A temesvári felkelés híre villámként futott végig az országon, és hiába volt hírzárlat, lassacskán az egész világon. Az események nyomán további zavargások törtek ki Moldovában, Olténiában, a Körösök vidékén… A Kárpátok Géniusza dühtől tajtékozva repült vissza december 20-án Bukarestibe.
– Kétbalkezes pancserek, alig teszem ki a lábam pár napra, máris az asztalon táncolnak az egerek – feddte meg keményen a miniszterelnököt, Constantin Dăscălescu elvtársat. – A rendőrök alszanak, a Securitate gyöngélkedik, Emil Bobu[i] úr kártyázik. Na majd én kezembe veszem a dolgokat.
Nyomban kiadta a parancsot, hogy a Securitatet kissé háttérbe szorítva nagyobb hatékonysággal és erőkkel lépjen színre a román hadsereg.
– Csalódtam a szekuban – panaszolta feleségének, a hosszú orrú és arcú akadémikusnak. – Ezeknek csak a szájuk jár, jobbra-balra ijesztgetnek, valójában töketlen mumusok.
– Csakhogy végre te is rájöttél! – tüzelte fel még jobban a tudós hitvestárs. – Figyelmeztettelek is nemegyszer, de te sohasem hallgatsz rám. Ajaj, nem mumus kell ide, Nicuşor, hanem ágyúk, tankok, helikopterek, úgy bizony. Akkor lesz rend, fegyelem, és senki sem üvölti: kenyeret, húst, áramot!
December 21. Chiş Viktor le-lecsukódó szemmel leste a híreket a tévében. Dög unalom, közömbös, semmitmondó filmkockák, mintha semmi említésre méltó esemény sem történne ebben az országban. Viktória dolgozik, apja… Rá jobb, ha nem gondol, de amit személy szerint ő művel, azzal sem éppen büszkélkedhet. Ja, itt lapul négy védett fal között, miközben mások történelmet csinálnak odakinn. Már majdnem elaludt, amikor felzúgott a tapsvihar nyomában az elnök nevével.
– Ceauşescu P.C.R.! Ceauşescu P.C.R.! Ceauşescu P.C.R.!
Helyszín: a Palota téri RKP KB székháza, ahol az elnök a székház erkélyén készült kihirdetni a Végrehajtó Bizottság döntését bizonyos pénzbeli juttatásokkal kapcsolatban. A pártfőtitkár fekete prémgalléros télikabátot viselt, fején az elmaradhatatlan ugyancsak fekete kucsmával. Mellette a felesége világos színű bundában és a kormány valamennyi prominens vezetője. A téren mintegy 100 000 bukaresti lakos éljenzett.
– Kedves elvtársak! Először is kívánok önöknek egészséget, jó munkát és sok sikert minden téren. Hasonlóképpen köszönöm a szervezők fáradozását, melynek révén ilyen népes nagygyűlésen üdvözölhetem önöket.
Blabla, blabla. A lényegre, öregfiú! Most meg miért hallgatsz? És ez a hurrogás…! Valami történhetett, mert már senki sem figyelt a Kondukátorra.
– Halló! Halló! – rikoltozott a kissuszter megdöbbenéséből magához térve. – Maradjanak a helyükön!
– Csendet! – kontrázott rá a felesége, Elena Ceauşescu éles hangon anélkül, hogy Viktor perceken át bárkit is látott volna.
Aztán megvilágosodott a képernyő, ám csak a székházat és a Palota teret mutogatták.
– De hisz ez provokáció! – dörmögte alig hallható hangon Ceauşescu.
– Folytasd a beszédet! – biztatta még halkabban a hűséges élettárs.
A fiatalember felbolydulva járkált fel-alá a szobában. Úgy tűnik, a kisebb-nagyobb városok vezetősége után most a legfelsőbb vezetés is pórul jár, ergo meg fogják buktatni a diktátort. Elég merész feltevés, miután nemrég még Európa egyik legjobban megszervezett állami gépezetének támogatását élvezte. És ez az erő jelen pillanatban is neki pitizik. Hátul a tankok, oldalt a rendőrség, sekuritate. Elég egy szó, intés és megint összetöpörödik a puliszka.
– Szeretném hangsúlyozni, milyen fontos számunkra a nemzeti egység, országunk szuverénitása – hadonászott az elnök szinte minden szó után.
Ez volt a varázsszó, amivel évekig etette a nemzetet, tudniillik mindenki jól tudta, hogy a Szovjetunió bekebelezési politikája ellen irányul. Hogy miként volt mersze ehhez a Vezérnek, máig is kérdéses, tény az, hogy megtette, s ezzel nemcsak a román nép, de a kapitalista világ rokonszenvét is kivívta.
Taps. A First Lady arcán mosoly. Ilyet sem lehetett tapasztalni nála mindennap! A régi, jól bevált trükköt újabb követte.
– Elvtársak! Elemezve és azonosulva a nép akaratával a Végrehajtó Bizottság elhatározta, hogy megemeli minden dolgozó fizetését, a gyereksegélyt, a szülési támogatást, nyugdíjakat…
Újabb üdvrivalgás, bár többnyire csak az első sorokban álldogáló biztonsági szervek éljeneztek, tapsoltak.
– Stima noastră şi mândria/Ceausescu, România! (Tiszteletünk és büszkeségünk/Ceauşescu, Románia!)
Ezután következett a juttatások részletezése, végül az imperialisták, egyes álszocialista és huligán elemek elmarasztalása.
Teljes győzelem. Az elnök házaspár a rosszul induló meeting ellenére is megnyugodva mehetett volna aznap aludni, ha a Palota téri közjáték következmények nélkül maradt volna. De mégis mi történt, ami ennyire megzavarhatta az emlékezetes nagygyűlést? – találgatta a fiatalember.
– Felrobbantottak néhány petárdát, és kitört egy kisebbfajta pánik a tömegben – világosította fel ezúttal leplezetlen őszinteséggel a százados. – Önmagában véve jelentéktelen mozzanat, de az elnökkel kapcsolatban már jelent valamit.
– Más szóval most már Bukarest is fellázad?
– Már fellázadt. Egyre több polgár tüntet az utcákon, barikádokat emelnek, például a Dunărea étterem környékén, és most már ott is vér folyik, ahol eddig csak bor vagy víz folydogált.
Viki felszisszenve hanyatlott egy fotelbe.
– Mi az, fiam, rosszul vagy?
– A karom. Alig bírom mozgatni – rebegte görcsbe húzódó ajakkal.
A százados már nyúlt is a kagylóhoz, és riadtan hívta fel egyik orvos barátját.
– Enyhe, átmeneti bénulás, mindjárt elmúlik – adott be az orvos Vikinek egy injekciót. – Még szerencse, hogy azonnal kihívtál. Beviszem a fiút a kórházba. Ott alaposabban megvizsgálhatom.
– A kórházba? – halványult el a százados. – Szó sem lehet róla! Csak… csak ha feltétlenül szükséges.
– Értem. Talán igazad is van. Most megyek. Estefelé még bejövök. Addig is teljes testi-lelki nyugalmat javaslok: semmi tévé, rádió, újság! Legjobb, ha fel sem kel az ágyból pár napig.
– Nem sejtettem, hogy ilyen érzékeny vagy. Azért nem kell mindent annyira mellre szívni. Majd ennek a lehetetlen állapotnak is vége szakad egyszer. Vicus egyetemre megy, te portásnak, vagy ahogy óhajtod, többé nincs erőszak – biztosította Vikit az apa lelkiismeret-furdalástól gyötörve.
– Te tényleg megváltoztál – örvendezett Viktória. – Már csak arra várunk, mikor folytatod azt a vallomást, amivel tartozol nekünk állítólag. Vagy meggondoltad magadat?
– Holnap, gyerekek, holnap. Most olyan fáradt vagyok, nincs hozzá elég lelkierőm.
December 22-én Bukarest egész lakossága Ceauşescu lemondását követelte.
– Adok én nektek lemondást! – gesztikulált a hullámos hajú, izgékony államfő. – Hívjátok ide Vasilet! Hadd mossam meg a kókuszát! – adta ki az utasítást fél tíz körül, aztán csak tátogott, amikor megtudta, a honvédelmi miniszter, egyik legkedvencebb tábornoka nincs többé.
– Mi az, hogy nincs többé? Meghalt vagy elmenekült?
– Meghalt – horgasztotta le fejét a hírhozó. – Öngyilkos lett, vagy megölték. Egyelőre nem tudni.
– Borzasztó! Micsoda tragédia! Hát derítsék ki azonnal! Ó, kedves barátom, hova juttatott ez az elkábított, félrevezetett csőcselék!
– Mi ez a lárma, Nicuşor? – csörtetett be mérgesen az akadémikus asszonyság. – Majd szétpattan a fejem a migréntől, te meg itt üvöltesz?
