Viktor és Viktória – 2. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Viktor és Viktória – 2. rész

 

Eltelt egy hét. Idő: 1989. december 15., 12 óra körül. A Timotei Cipariu utcában, itt lakott Tőkés László tiszteletes, mintegy 200 főnyi tömeg tolongott. A lelkész lakását, illetve templomot rendőrkordon védte a tömegtől, a házon belül a hívők, akik meg beljebb nem eresztettek senkit sem. Filmbeillő jelenet, filmeztek is a… szekusok – figyelt fel rájuk Chiş Viktor, aki szintén ott szorongott a tömegben.

– Menjetek haza, gyilkosok! Hagyjátok békén a papunkat! – kiáltották a magyarok, románok egyaránt.

A lelkész időnként megjelent az ablakban, olyankor megkérdezték tőle mit kíván, tudniillik éhezett. Fizetést nem kapott, és a kemény tél ellenére fűtés sem volt a paplakban, miután egyetlen tűzifát szállító szekeret sem engedtek át a kordonon. Hirtelen sötét, diplomata rendszámú kocsi fordult be az utcába, és kiszállt belőle egy nyurga, intelligens arcú amerikai.

– May i?[i]

A rendőr bután meredt a diplomatára. Egy szót sem értett angolul, egyébiránt, ha hozzányúlni nem is mert, a lakásba sem engedte. Kínos helyzet, amit végül a lelkipásztor oldott meg azzal, hogy maga jött ki az utcára.

– Éljen Tőkés László, a bátor lelkű tiszteletes!

A tömeg beljebb szorította a rendőröket. Viki kíváncsian furakodott közelebb. Már többször látta, ismerte a tiszteletest, de alaposabban sosem nézte még meg magának. Hát most megnézi, elvégre olyan hős, aki szembe mert szállni a kommunista urakkal, nem terem min­den bokorban. A református pap középmagas, oldalra fésült hajú férfi volt, kissé ősz, bár nem lehetett több 35, 40 évesnél. Hangja picit vontatott, de lágy, kellemes, ajkai keskenyek. Mivel angolul beszélt, Viki sem igen értette. Időnként felmutatott a betört, hellyel-közzel kartonnal beragasztott ablakokra, majd lehívatta a feleségét is.

– Éljen Edit tiszteletes asszony!

A tömegből váratlanul kilépett egy anyóka a férjével, kezében kosár, tele tojással.

– Ez a magáé – nyomta az állapotos nő kezébe a kosarat, egyet kivet belőle, és az egyik feléje közeledő civil ruhás szekus arcába hajította. – Ez meg a tied!

A tömeg felnevetett, s a következő pillanatban ezernyi tárgy zúdult a rendőrökre: kő, sár, faágak, alma és egyebek. Az apóka, lehetett vagy 70 esztendős, tisztelettel csókolt kezet az asszonynak, majd Tőkésnek.

– Circulati, circulati! Mergeti acasă, oameni buni![ii] – kiáltozott rekedten egy nagy tokájú főhadnagy, amíg hozzá nem osont egy sötét szemüveges bőrkabátos, és súgott valamit a fülébe. – Figyelem, figyelem! – adta ki a milicistáknak[iii] ekkor a parancsot a rendőrtiszt. – Zárlat feloldva, jelentkezzék minden rendőr a főkapitányságon!

Az emberek áttörték a kordont, és összevissza ölelgették a református házaspárt. De kapott az ölelésből az ámuldozó diplomata is. Közben egyre többen és többen szivárogtak a csoporthoz. Részben a Mária térről, részben távolabbról, az egyetemista-szálláshelyek i­rányából.

– Wir haben gesiegt. Es lebe Amerika![iv] – süvöltötte egy hórihorgas, ádámcsutkás tinédzser németül, majd románul, magyarul és szerbül, lévén Temesvár négynemzetiségű nagyváros, ahol mindeddig a legkevésbé sem érvényesült a diktátor nacionalista politikája.

A főhadnagy úgy tett, mintha nem hallotta volna. Pedig az utolsó mondatra ugyancsak elsápadt, ugyanis ez már nem csupán egyetlen család, hanem egy imperialista, közellenségnek számító állam iránti szimpátiát kürtölte világgá. Ez viszont már politika, főbenjáró bűn, amiért már eddig is több száz polgárt ítéltek kényszermunkára vagy börtönre.

– Mit ordít ez az agyalágyult? – kérdezte a bőrkabátos.

– Nem értettem. Jó napot! – fordított hátat neki a főhadnagy, aki, mint a rendőrök többsége, szívből utált minden szekus kollégát.

Viktor beszámolt otthon, minek volt tanúja a Cipariu utcában.

