A múló idő romboló hatása Villonnál és Proustnál • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

A múló idő romboló hatása Villonnál és Proustnál

 

François Villon és Marcel Proust

 

A múló idő, az eltűnő szépség a romboló idő hatására az irodalom örök témája. Jóllehet François Villon A Nagy Testamentumát és Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című hatalmas regényét csaknem négy és fél évszázad választja el, mindkettő az idő destruktív hatását mutatja be.

 

Mi voltam és mi lett belőlem!” – Az elfutó idő Villonnál 

 

A Nagy Testamentum

A múló idő vissza-visszatérő téma Villonnál. A Ballada a hajdani idők dámáiról, az Ének hajdanvaló urakról és az Ének eleink beszéde szerint tudatos szerkesztéssel kerültek Villon Nagy Testamentumába. A Clément Marot által utólag adott címek jelzik, hogy a költő az elmúlt időket idézi fel triptichonjában. De A Nagy Testamentum XLVI. nyolcsorosa is az elmúlás gondolatát idézi fel:

 

A vén anyókák is, szegények,
A süldőlányokat ha nézik,
Hogy bőségben, vidáman élnek,
Az Istent lázadozva kérdik:
Mért kellett megvénülni nékik?
S ezeknek itt mi érdeme?
Az Úr némán hallgatja végig:
Ha pörbe szállna − vesztene
.”

 

(Villon verseit Mészöly Dezső fordításában közlöm.)

Ám az idő romboló hatását a legdrámaibban tükröző ballada A hajdanszép csiszárnénak vénségén való siralma. A vers eredeti címe Les Regrets de la belle Heaulmière. Vas István és Szabó Lőrinc fordításában A szép fegyverkovácsné panasza, Mészöly Dezsőnél A hajdanszép csiszárnénak vénségén való siralma. Az eredeti címet egyik fordító sem adja vissza, ugyanis az heaulmier sisakkészítő mester volt. Ennek csak azért van jelentősége, mert a sisakkészítő szép felesége Villon korának Párizsában egy ismert szépasszony volt.

Villon versének horderejét, a múló idő romboló hatását akkor tudjuk megérteni, ha belehelyezzük a költeményt a középkori kontextusba. Villon korában az élet nagyon törékeny volt. Az orvostudomány akkori fejletlensége, a járványok a korai halált előlegezték meg.

 

Pestis a középkori Párizsban

 

Versében Villon azt a látszatot kelti, mintha a hajdani szépasszony neki panaszolná el vénsége felett érzett fájdalmát. A vers első szakaszában az öregasszony elkeseredetten ostorozza magát vénsége miatt, és az öngyilkosság gondolatáig jut el bánatában:

 

Elhallgattam a multkorában
A hajdanszép öreg csiszárnét,
Amint siránkozott magában,
Bár volna újra friss fehérnép:
„Hej, irgalmatlan, rusnya vénség!
Csapásodtól de összetörtem!
Mi is az, ami visszatart még,
Nehogy késem szivembe döfjem?

 

A második szakasz az idő kíméletlen romboló hatását idézi fel: eltüntette azt a szépséget, aminek hatalma alatt papok, kalmárok, diákok fizettek az asszony kegyeiért. Ne feledjük, hogy a középkorban vagyunk, amikor a bordélyházak és a szép csiszárnéhoz hasonló nők legfontosabb kliensei között ott voltak a diákok és a papok is. Villon maga is ezek közé a kuncsaftok közé tartozott már a Sorbonne diákjaként, de akkor is, amikor tanulmányai befejeztével (tulajdonképpen megszakításakor) pappá avatták, mint valamennyi diáktársát diplomája megkapásakor.

 

Papok szexualitása a középkorban. Illusztráció

____________________________________________________________ 

Szépségemet te elraboltad,
Mely úgy virított szerteszét
Diáknak, papnak, árusoknak, –
Mert hajdanában mind e nép
Tüstént odadta mindenét
(Később akármint bánta tettit)
Csakhogy megkapja azt, miért
Ma egy koldús sem adna semmit

Kiadtam útját nem is egynek
(No, nagy bolondul cselekedtem!),
Hogy egy ravasz fickót szeressek,
S úgy csókolgattam, majd megettem.
Bizony mondom: csak ezt szerettem!
− A többit incselegve csaltam
Pedig ütött-vert mindig engem,
S csak pénzemet szerette rajtam
.”

