A város éjfél után kissé lecsihadt, hogy aztán másnap, dec.17-én a feldühödött nép haragja annál nagyobb erővel söpörjön végig a városon. A zendülők elözönlötték a megyei pártszékházat, és minden pártdokumentumot, kommunista témájú könyvet meg Ceauşescu-portrét kihajigáltak az ablakon. Pártaktivista nem tartózkodott bent, mert már előzőleg kimenekült a szabadba. Szerencséjükre, különben ők is hasonló sorsra jutottak volna.
– Gyújtsuk fel a székházat, emberek!
Tényleg, ezzel kellett volna kezdeni!
– Késő. Itt a katonaság – adta le a vészjelet hirtelen valaki.
Lassan ismét beesteledett. A rendfenntartó erők – bukaresti utasításra – tüzet nyitottak az „ellenforradalmárokra”. A reakció egyelőre lanyha volt. Előbb fegyvereket kellett szerezni. Később azonban erre is sor került, s immár mindkét részről fegyverrel tüzeltek egymásra.
– El kell szigetelni Temesvárt, még mielőtt a segítségére jönnének, vagy, ami még rosszabb, az egész ország észbe kap! – röppentek fel Bukarestből az újabb ukázok. – Kegyelem nincs. Aki ellenáll, likvidálni kell azonnal.
Erre valamennyi városba vezető utat lezártak, az égen helikopterek köröztek. Szegény Temesvár, magadra maradtál! Kis sziget egy csöndesen morajló óceán közepén.
A százados belül háborogva, mégis engedelmesen fésülte át embereivel a szektorát. Az operaháztól a Szabadság térig sebesültek, halottak hevertek. Istenem, add, hogy ne legyen a fiam is közöttük! – fohászkodott végig magában. Megígértette ugyan vele, hogy Viki csakis Vicus és a házuk védelmére összpontosít, vagyis bent marad, s csupán bevásárolni ugrik ki időnként. Már ha egyáltalán lesz hová. De hát forrófejű a legényke, nem esküdne meg, hogy megállja. A sarkon váratlanul felbukkant egy páncélozott csapatszállító harckocsi, és tüzet nyitott egy felkelőkkel telt villamosra.
– Megállni! – állította le egységét a százados, amikor azok a hanyatt-homlok menekülő zendülőkre akartak rohanni. – Hagyjuk a piszkos munkát a seregre.
A katonák ejtettek néhány foglyot, két ember meghalt, tíz megsebesült.
– Maguk meg mit néznek? – ordított a rendőrökre egy civilruhás, kegyetlen tekintetű nyomozó. – Lőjék agyon a sebesülteket!
A rendőrök nem mozdultak.
– Nem hallották? – rántott maga felé egy fiatal, rózsás arcú közlegényt.
– La ordin![i] Să trăiţi!
A rendőr- és katonatiszt egyaránt megrökönyödve nézett a bőrkabátos szekusra.
– Bocsánat! – avatkozott közbe torkát köszörülve a katonatiszt. –Én nem tudom, maga kicsoda, titkos rendőr vagy tábornok, azt viszont igen, hogy egy sebesültet a genfi egyezmény értelmében még háborúban sem szabad lelőni. Megerősíti, százados elvtárs?
– Meg – bólintott rá kurtán Chiş Francisc.
– Mi, maguk megtagadják a hadsereg főparancsnokának, N. Nicolae elvtárs parancsát?
– Ja, az más, illetve… Láthatnám írásban is azt a parancsot?
– Láthatja, ha eljön az ideje. Addig is figyeljen ide, és tanuljon! – húzta elő pisztolyát a titkosrendőr, célzott, és tarkón lőtt egy sebesültet. – Így jár mindenki, aki szeretett Pártunk és Kormányunk ellen fog fegyvert. – Egy. Ez meg a második – emelte pisztolyát egy vértócsában fekvő lakosra.
A százados rémülten ismerte fel benne Kerekes szomszédot, akit épp a minap akartak egy kis harapnivalóval meglepni.
– Stop! – lökte el a szekus karját energikusan. – Végre megvagy, te lókötő! A fogoly az enyém. Ez, kérem, egy régóta körözött, fontos információkkal rendelkező bűnöző. Ki akarom hallgatni – talált ki sebtében egy hihetőnek tűnő ürügyet, amivel, ha a szekus ráharap, megmenthetné Kerekest. – Kozma, Petrescu, segítsétek lábra, és bilincseljétek meg a gazfickót!
A szekus hosszan, kutatóan meredt a századosra.
– Szóval bűnöző.
– Az. Köztörvényes, s mint ilyen a mi hatáskörünkbe tartozik.
– Rendben van! Ha a maguké, legyen a maguké, de a főparancsnok parancsának akkor is érvényt kell ám szerezni, úgyhogy tessék, lője le maga, százados!
– De uram! – szaladt ki minden vér a százados arcából. – Tárgyalás és ítélet nélkül? Egyébként is rendőr lennék, nem ítéletvégrehajtó!
– Sajnálom. Ez a szükségállapot. Engedjék el a delikvenst! Parancsoljon, de siessen, mert mindjárt be kell számolnunk a Vezérnek, milyen hatékonysággal működik a katonaság és rendőrség.
A százados elátkozta a napot, amelyen rendőrnek szegődött. Felemelte pisztolyát, hanem lőni már nem tudott.
– Tűz!
A lövés eldördült, viszont nem Kerekes, hanem a szekus esett az utca porába. Valaki rálőtt, talán egy háztetőről. Senki sem kutatta, és nem is érdekelte különösképpen.
– Menjünk, elviszem az orvoshoz – mondta Chiş Francisc.
– Isten fizesse meg a jóságát! – hálálkodott Kerekes; erősen vérzett, de még öntudatnál volt. – Maga nélkül már deszkát árulnék Földváron.
– Nincs mit. Kéz és lábtörést! Bocs, ízléstelen kívánság.
– Kérem, értesítse a családom, hol találnak meg. Ugye, megteszi?
– Magától értetődik. Induljunk!
– Tegyék erre a matracra! – utasította az orvos a kórházban a zsarukat. – Máshol egyelőre nincs helyünk – mutatott körül a teremben, ahol mindenütt: az ágyakon, folyósokon, de még a földön is sebesültek feküdtek.
– Szegény flótások!
– Ezek? Talán hazaárulókat akart mondani – javította ki a főorvos árgus szemekkel figyelő kollégájára pislantva, akiről mindenki tudta, hogy besúgó.
– I…igen, pontosan – kapott észbe amaz, tisztelgett, és csöppet sem megnyugodva távozott.
A főorvos nem sokáig vacillált. Amint eltűntek a rendőrök, számba vette a betegállományt, és első lépésben (természetesen felsőbb utasításra) minden halott személyi igazolványát megsemmisíttette. Így persze azonosítani sem lehetett őket. Boncolás nem volt, az ügyészség megtiltotta, a halál okát ezért csakis makroszkopikus vizsgálat alapján lehetett, sőt, kellett megállapítani. Utána már küldték is a bukaresti hamvasztóba, mármint a tetemeket, hogy a végén hamuként szórják valamelyik csatornába. De még ott voltak a sebesültek! Nos, ezekről már a Securitate gondoskodott azzal, hogy átfésülte a kórházakat. Aki még élt, puff, s már vitték is fagyasztani. Persze a legnagyobb titokban, ennélfogva gyakran még a kórház személyzete sem gyanította, mi történik a háttérben.
A százados legelső útja Kerekesnéhez vezetett.
– Nézze, tudom, hogy éjjel van, és ilyenkor nem illik senkit sem zavarni, de a férje… Hogy is mondjam, megsebesült.
– Jaj! – kapott a szívéhez a sovány, vékony csontú asszony. – Súlyosan?
– Szerintem nem. Ettől függetlenül adnék egy tanácsot: ne várjon reggelig, öltözzék fel azonnal, és keresse meg a kórházban, kérje el a személyi igazolványát, aztán, ha lehet, hozza ki, amíg nem késő. Valahogy nem tetszik nekem az ottani főorvos – tette hozzá tétován.
Kerekesné lélekszakadva sietett a férjéhez.
– Honnan tudja, hogy nálunk van? – firtatta a főorvos, amikor a nő férje után érdeklődött.
