Még ma is azzal áltatom magam néha, hogy egy rossz álom volt, holott tudom, korántsem ez a helyzet.
Amikor megvettem a házamat a város keleti részén, az eladó külön felhívta a figyelmem az udvari lépcsőmre, ami az utcaszintről vezet le a bejárati ajtómig. Azt mondta, hogy legalább százéves, egykor – még a bánya aranykorában – ez a lépcső kötötte össze a Gráner utcát a templommal. Aztán az évek során az alsó szakaszt elbontották, és ezt a felsőt pedig a telekhez csatolták, magánterület lett, és most már csak az én ajtómig vezet. Szép lépcső, terméskővel kirakott támfal szegélyezi, amibe rideg tapintású kovácsoltvas kapaszkodót szereltek fel.
Most már csak én járok rajta.
Azon az estén, nem voltam jól, alig vártam, hogy hazaérjek, lesiessek a lépcsőn, bevágjam magam mögött az ajtót, és végre egyedül lehessek. Egy könnyű vacsora után nyugtatót vettem be, majd végre elterültem a kanapémon, ahonnan egy kisebb ablakon keresztül ráláthattam a lépcsőmre. Elindítottam egy YouTube-videót, valamilyen közéleti beszélgetős műsort választottam, amiben fél tucat ember dumál az elmúlt hét eseményeiről. Nem érdekelt különösképpen, de legalább elterelte a figyelmemet.
Már javában éjfél múlt, amikor titokzatos hangokra, nagy jövésmenésre ébredtem. A videónak rég vége volt, a nappaliban sötétség vett körül, de az ablakon keresztül alakok árnyait láttam jönni-menni a lépcsőmön.
Kik ezek az emberek, gondoltam magamban, mit csinálnak az udvaromon? Bezártam a kaput, nem mászkálhat bent senki. Gondoltam, hogy felkelek, megnézem, mi van odakint, de nem volt erőm hozzá, a fáradtság, a nyugtató ólomsúllyal nyomott bele a kanapéba.
Pedig jártak odakint, hiszen világosan hallottam az emberek hangját. Egy kisfiú például azt mondta, alig várja már, hogy megérkezzenek a templomba, olyan kíváncsi a betlehemre, vajon lesz-e olyan szép, mint tavaly.
Nők nevettek közvetlen az ablakom alatt mindenféle csacskaságon, és azt találgatták, hogy a bálon ki fog többet táncolni Szabolcsfalvy gróffal. Aztán férfiak röhögtek vadul, obszcén vicceket meséltek egymásnak, miközben a bányából tartottak haza.
Ezeket mind hallottam, a lépcsőn mászkáló árnyakat is láttam, felkelni, kimenni azonban valahogy mégsem tudtam. A félálom és az éberlét között lebegtem, mint egy holdkóros.
– Zsiga! – ezt egy ideges nő mondta – Ezek szerint megkaptad a levelem.
Egy feszült férfi válaszolt:
– Teri, figyelj rám… Nagyon sajnálom, de… értsd meg, hogy…
– Mit értsek meg?!
– Az én rangom és társadalmi helyzetem nem engedheti meg, hogy…
– Terhes vagyok a gyerekeddel!
Talán elindult a YouTube magától. Mit játszik? Melodrámát, hangos könyvet, századelős filmet?! De tudtam, ez nem a számítógépem. Ezek ketten az ablakom alatt beszélgetnek.
– Értsd meg, Terikém, hogy apám bankházat vezet a Király utcában… Botrány lenne, ha…
– Szóval ennyi volt?! Szeretőnek jó voltam az úrfinak, ugye?!
– Teri, ne csinálj botrányt. Segítek, ígérem, segítek. Pénzzel.
– Zsiga!
– Többet ne várj! Egyszerűen nem lehet. Tessék, itt egy kis előleg. Meg ez a kis rongybaba. A gyereknek.
– Dögölj meg, Zsiga!
– Sajnálom, mennem kell. Egyre jobban esik a hó, vár a kocsisom.
A férfi elindult le a lépcsőn, a nő utána kiáltott:
– Dögölj meg, Zsiga!
Ekkor elszántam magam, hogy felkelek, ha törik, ha szakad, ne kiabáljon senki az udvaromon! Főleg éjjel, főleg ilyeneket. Ám – mint egy rémálomban – a végtagjaim nem mozdultak meg.
A hatalmas dörrenésre összerezzentem. Valaki petárdázik odakint, gondoltam, de majd felkelek, és jól seggbe rúgom az illetőt. Ehelyett mély álomba merültem.
Reggel kipihentem ébredtem. Odakint ragyogott a nap, csillogott a falu a völgyben. Az illatosan gőzölgő kávéval a kezemben odaálltam az ablakhoz és kinéztem a lépcsőmre. És ekkor már tudtam, hogy nem álom volt az éjszakai jelenet.
A lépcsőn friss vértócsát pillantottam meg, mellette egy rongybaba és néhány bankó feküdt. Korona volt, olyan pénz, amit száz éve használtak ebben a városban.
Azóta árulom a házat:
Jó állapotú szoba-konyhás családi ház eladó, patinás lépcsősorral.
Hozzászólások