 

A következő két versszakban azt panaszolja el a megöregedett asszony, hogy mindenkit hitegetett, csak egyet nem, aki viszont visszaélt szerelmével, ütötte-verte és csak a pénzét akarta. Ezután visszatér az első versszakban elhangzott vénsége miatti siralmaira, és mintegy az ott elhangzott: „Nehogy késem szivembe döfjem?” mondatra visszhangozna az elkeseredett felkiáltás: „Dühömben majdhogy megveszek!

A következő két versszak a „mivé lett” szavakkal kezdődik, és felsorolja mindazt, amiért a férfinép „tüstént odadta mindenét”:

 

Mivé lett az a sima homlok,
A szem fölött a karcsú ívek,
S amiért annyi férfi bomlott,
A tágra nyílt, bűvös tekintet,
S kagylói apró füleimnek,
Vonásai a finom arcnak,
A formás orr, a szőke tincsek,
A gödrös áll, a bíbor ajkak?

A karcsú váll és kar mivé lett,
S a finom kéz, a hetyke mellek,
S csipőm, a szép kerekre érett,
Szerelmetes csatákra termett
Mivé a dombos, karcsú termet,
Mivé a széles öl, s a telt,
Kemény combok közén a rejtek,
Mit körbe nőtt a csöppnyi kert?

 

A hajdanszép csiszárné. Telkes Tamás illusztrációja

 

 

Ezután következik a romboló idő eredménye:

 

A homlokot most ránc borítja,
A haj, szemöldök szürke, gyér lett;
S amely nevetve és kacsintva,
Olyan sok árust megigézett,
A két szemből kihalt a lélek;
Horgadt az orr, kampós az áll,
Fakó az arc, nincs rajta élet,
Konyult a fül, leffedt a száj.

Emberi szépség – ez a véged!
A kar s a kéz is összeszáradt;
A váll legörnyedt, ösztövér lett;
A mell, csipő s a többi tájak
Mind ráncosak, aszottra váltak…
Fuj, régi kertje ott az ölnek! …
Hisz már a comb is vézna, vánnyadt,
S mint száraz kolbász, csupa görcs lett
.”

 

Az utolsó versszakban az egyes szám első személyű panasz átcsap a többes számba, és már nem egy szerencsétlen öregasszony sirámait olvassuk, hanem valamennyi megöregedett nő tragédiáját, akik nem kerülhetik el sorsukat.

 

Így emlékszünk a jobb napokra
Mindegyre ez a nóta járja…
Gubbasztunk földön kuporogva,
Mint gombolyag a sutba vágva,
Nézünk, nézünk a rőzselángba,
Amely kihuny, alig hogy éledt…
Be szépek voltunk hajdanába!”
Akárki voltál – ez a véged!

 

 

„Fizikailag is nagyon megváltozott.” – A destruktív idő Proustnál

 

Proust: Az eltűnt idő nyomában. Díszkiadás

Az eltűnt idő nyomában témája − ahogyan a regény címe is mutatja – az idő múlása és az emlékek felkutatása. A hatalmas mű első szava: ’longtemps’ (hosszú ideig), az utolsó pedig: ’temps’ (idő). Proustnál az én minden pillanatban változik az idő múlásával. Ez érvényes a mellékszereplőkre és a főszereplőkre is.

Az egyik legemlékezetesebb mellékszereplő Guermantes herceg, aki bár az első lapoktól feltűnik, s a legutolsó oldalig állandóan elő-előbukkan a regényben, nem tekinthető főszereplőnek. Részletes külső leírása akár Balzac regényeibe is beillene. Megismerjük öltözékét, szokásait, később a társasági élet nagyvonalú mondén figurájaként látjuk viszont. A herceg társadalmi helyzetének leírása sem marad el Balzac jól ismert leírásaitól.

Az idő kétségkívül nem múlik el nyomtalanul a herceg felett sem. Az egykori nőcsábász lovagból Az eltűnt idő végére megrokkant aggastyán lesz, de jellemének egysége mindvégig töretlen. Marcel az idős férfiban is a csodált világfit látja:

Csak romjai maradtak annak a romantikusan szép valaminek, amihez egy viharban álló szikla fogható. A szenvedés, e szenvedés okozta elkeseredés, a közelgő halál szenvedés-hullámaitól övezve arca, amelyet az idő kikezdett, akár a sziklát, megőrizte jellegét, ívelését, amelyet mindig megcsodáltam.”

_________________________________________________________________________ 

 

Guermantes herceg. Stéphane Heuet illusztrációja

 

Ám a leginkább a főszereplőknél figyelhetjük meg a múló idő romboló hatását.

 

A narrátor

Mellékszereplőivel szemben a főhősök − akiket az intermittences, a „szakaszos” ábrázolás segítségével az emlékképek töredékeiből rak össze az író, s az olvasónak sincs egyéb fogódzója − a leglátványosabb metamorfózisokon mennek át. Ezek a változások először is a narrátort érintik, hisz ő az introspektív vizsgálódások par excellence alanya és egyben tárgya: „az az ember, aki voltam, a szőke férfi már nincs, egy másik ember vagyok. Nos, nem ugyanolyan mély változás-e ez, volt énemnek oly teljes halála, új lényem megjelenése, mint amikor egy ráncos archoz egy fehér parókát illesztünk, amelyik a régit helyettesíti? De ugyanúgy nem bánkódunk az évek múlása során az idő sodrában azon, hogy mások lettünk, mint ahogy nem bánkódik az ember azon, hogy egyidőben egymásnak ellentmondó személyeket produkál: hol gonosz, hol érzékeny, hol finom, hol goromba, hol érdektelen, hol pedig ambiciózus.

Ami a narrátor személyiségének megannyi változását illeti, ez alól a törvényszerűség alól a többi főszereplő sem vonhatja ki magát: „Némely egyénnél a távollétemben végbemenő folyamatos sejtkicserélődés oly tökéletes változáshoz, oly teljes metamorfózishoz vezetett, hogy akár százszor vacsoráztam volna velük szemtől szemben egy vendéglőben, mégsem sejtettem volna, hogy valaha ismertem őket, fel nem fedhettem volna egy tökéletes inkognitó titkait vagy egy idegen bűnös hajlamait.

 

Swann

A narrátor után az első főszereplő, akivel a regényben találkozunk, Swann. Találóan jegyzi meg róla Ramon Fernandez, hogy Swann Proust sorsának prefiguránsa. Valóban, ahogyan Swann-nál, Proustnál is a szerelem, a társaság és a művészet lesz a lét három központja azzal a különbséggel, hogy Swann nem művész, csak amatőr, s míg Proust kiszabadul az alkotás révén az idő pusztító sodrából, a művészet időn kívülivé avatja, Swannt magával ragadja a tűnő idő.

Swann, a parvenü zsidó feltornássza magát az arisztokraták közé, a nők bálványa, megismerkedik Odette-tel és a Verdurinekkel. A szerelmes, majd kiábrándult Swann után Odette férje kerül bemutatásra, Odette-é, akit már nem szeret. A világfi Swann hirtelen republikánus érdeklődésű lesz, majd a megöregedett, beteg Swannt látjuk a Dreyfus-pártiak oldalán. Swann nem csupán változik, de más személyiséggé is válik: „ami Swannt illeti, az történt vele, hogy a „Swann fiút” és a Jockey-beli Swannt szüleim régi barátja egy újabb (s még most sem végleges) személyiséggel növelte, éspedig Odette férjével. Mindazt a vágyát, ösztönét, ügyességét, amellyel mindenkor rendelkezett, most mind e nő alsóbbrendű becsvágyaihoz alkalmazta, s már csak azon dolgozott, hogy egy új, bár a régebbinél szerényebb társadalmi helyzetet teremtsen, annak a hitvesnek megfelelőt, akivel e helyzetet megosztja. Mármostan e törekvésében csakugyan más embernek is mutatkozott.”