– Szörnyű! Hogy van lelkük így bánni egy ártatlan lelkésszel! –szánakozott Tőkésen Vicuska.

Az apa szótlanul hallgatta, csak akkor futotta el a pulykaméreg, amikor a fiú a kamerákról is beszámolt.

– Ó, te okos tojás, most aztán nyakig benne vagyunk mi is a csávában.

– Mi? Én? De hiszen meg sem mukkantam, csak ott álltam, és…

– Lefilmeztetted magadat. Tudod te, mit csinálnak a szekusok az ilyen hülyékkel? Elkapják a frakkját, és onnantól isten irgalmazzon a körmeinek, hátának… Kivéve, ha vállalja, hogy rendszeres jelentéseket írogat erről vagy arról a személyről, legyen az akár a saját apja is.

A fiatalember lesújtva harapott az ajkába.

– Most már csak egy dologban bízhatunk: ha egyetlen felvételen sem szerepelsz. Addig is ajánlom, nem, követelem: tartsd magad távol mindenféle tömegtől. Legjobb, ha egy ideig ki sem mozdultok itthonról.

– Ilyen veszélyes? – sápítozott Viktória. – Talán még az sem kacsa, miszerint Moldva fővárosát Ceauşescu-ellenes röpcédulákkal bombázzák.

– Iaşit, Zsil-völgyét stb. De erről egy szót sem senkinek. Ezért is szerettem volna eltűnni valahol külföldön. Hiú álom: nemhogy külföldre, de szabira sem engednek.

– Hát ez irtó jó! És te egy ilyen rezsimnek nyalod, bocs, törölgeted a bocskorát?

– Na, ide figyelj, te forradalmár! – ütött az asztalra magán kívül a családfő. – Mondd meg nekem hány szobánk van?

– Négy.

– Éhezel? Ruhád, pénzed van, noha még csak nem is dolgozol?

– Da, da. Igaz, hogy már százszor kérdezted, de csak folytasd nyugodtan.

– Oké, nem folytatom, csupán annyit kérdeznék, mindezt biztosíthattam volna-e neked és a húgodnak, ha nem nyalom a főnökeim talpát naponként?

– Ki kért rá? Én nem, és Vicus sem, ha cserébe eladod a lelked a dracunak.[v]

– Köszönöm a megértést – húzott ki a bárszekrényből egy üveg skót whiskyt. – Milyen jó, hogy legalább a gyerekeink megértenek bennünket.

– Apa, kérlek, ne igyál! – kérlelte Vicuska. – Mi lesz, ha véletlenül cseng a telefon, és megint behívnak?

– Mit törődsz te vele, ez hadd legyen az én gondom! – kortyolt a százados az üvegbe. – Te persze sose tennél ilyesmit. Inkább odavágnál, nem nyalnál. Eltaláltam?

– El.

– Hát akkor vágj! Lássuk, mennyivel van több vér a te pucádban. Vágj, de ide, ide! – nyújtotta arcát a fia felé. – Na, mi lesz? Képzeld el, hogy én vagyok a Haza Megmentője, a Kárpátok Géniusza!

– Ízléstelen vagy.

– Még ez is? Jól van, fiam, vettem az adást. Gratulálhatsz magadnak – zöttyent egy fotelbe, és azontúl ügyet sem vetett reájuk.

– Sétálok egyet a városban – állt este Viktor a tükör elé, és feketére festett kócot ragasztott az orra alá. – Na, hogy festek? – csúsztatott egy sötét szemüveget is a szemére.

– Kérlek, ne játssz a tűzzel, mert megégeted magadat! Hagyd a fenébe azt a papocskát. Ez vallásügy. Mióta vagy te ilyen vallásos?

– Tévedsz. Már réges-rég nem az, meg kíváncsi is vagyok, ugyebár, végül is kilakoltatták Tőkést a paplakból?

– Én is, de emlékezz vissza, mit ígértünk apának: még csak passzív nézőként sem csatlakozunk semmiféle tömeghez.

– Szeretné ő, de mikor ígértem neki bármikor is ilyesmit?

A templom előtt nemhogy fogyott volna, de még gyarapodott is a sokaság. Rendőr sehol, szekus annál inkább, civil ruhában, nehogy felismerjék őket a tüntetők.

– Mi újság? – szólított meg Viktor egy bajuszos emberkét.

– Álló front: a tiszteletes benn, mi meg kinn didergünk. Legalább a doktort engednék be hozzájuk, hiszen állapotos a jó asszony. Szabad? – kacsintott rá az atyafi, és megigazította Viktor bajuszát. – Vigyázz a bajuszodra, mert mindjárt leesik.

