Családom története ezer szállal kötődik Esztergomhoz. A Trexlerek, édesapám ősei, német földről érkeztek a Duna melletti kisvárosba, ahol szorgalmas földművesek, mesteremberek lettek. Üknagyapám még szívesebben beszélt németül, mint magyarul, unokáit is erre próbálta tanítani, nem sok sikerrel. Nagyszüleim már biztosan magyarnak vallották magukat, és amikor édesapám tanítóképzőbe jelentkezett, nevüket is magyarosították, így lettünk Tátraiak 1940-ben.
Gyermekkorom esztergomi emlékei kitörölhetetlenül élnek gondolataimban, sokszor elevenednek meg álmaimban. Az öreg ház, a nagypapa és nagymama gondoskodása, az unokatestvérekkel átélt közös kalandok, a városba vagy a Galagonyásba tett séták, a Bazilika lenyűgöző szépsége és méretei, amelyek már messziről hitet és erőt sugároznak a városba érkezőknek, minden bizonnyal végig kísérték, és remélem, még sokáig kísérik életemet. Emlékeim tengerében nagyszüleim, édesapám, és testvéreinek elbeszélései mellett, saját esztergomi élményeim is ott vannak, és ez olyan nekem, mint egy hatalmas mozaikkép, amelynek kisebb-nagyobb kockáit rakosgatom össze, melyek egyike:
A fertály
Nagymamám határozottan különleges egyéniség volt. Ha nyolcvan évvel később születik, egészen biztosan nagyszerű üzletasszonyt tisztelhetnénk benne. Gyerekként nem tudtam eldönteni – és bevallom, most sem tudom –, hogy mi kényszerítette sajátos vállalkozására. A nyugdíjat és a gyerekeitől kapott anyagi segítséget akarta kiegészíteni, vagy csak mindenkit megtréfálva hobbiból tette az egészet? Nehéz kérdés, mert tudomásom szerint megterhelőbb és fárasztóbb volt attól, mint amit általában feltételezünk egy hobbiról, és a befektetéshez képest szerény hasznot hozott. Bizonyára vannak olyan kedves olvasók, akik most azon gondolkodnak, hogy ha ez így volt, akkor hogyan lehetne ma nagyszerű üzletasszony. Nos, a szerény „haszonkulcsnak” különös, a mai világban már alig-alig elképzelhető oka volt, ami hamarosan kiderül.
A mai Dobogókői úton álló ház baromfiudvarában mindig kapirgált néhány tyúk, sokszor tipegett, kacsa, liba. Volt, amelyik hosszabb időt töltött ott, volt, amelyik egészen rövidet, és olyan is, amelyikre ma azt mondanánk: virtuális látogatója volt az udvarnak. Nagymama imádta a piacot, ahogy ő mondta: „piarc”. A vásárlást sem vetette meg, de leginkább az eladást, az alkudozást kedvelte. Árulta a kertben termett cseresznyét, talán más gyümölcsöt, zöldséget is, de ebben nem vagyok biztos. A legkeresettebb árucikknek a „feldolgozott” csirke, kacsa, liba bizonyult. Az aprólék, a belsőségek, a combok, mellek, farhátak vonzották az embereket, és sokan örültek, hogy egy kis húsért nem kell az egész baromfit megvásárolni. A mama kiszámolta, hogy milyen árakat mondjon ahhoz, hogy mindenki jól járjon. A legnagyobb hasznot a hajnalban megsütött és szakszerűen negyedelt kacsa, a „fertály” adta. Persze volt vele munka, nem is kevés, amiben nagypapának is részt kellett vennie. A piaci napokon hajnalban kelt, vagy le sem feküdt. Ennek megtételéhez erős akarat kellett, és a nagyinak nagyon erős akarta volt. Sokszor emlegették azt a mókás eseményt, amikor valamelyikük véletlenül só helyett cukorral szórta be a sütőbe tett kacsát. A hamarosan terjedő „karamell illat” szerencsére még időben jelezte a tévedést, és menteni lehetett a menthetőt!
Az akkori időkben a piacokon hírből sem ismerték a számlaadást, az adózást. Úgy emlékszem olyan szabály létezett, hogy a saját terméket korlátlanul lehetett árulni. Lehet, hogy nem így volt, de a nagyi ezt biztosan így értelmezte, mint ahogy a saját termék fogalmát sem korlátozta szűk keretek közé. Jóval kevesebb baromfit tartott, mint amennyit eladott. A különbséget üzleti útjaival kompenzálta. Vonattal ment Ácsra, ott felvásárolta azt, amit elbírt, illetve amit segítettek neki feltenni a vonatra. Esztergomban a papa várta az állomáson egy kiskocsival. Ha unoka volt náluk, akkor bizony őt is bevonták a feladatba. Ha most valaki megkérdezné, hogy hogyan oldotta meg az egyszeri átszállást a rengeteg csomaggal, csak széttárnám a kezem, mert fogalmam sincs. Egy biztos, mindig megoldotta, mert az élő vagy már levágott baromfi, a tojás, mindig rendben megérkezett. Azaz, egy alkalommal mégse!
A vasútállomásról a régi temetőn át vezetett a legrövidebb út a házukhoz. Már évek óta nem temettek oda, sok volt az elhanyagolt sír. A temető közepén – ha a vasútállomás felől jöttünk, akkor baloldalon – a második világháborúban elesett szovjet katonák síremléke állt, melyet a közeli laktanya orosz katonái gondoztak, ápoltak, olykor megemlékezéseket, ünnepségeket tartottak. Aznap is ez történt, amikor a megpakolt kiskocsit János unokatestvérem húzta hazafelé. Mögötte ballagott nagypapa, nagymama, megpakolt szatyrokkal, csomagokkal. Jánoska menetközben érdeklődve figyelte az ünnepséget, ahogy mondani szokták: oda volt az esze. Amikor a zenekar cintányérosa váratlanul összeütötte hangszerét, és a réztányérok élesen megcsendültek, az unokatesó megijedt. Megrántotta a kocsit, ahonnan leesett egy kosár tojás. Bizony nem mindegyik élte túl a gravitációs vonzást. Nagymama minden katonát sajnált, és pátyolgatott a történelem folyamán, akár magyar, akár német, akár orosz volt. Mindig azt mondta: én nem a katonát látom, hanem azt az anyát, aki ugyanúgy aggódik a fiaiért, ahogy ezt én is tettem mindig. Abban a pillanatban azonban megfeledkezett „ars poétikájáról”. Hirtelen elfutotta a méreg, és nem a legszebb szavakkal illette a szovjet katonákat, mert őket okolta a kár miatt. Másnap már nevetve magyarázta a házuk előtt rendszeresen elsétáló, magyarul értő, ismerős orosz tiszteknek, hogy jól kibabráltak vele. Haragnak már nyoma sem volt.
Az üzletre visszatérve tudni kell, hogy az esztergomi piac nagyon korán kezdődött. Úgy emlékszem, tíz óránál tovább sosem maradtunk – mert néha én is segítettem árulni –, de volt úgy, hogy jóval hamarabb eljöttünk a Simor János utcából. Az árak érdekesen alakultak, ahogy talán most is. Amikor fogyott a fizetőképesnek ítélt vásárlók száma, akkor a termék olcsóbb lett, így a „maradékot” a szerényebb keresetűek is megvehették. Az egyetlen kivétel a libamáj volt, aminek sosem csökkent – a mai ésszel hihetetlen – ára, hiszen az, ahogy a nagyi mondta: „nagyon drága kisfiam, ahány deka, annyi forint! Nagymama szinte soha semmit nem vitt haza, mindenen túladott. Ezt a szót most szándékosan használom, mert ugyan nem ismerte a hitel közgazdasági fogalmát és jelentését, de mégis alkalmazta ezt az eljárást. Ha egy ismerősnek – és Esztergomban csaknem mindenki ismerőse volt – elfogyott a vásárlásra szánt pénze, vagy nem is volt neki olyan, akkor hitelben is vásárolhatott, amit a nagyi pontosan feljegyzett. A fizetéseket, nyugdíjakat követő napon nagymamám fogta feljegyzésit, és elindult megkeresni az adósokat. Ilyen útjára egyszer én is elkísértem, bár nem nagy lelkesedéssel. Nem illett nemet mondanom, mert úgy terveztük, hogy hazafelé bemegyünk a Kerek Templom közelében lévő pékhez. Gyakran vásároltunk kenyeret, péksüteményt Fazekas Laci bácsi boltjában, azonban nagymamám olykor maga dagasztotta a tésztát, formálta a kenyeret, szakajtóba rakta, és elvitte kisüttetni. Jól emlékszem, az aljára tésztából nyolcast formált, ami együtt sült a kenyérrel, és összetéveszthetetlenül jelölte meg, melyik az övé. Aznap tehát együtt indultunk el. Látogatása nem mindenütt okozott örömet. A többség persze kifizette, olykor borravalót is adott, mások húzódoztak, újabb időpontot kértek. Valamilyen egyezség mindig kialakult, legalábbis én így érzékeltem. A Kerek Templom mellett jártunk, amikor meglepetésemre azt mondta: „Ezt fajinul megoldottuk, kisfiam, mehetünk a pékhez, azután haza!” Értetlenül néztem rá, mert jól láttam, még két név van a listán, akiket nem kerestünk fel. Kérdésemre legyintett egyet, majd válaszolt: „Ennek az asszonynak – bökött az egyik sorra – most halt meg az ura, nincs annak semmi pénze, emitt meg négy gyerek eszi azt az egy fertályt, rájuk fér a segítség!”
Kiskamasz legényke voltam akkor, nem tartottam jónak a nagyi döntését, hiszen mi mindenért mindig fizettünk, ha vásároltunk valamit. Persze csendben maradtam, abban a korban nem volt szokás a nagyszülőket tegezni, döntéseiket vitatni. Arra gondoltam, este azért szóba hozom a dolgot. Nagyon szerettem az esztergomi estéket. A két szoba egymásba nyílt, a nagyszülők a belsőben, az unokák a külsőben aludtak a hatalmas ágyakban, nagy dunyhák, párnák között. Az ajtó mindig nyitva volt, lefekvés után sokszor beszélgettünk a sötétben. Sosem féltem, mindig biztonságban éreztem magam. Lámpaoltás után néhány percig csendben feküdtünk, majd bátortalanul megkérdeztem: mikor megyünk el a pénzért azokhoz, akik adósok maradtak. Nagymamám válaszát sosem felejtettem el:
– Azokhoz nem megyünk el, mert jól ismerem őket. Ugyanolyan régi esztergomiak, mint mi. Az egyikkel egy utcában gyerekeskedtünk. Nem azért nem fizetnek, mert nem akarnak, hanem azért, mert most nincs miből. Ha majd megtehetik, biztosan megadják, de ha nem, akkor úgy tekintem, hogy segítettem egy rászorulónak. Volt már ilyen korábban is. Az ember olykor csalódik másokban, de ha mindenkivel bizalmatlan vagy, nagyon szomorú életed lesz kisfiam!
Hozzászólások