– Tábornok! Volna szíves átfáradni a másik szobába! Öngyilkos lett a Vasile – közölte a férfi a legújabb hírt rekedten.
– Melyik Vasile?
– Milea. A honvédelmi miniszter.
Hallgattak.
– Te öletted meg? – kérdezte az asszony gyanakodva.
– De Elena! Hogy feltételezel rólam ilyesmit?
– Jó, jó, csak kérdeztem.
Újabb csend.
– Te voltál? – kacsintott a férfi Elenara.
– Bolond vagy? Egy ilyen joviális, talpig becsületes elvtársat?
– Most mi legyen?
– Tőlem kérded? Te vagy a köztársaság elnöke.
– Tábornok!
– Parancsára, hadsereg-parancsnok elvtárs!
– Keresse meg, és hozza ide a testvérem, Ilie Ceauşescu tábornokot.
– Volnál szíves velem is közölni, mik a további terveid?
– Pro primo: még ebben az órában kiadatok egy sajtóközleményt, mely szerint Milea elárulta a hazáját, és a leleplezéstől való félelmében öngyilkos lett.
– Nocsak! Az előbb barát, most áruló. Gyanús vagy te nekem, kis suszter – somolygott magában a nagyasszony. – Másodszor?
– Másodszor: Ilie lesz az új honvédelmi miniszter.
– Az első rendben van. Ahogy Mileat ismertem, előbb-utóbb úgyis elárult volna bennünket. Hanem én Ilieben sem bízom ám – ráncolta össze rosszallóan a homlokát, ugyanis ki nem állta a történész doktorból lett magas rangú főtisztet. – Emlékezz csak vissza, milyen ötletekkel is bombázott legutóbb: új kormány, román-szovjet paktum… Képzeld el, milyen következményekkel járna ez ránk nézve!
Ceauşescu elhatározása egyből megingott, ezért csak színleg dühöngött, amikor Ilie köszönte szépen, de nem kért a nagy testvér kegyéből.
– Ó te hálátlan! De te tudod. Ebben az esetben legyen Stănculescu a miniszter.
Victor Atanasie Stănculescu. Brr! A temesvári hóhér, aki nem átallt a diktatúra ellen tüntető népbe lövetni. Ekkor érte az államfőt a második meglepetés. Az elhunyt miniszter barátja és helyettese beleegyezés helyett betegszabadságért folyamodott.
– Köszönöm, igazán megtisztel, és természetesen boldogan vállalnám, ha tehetném. De hát nem tehetem, ugyanis eltört a lábam, elnök úr – mentegetődzött telefonon a tábornok.
– Hát ez példátlan! – kékült-zöldült haragjában a diktátor. – Ebben az országban már mindenki ellenem esküdött? Nem érdekel. Ez parancs, fél órán belül itt legyen, ha nem akarja, hogy letartóztassuk, és parancsmegtagadással vádoljam.
A félrefésült hajú, katonás modorú tábornok negyed órán belül combig gipszben már a pártfőtitkár előtt hallgatta a főparancsnok zseniális elképzelését, mit kell tennie ahhoz, hogy leverjék a lázadást.
– Megértette, miniszter úr?
– Igenis, hadseregparancsnok elvtárs! – tisztelgett a tábornok, s ezzel kezdetét vette egy olyan színjáték, melyben sokszor már az sem volt érthető, Stănculescu Ceausescu, a Securitate, a hadsereg vagy maga a nép ellen, illetve érdekében konspirál.
– Ravasz róka ez a Stănculescu! – állapította meg Iulian Vlad, az állambiztonság rettegett vezetője. – Mindig úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon.
– Lehet, hogy ravasz, de egyben túl puha is egy ilyen fontos tisztséghez – bírálta felül a főszekust Nicolae Eftimescu, a vezérkari főnök helyettese. – Nekem mindenesetre nem tetszik, és melegen ajánlom, semmiképp se kövesd a példáját. A diplomácia dicséretreméltó tulajdonság, de csak békeidőben, barátom. Most viszont háború van, nézz csak ki az ablakon, és tüstént megérted, kire van szüksége a mélyen tisztelt elnöknek.
Elena kettő – szögezte le magában az elnöktől fokozatosan elhidegülő potentát. Még sok galibát okozhat, mert a Géniusz is kedveli. Éppen ezért veszélyes. Pillanatnyilag, aztán gazdástól együtt úgyis odajut, ahova Hitler, Sztálin meg a többi húgyagyú.
(folytatjuk)
[i] A román KB titkára, Ceauşecu egyik leghírhedtebb talpnyalója.
Hozzászólások