– Chiş századostól. Ő hozta be, emlékszik? Miután a szomszédunk, természetesen rögtön értesített bennünket.
– Tehát tőle, és ki tud még erről az izé… incidensről?
– Hát a fiam, lányom meg a…
– Elég, elég. Köszönöm. 12-es kórterem.
Az asszony a megadott kórterembe vágtatott. Elkésett.
– Kerekes Aladár öt perccel ezelőtt jobblétre szenderült – közölte vele a nővér szánakozva.
Mialatt Temesváron ilyen és ehhez hasonló események zajlottak, az államfő felajánlotta lemondását. Szép gesztus! A kormány tagjai azonban kiálltak mellette.
– Soha! – szónokolt Milea honvédelmi miniszter. – Ceauşescu a népé és mi az övé vagyunk testestől-lelkestől.
– Ceauşescu, Ceauşescu, Ceauşescu! – kiáltozta ütemesen a KB PVB ülése, miközben fél szemmel a feltételezett, ugyancsak ovációzó téglákat figyelte; ez lehetett tábornok, államtitkár, senkiben sem lehetett megbízni.
– Köszönöm. Ezt vártam maguktól – illetődött meg a pártfőtitkár, és megnyugodva utazott december 17-én Iránba.
Viktor és Viktória egyre feszültebb érdeklődéssel kísérték az eseményeket. Részben apjuk, részben a tévé és rádió beszámolói alapján, mert az utcára – apjuk kifejezett kérésére – nem jártak ki.
– Szeretnék kérni tőled valamit, ha nem haragszol – rukkolt ki Viktória 18-án csöndesen egy kéréssel. – Kérhetek?
– Te bármit bármikor. De hogy teljesíthetem-e, az már egészen más tészta.
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendőr vagy, így sok olyasmire kényszerülsz, amit civilként valószínűleg soha sem tennél meg. Mégis van valami, ami álmomban sem hagy nyugodni.
– Nevezetesen? Mondd csak ki bátran, hátha mégsem teszem meg.
– Engem nagyon zavarna, igen, most már nyíltan bevallom, ha a rendszer, ez az egész rendkívüli állapot gyilkost csinálna belőled.
A százados szájából kiesett a cigaretta.
– Csatlakozom a kéréshez – kapott az alkalmon a fiatalember is. – Röviden az lenne a kérésünk: hacsak lehet, ne lőj senkire. Ugye, te is így gondoltad? – kérdezte a húgától.
– Kérés elutasítva. Ezt a kérést nem teljesíthetem.
– Mert? Különben mindegy. Nem is vártam más választ.
– Mert már teljesítettem: célozni ugyan céloztam, és a lövés sem maradt el, de eddig még senkit sem küldtem a mennybe vagy pokolba – gyújtott a százados egy újabb cigire.
– Igazán? – derült fel Viktor és Viktória arca egyszerre. – Kezdesz megváltozni, kapitány.
– Előbb-utóbb mindennek eljön az ideje. És ha már itt tartunk, én is bevallanék valamit. Hű, ehhez innom is kell, mert amit most mondok, szíverősítő nélkül aligha lesz erőm meggyónni – lépett a férfi a bárszekrényhez. – Ti mit isztok? Semmit? Nagyon helyes! Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt – mondta váratlanul magyarul.
– Milyen igaz! – válaszolta Viktória ugyancsak magyarul, aki, mint a temesváriak többsége, magyarul és németül is tudott valamicskét. – Kivéve téged, mert téged csak… erősít.
– Értem, kislányom, de anyám emlékére esküszöm, abban a percben, amint túl leszünk ezen a rémálmon, még ünnepnapkor sem iszom többé egy kortyot sem. Ei, drăcia dracului,[ii] mi volt ez? – rezzent össze, amikor valaki megcélozta egy kővel az ablakot.
– Gyilkos! Gyilkos! – ordították csengő hangon odakint.
A százados odarohant az ablakhoz, s elhűlve ismerte fel a kődobálók közt a Kerekes családot.
– Lépre csaltad a férjemet!
– Megölted az apánkat!
(folytatjuk)
[i] Parancsára! (rom.)
[ii] Az ördögbe/fenébe! (rom.)
Hozzászólások