Swannt egyrészt betegsége változtatja meg: „valóban nagyon megváltozott, mert igen beteg volt.” Másrészt az öregség hagy rajta nyomokat: „Swann elérte a próféták korát. Az bizonyos, hogy mivel a betegség hatása alatt arcáról darabok tűntek el, mint ahogy jégolvadáskor a jégtömbökről nagy részek válnak le, nagyon megváltozott.” Swann − akárcsak a többi főszereplő − egyrészt az idő rombolása révén változik sorozatosan a regény folyamán, másrészt a szubjektum látja más és másképpen a többieket aszerint, hogy milyen a hangulata, az egyén lelkiállapota, amit Proust „hitnek” nevez, s amelynek mechanizmusát majd Albertine változásainál figyelhetjük meg. Ezt a szubjektív nézőpontot Proust így fogalmazza meg A megtalált időben: „Rájöttem, hogy csupán a durva és téves percepció helyez mindent a tárgyba, holott minden a szellemben van; nagyanyámat hónapokkal azután vesztettem el, mint ahogyan valójában elvesztettem, aszerint láttam változni az embereket, amilyen elképzelést én vagy mások kialakítottunk róluk, egyetlen személy több is volt, aszerint, hogy kik látták (például a különböző Swannok az elején);

 

Swann. Stéphane Heuet illusztrációja

 

 

Albertine

Albertine első feltűnésekor valójában alig tudunk meg valamit róla, barna haját is csupán azért említi az író, hogy igazolja, miért is nem tetszett neki igazán: „Egy percre, míg elmentem a telt arcú, kerékpáros barna mellett, tekintetem keresztezte az ő sanda, nevető pillantását, amely e kis törzs életének embertelen világából irányult rám, abból az el nem érhető és ismeretlen világból, ahova az én egyéni létem nem tud majd eljutni, se befészkelődni … Az igazat megvallva, nem ez a barna tetszett legjobban, épp azért, mert barna volt,”. Valahányszor visszaidézi a narrátor Albertine alakját, új meg új személyiségnek látja: „Említettem, hogy ezen a napon Albertine megint nem látszott olyannak, mint azelőtt, és hogy minden alkalommal más-másnak kellett találnom.” S amiért mindig különbözőnek látta az előző Albertine-hez képest, az saját lelkiállapotának változásaiban rejlik: „bizonyos módosulások valakinek külsejében, fontosságában () azoktól a változó állapotoktól is függhetnek, amelyek kettőnk közé ékelődnek. Egy ily állapot a hité, amely valamennyi közül a legfontosabb szerepet játssza.”

Albertine különböző arcai kezdetben a hagyományos lélektan alapján is megmagyarázható változásokat jelentenek: „Bizonyos napokon soványnak, szinte szürkés arcszínűnek és mogorva kedvűnek látszott, szeme mélye, mint a tengeré, olykor áttetsző s ferdén sugárzó violaszínben ragyogott, s mint valami száműzött lélek, oly szomorúan bolyongott. Más napokon meg kisimult arca magához vonta vágyaimat, s nem engedte őket túl a maga zománcos felületén.” Sőt, a narrátor hangulatváltásai, személyiségváltozásai sem lépik túl az általános, elfogadott tapasztalatot: „S mivel mindezek a lények akkor, abban az időben oly különbözőek voltak benne, azért lettem én magam is annyiféle személyiség, ahány Albertine-re gondoltam − féltékeny vagy közömbös, érzéki, búskomor vagy haragos, nemcsak az újraszülető emlék véletlene szerint, hanem sokszor ugyanabba az emlékbe vetett hit ereje, ugyanannak az emléknek különböző értékelése szerint.

A fogoly lány című kötet elejére Albertine fizikailag és intellektuálisan is megváltozik: „Albertine még a leghétköznapibb dolgokban is másként fejezte ki magát, mint kislány korában, alig néhány évvel ezelőtt Balbecben … Fizikailag is megváltozott.”

 

Albertine. Stéphane Heuet illusztrációja

 

Proust szereplőinek megváltozása a romboló idő hatására annyiban különbözik a Villonnál látottaktól, hogy maga a mesélő sem marad érintetlen a megfigyelt személyiségmódosulásoktól.

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS