vagy hallgatunk róla… Hű, de ronda dolog! Például, amikor valami nagy politikus meg akarja magyarázni, mondjuk a háborúk kitörésének okait, de úgy mondja, ahogy neki az jó. Hazudik? Lehet… Persze honnét is tudhatná pontosan, ha nem is volt ott? Attól tartok, hogy utólag mindenki úgy emlékezik, ahogyan akar, ahogyan neki a leginkább megfelelő. Mert ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze, kivéve, ha egy bizonyos helyen be van gipszelve… Hacsak nem hülye. Bár ki tudja? De, hogy én, holmi emlékezetpolitikailag gondoljak a Feldkurát úrra, vagy a Lukács főhadnagyra, vagy éppen arra, hogy a német meg a török egy követ fúj, vagy, hogy bejuthat-e a mennyországba egy ló, vagy mekkora bűn ellopni egy döglött tyúkot… Hát azt nem tudom elképzelni. Olyanok vótak ők, meg ez az egész slamasztika, amilyenek, azt kész. Alapjában véve a Lukács meg a Feldkurát hülyék voltak, bár a Dub hadnagy, aki oroszlánnak képzelte magát, még hülyébb volt, meg azok is, akik vallattak, de egy idő után már nem csodálkoztam. Megszokja az ember a rendszert… Az igaz, hogy néha nem győztem tartani a hátamat miattuk, mint jó puccer, meg ordonánc, közben meg engemet nyilvánítottak hivatalosan gyenge elméjűnek, pedig hogy átvertem őket a kutyákkal is… Ki tudja, mi az igazság ebben is? Én arra nem emlékszem, hogy politikai okok miatt meghülyültem volna, de azok? Hááát… Ami megtörtént, az megtörtént, legföljebb egy patkányzó kutya tudná kiszagolni azt a bűzt, amivel összehozták a kalamajkákat. Talán egyszer majd valaki azt is ki meri jelenteni, hogy nem is volt soha háború… Ha annyira hülye lesz…
„Alulról jövő enyhülés” – „Hát kérem, ez eléggé fura dolog… Amikor először hallottam azt az izét, rögtön éreztem, hogy nem ártana kimenni a klozetra… Mert ebben aztán nagyon fontos a rendszeresség, hogy minden nap legyen termék, méghozzá lehetőleg ugyanabban az órában! Persze az sem mindegy, hogy mit kap enni az ember… Emlékszem, hogy Putimban, amidőn éppen Budéjovicé felé mentem, vissza a 91. gyalogezredbe, a csendőrségen, Flanderka őrmester igen rendes volt, alaposan megvendégelt, füstölt húst hozatott káposztával, meg gombóccal, utána meg rumos teát kaptam. Olyan kedvesek voltak, hogy evés után, még az árnyékszékre is kikísértek, az őrmester úr egy pisztolyt tartott a kezében, mert azt gondolta, hogy valami „hátsó gondolatom” is lehet, hát volt, de az máshonnan jött… Meg is könnyebbültem… Ott és akkor nemigen lehetett rendszerességről beszélni még ebben a tekintetben sem. Leginkább talán Matejka káplán története szólhat a megkönnyebbülésről. Egy Chodounsky nevű telefonista mesélte, hogy amikor Szerbiába mentek vonattal, minden állomáson pokolian telezabálták magukat. Matejka egyszer annyit talált zabálni, hogy fetrengett tőle, és deszkát raktak a hasára, azon ugráltak, mintha káposztát taposnának, aztán meg is lett az eredménye, mert a végén minden kijött belőle, alul, de fölül is… De persze itt biztosan másról van szó. Talán abból kellene kiindulni, hogy „alul” a nép van, azaz mi. De, hogy mi jöjjünk csak úgy fölfelé, és azt engedjék is szabadjára azok, akik meg odafönt vannak, hát nem hihető… Ez is egy politikai hogyishívják, vagy fogás rajtunk. Én már megpróbáltam alulról egyet és mást. Például, amikor tolószékkel indultam el bevonulni, lelkes tömeg kíséretében, végig toltak a városon, én meg csak úgy ordítottam, hogy: „Fel Belgrádra! Éljen a császár!” Majdnem mindenki röhögött rajtam, és a végén le is tartóztattak. Ki érti ezt? A rendőrfőnök elmeszakértői vizsgálatra küldött, elsősorban azért, mert éltettem a császárt – „alulról…” Hát nekik ne éljen? Én meg csak mosolyogtam rájuk, had örüljenek neki, és felőlem bolondnak is tekinthetnek. Aztán bevágtak a gyengélkedőre, ahol meg hála a császárnak, naponta többször is kiadós, alulról jövő enyhülést, vagy megkönnyebbülést élhettünk át, mert egyhuzamban beöntéseket kaptunk, hogy hamar visszameneküljünk a frontra és harcoljunk a győzelemért. Arra pedig senki sem gondolt akkor még, hogy a fronton, éppen disznóvágás közben ér találat bennünket, és klozetostul röpülünk a semmibe… A falánk Baloun meg azóta biztosan éhen halt már valahol… Szegény.”
____________________
Szerzőnek, „A kollázsember” című művében is találkozhatnak Svejk bölcsességeivel.
Ott is jó szórakozást hozzá!
__________________________________________________________________
___________________________________________________________
Hozzászólások