Kilenc körül aztán maga a polgármester, Petre Moţ is megjelent.

– Le vele! Áruló! – fütyölték ki azonnal.

– Ceauşescu-bérenc! – tódította egy szakadt ruhájú csavargó, de ezt már csak úgy félhangon, meg is szeppent azonnal, és gyorsan körültekintett, melyik szekus hallotta.

– Jó napot, polgármester úr! – bukkant fel hirtelen a tiszteletes a bejáratnál. – Engem méltóztat keresni?

A polgármester, finom, méltóságteljes kinézésű úriember, mézédes mosollyal fogott kezet a lelkésszel.

– Ejnye-bejnye tiszteletes úr, mi ez a hűhó egy szimpla szószékért? Nem intézhettük volna ezt szépen, civilizáltan magunk közt anélkül, hogy megzavarja a rendet és a békés polgárok nyugalmat?

– Dehogynem! Ha ön is akarja. De hát nem akarta. Ezért jutottunk oda, ahova jutottunk.

– Mi… mit nem akartam? Kérem, menjünk be, nem feltétlenül szükséges, hogy az egész utca meghallja, miről beszélgetünk mi itt négyszemközt.

– Nekem nincsenek titkaim, és ezek az emberek egytől egyig a barátaim, híveim, akik előtt nyíltan beszélhet.

– Kérem!

Bementek. Kb. fél óráig tárgyaltak, majd ismét megjelent a tiszteletes az ablakban.

– Atyámfiai! Testvérek!

A tömeg elnémult, mindenki feszülten meredt a lelkészre.

– A polgármester úr ideiglenesen felfüggesztette a kilakoltatási parancsot, továbbá…

– Éljen!

– Felülbírálta a nagyváradi püspök, Papp László rendelkezéseit, és elismerte gyülekezetünk szabad papválasztási jogát is. Ennek értelmében tehát én továbbra is temesvári lelkipásztor, a ti lelkipásztorotok maradok.

– Van igazság!

Viktor ironikusan somolygott. Még néhány perc, és akit az előbb átkoztak, nemzeti hősként fogják éltetni.

– Köszönöm, hogy ilyen rendíthetetlenül kitartottak mellettem. Ígérem, életem végéig hálás leszek nektek emiatt. Még egyszer: köszönöm, és menjetek haza békével!

A tömeg nem mozdult.

– Hisszük, ha látjuk – rikoltotta egy irhabundás temesvári. – Adják írásba, és írják alá itt és most, akkor mi is elhisszük.

– Polgármester úr? – mondta a tiszteletes.

– Hogyne, persze, majd… majd holnap a polgármesteri hivatalban, illetve…

– Itt és most! – harsogta az utca kórusban.

A polgármester kiviharzott a paplakból.

– Verba volant, scripta manent: a szó elszáll, az írás megmarad – vigyorgott egy egyetemista. – Hol a papír, polgármester úr?

A Hivatal egyes számú elöljárója idegesen legyintett.

– Gyáva féreg! Le vele! – bődült el az irhabundás.

– Le a kommunizmussal! Le Ceauşescuval! – hallatszott valahonnan messziről.

Erre olyan csend lett, hogy még a Mária téri villamos zakatolását is meg lehetett hallani.

– Üssétek agyon a szekusokat!

Hát ez nem volt éppen keresztényi felszólítás, de ki törődött akkor már ilyen apró részlettel! A vihar kitört, s egyre nagyobbakat dörgött villámlott. Pár szekust ismertek, azoknak egyből nekirohantak, akit meg nem, csak úgy vaktában, egyszerű gyanú alapján. Viktor álbajusza ismét lecsúszott, mire elkezdték őt is püfölni, mert ki viselhet álbajuszt, ha nem a titkosszolgálat embere.

– Csak semmi erőszak! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! – intette józanságra a lelkész ismételten a tömeget, melyhez egyre többen csatlakoztak, elsősorban a környékről.

De már senki sem hallgatott Tőkésre, talán meg sem hallották. Aztán megérkezett az erősítés. Néhány tüntetőt kiemeltek, köztük Viktort is, és betuszkolták egy-egy dubába[vi], a többit szétkergették. Helyreállt a nyugalom. Legalábbis a Timotei Cipariu utcában, ahova újólag nem lehetett se be, se kimenni.

 

(folytatjuk)

 

[i] Szabad? (ang.)

[ii] Tessék továbbmenni! Menjetek haza, jóemberek! (rom.)

[iii] Rendőröknek. (miliţian = rendőr a román szocialista rendszer korából.)

[iv] Győztünk! Éljen Amerika! (ném.)

[v] Ördögnek. (rom.)

[vi] Furgonba.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS