A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 42. rész • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

A Pécsi Dalárda története – (1847, 1862-1949) – 42. rész

„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)

Az egyik csúcspont, Verdi: „Requiem” előadása 1897-ben (Harmadik rész)

Giuseppe Verdi szobra az Operaháznál (Forrás: szoborlap.hu)

Összegzésként ismét forduljunk a mi jó öreg Haksch Lajosunkhoz (1862-1939), nézzük, mit írt ő erről. „Egybehangzó még ma is, több év múltán is, a vélemény, hogy a Pécsi Dalárda e vállalkozása merészségre, nagyságra fölülmúlja a mi műkedvelőink összes előző vállalkozásait, s legértékesebb emléke lesz ez a mi zenei életünknek minden időkre. Így a messzeségből ötletszerűnek látszanék, s jól bevált szemérmetlenségnek is e mű előadása, holott a boussetoi remetének (Verdinek) ezt az egy művét műkedvelők egyáltalán nem, hivatásos művészek is csak bizonyos respektussal merték így teljesen előadni.”

Elsőként a „bussetoi” szót említsük meg. Giuseppe (Fortunino Francesco) Verdi (1813-1901) ugyanis az Észak-Olaszországban lévő, Emilia-Romagna tartományában található Busseto melletti La Roncole faluban született, emlékét ott is őrzik a mai napig.

Lőhr Vilmos (Forrás: Haksch Lajos könyve, szerző felvétele)

Krónikásunk rátért a következőkben annak a művészi-szakmai útnak az érzékeltetésére, amely ehhez a zenetörténeti eseményhez vezetett. A Pécsi Zenekedvelők Egyesülete létrejötte azért volt lehetséges, mert egy magas színvonalú városi zenekar megalakulásával a mecsekalji város legjobb muzsikusai fogtak össze, amelynek alapját a helyi zeneiskola, és az itt működő egyházi-világi „zenei műhelyek” jelentették (amelyekbe bele tartoztak a helyben állomásozó katonazenekar muzsikusai és a magán zenészek is).

A (mai szóval) szímfonikus zenekar megalakulásával, működésének megkezdésével ugyanis lehetséges volt a zeneirodalom legjava alkotásainak színvonalas megszólaltatása, a dalosokkal való együttes föllépés szimfóniák, oratóriumok esetében is. Ne feledkezzünk meg most sem a Münchenben (!) született nagyszerű Lőhr Vilmosról (1837-1920), aki nélkül ilyen színvonalon nem szólalhatott volna meg a „Manzoni-Requiem.” Jellemző volt az ő működésének jelentőségére, hogy szembetegsége miatt nem tudták megtartani a külföldi forgalmazó által, a nagy siker nyomán már engedélyezett harmadik előadást!

I. Szent Gergely pápa (Forrás: Wikipédia)

De az ezt követő „közbeeső egyház-zenei küzdelemről” szintén hallgassuk meg Hakschot, amely már fölfedi a teljes valóságot a mai olvasónak a maga teljességében. „Evés közt jön meg az étvágy. Oratóriumrészleteket egész oratóriumok követnek, apró zenés miséket – ezeknek valóban egész sorozatát, elszórtan egyes templomokban – nagyobb egyházi zenealkotások, melyek a druidák titkos ’pogány’ áldozataihoz hasonlatosak, azon időben, melyben a székesegyház kitiltotta falai közül az instrumentális (hangszeres) miseéneket, s anathémával (kiátkozással) sújtott minden muzsikust, aki nem esküdött hiveül (sic!) a choralisnak (sic! középkori templomi karéneknek) és vocalisnak (sic! emberi hanggal énekeltnek).”

Gregorián-metszet (Forrás: Wikipédia)

Ezekben az években ugyanis az egyházi zenében nagy reform indult meg. Visszanyúltak ugyanis a kereszténység korai évszázadaihoz, ennek szellemében reformálták meg a római katolikus liturgiát, I. (Szent) Gergely pápa (540 körül-604) munkásságának szellemében. A szövegben is említett ún. „zenés miséket” a középkori gregorián énekléshez visszanyúló miseénekek váltották föl, amelyeket ma is ismeri, gyakorolja a római katolikus liturgia. Sokszor radikális formában zajlott le ez az átalakulás, amely Pécsett szintén nagyon éles formában jelent meg. (Ennek részletes ismertetése azonban már a szakirodalomra tartozik.)

 

1897: Pécsi Dalárda diadala Sopronban, itthoni események

Ez az aranyosan író Haksch Lajos „nem hagyja,” hogy ne idézzünk tőle indításként. Most sem történik másként. Nézzük csak: „Pihenésre kínálkozott az idő a Verdi-rekviem (sic!) után, de hiába, a fölizgatott vér nem tudott lehűlni egyhamar. A cselekvés vágya benne volt már az erekben, s a Pécsi Dalárda az 1897-edik (sic!) évet nem töltötte tétlenül. Itthon aprómunkákat végez ugyan, a rendes keretben megférőket, de közben készül a dunántúli dalosszövetség (sic!) soproni ünnepére.” (Na, mit mondtam, milyen aranyos megfogalmazás!)

Haksch Lajos
(Forrás: Pécsi Fejek 1929 – Wikipédia)

A Dunántúli Dalosszövetséget, mint arról már sorozatom egyik előző részében beszámoltam, az 1894-i fiumei botrány (lásd a Pécsi Dalárda akkori többszöri megaláztatását) után alapította több joggal sértődött dalos egyesület. A regionális szervezet soproni központtal működött, és rendszeresen tartott dalos ünnepeket – dalos versenyeket. Az idézet is arról szól, hogy erre a dalos ünnepre ebben az évben a pécsi dalosok is beneveztek a soproniak „fiúi szeretettel” történő hívására. Készültek is rendesen, és 1897. június 27.-én útnak indultak.

Volt tagjuk, a híres pécsi kereskedő-család egyik érdemes tagja, Bőhm Emil évekkel azelőtt Nagykanizsára költözött, és mivel ott is folytatta hivatása mellett a kórus-éneklést, az ő meghívására megálltak a kisvárosban. Mondanom sem kell, az ottaniak nagy ünneplésben részesítették őket, és este már föl is léptek a Polgári Egylet kerthelyiségében.

Nagykanizsai Dalünnep 1906 (Forrás: Wikipédia)

Ismét krónikásunk bűvkörébe kerültem, amikor átadom neki ezt követően a szót: „Fényes közönség, fényes előadás. Kanizsa – mondják – alig látta önmagát egyhamar ilyen fényben és teljességben együtt, valóságos ön-viszontlátás volt ez neki. A Pécsi Dalárda is az öröm viszontlátásának volt a tárgya, mert a kanizsaiak nem tudták elfeledni a(z) (1883. évi) külföldi út előtt ott rendezett hangverseny gyönyörűségeit. Ez a hangverseny párja volt amannak.”

A helybéli egyik sajtótermék erről így emlékezett meg. (Jól értették olvasóim, az egyik, ugyanis ekkor a nyugat-dunántúli kisvárosban több újság is működött!) „Énekszámról énekszámra fokozódott a hatás, mely utóbb tombolássá növekedett, szűnni nem akaróvá. A Pécsi Dalárda maga is érezte, hogy ebben a ritka szerencsés akusztikájú kertben pompásan érvényesül s ezért még inkább bele öntötte a lelkét a fölséges pianisszimókba (sic!) s krescsendókba (sic!), aminek hallatára kiváló zenészei Kanizsának összecsapták a kezeiket, előbb a bámulat jelzéseül (sic!), utóbb sűrűbben, riadóbban, elementáris erővel tapsolván a valóban magas művészeti nívón álló Pécsi Dalárdának … A közönség finom ízlésének, nagy intelligencziájának (sic!) elismerésére legyen itt megjegyezve, hogy oly figyelemmel még nem hallgattak sehol férfi karéneket hangversenyteremben sem, mint a kanizsaiak ebben a kertben. terített asztalok mellett, vacsora közben. Az este nyolcz (sic!) órakor kezdődött hangverseny a sok újrázástól éjjeli féltizenegykor (sic!) végződött.” (Ebben az időben a kórus-hangversenyek egy részét előszeretettel rendezték nálunk ilyen „éttermi-környezetben.”)

Sopron Anno képeslapon (Forrás: Wikipédia)

Az persze természetes volt, hogy dalárdánk a hangverseny tiszta jövedelmét a polgármesternek adta, hogy ő jótékony célra fordítsa azt.

Az igaz, hogy nagyon jól jött a kanizsaiak elismerése, de dalárdánknak mégis a soproni szereplés volt a fontosabb. Ezért nem sokat időztek a siker után Nagykanizsán, hanem másnap már Sopron felé vették útjukat. Amikor június 28.-án délután megérkeztek oda éppen időben, mert este már a villa-vendéglőben tartandó ismerkedési estre voltak hivatalosak. Amikor a helyi daloskör éneke megnyitotta a rendezvényt, a megjelentek egyöntetűen éppen a pécsieket kérték föl a folytatásra. Amikor pedig befejezték Huber Károly (1828-1885): „Nem nézek én, minek néznék” kezdetű dalát, (a személyesen jelen lévő Haksch Lajos szerint is) „frenetikus hatást” értek el a közönség és a dalos-társak soraiban.

Id. Ábrányi Kornél (Forrás: Wikipédia)

A versenyre illetve a hangversenyre másnap, június 29.-én került sor a soproni Neuhof-kertben. Sajnos, a rendezők nem különítették el a versenyben szerepelteket a versenyen kívüli közreműködőktől, így nagyon hosszúra nyúlt a közreműködők sora. Szerencsére dalárdánk az elején énekelt, így a közönség még feledhetetlenül örülhetett produkciójuknak, és nem kellett olyan hosszú ideig várniuk a szereplésükre. Ők nem versenyeztek, mert annyival kiemelkedtek a többiek közül, hogy elég volt „megmutatniuk” művészetüket. Ezt a következő idézetek bizonyítják.

Ábrányi Kornél (1822-1903) így emlékezett meg szereplésükről a „Magyarország” hasábjain, majd később két könyvében is írt róluk, emígyen: „A fényesen sikerült ünnepségben részint, mint versenyzők, részint pedig, mint csak közreműködők, a szövetségnek tizenegy tagegylete vett részt. Élükön az országos hírű s a külföldön is szélesen méltányolt pécsi dalárdával (sic!), amely testületileg jelent meg az ő régi két oszlopos tagjának: az egylet alelnöke, Reberics Imre, s örökifjú hangú trubadúrja, Hoffer Károly karnagy vezénylete alatt.

Reberics Imre (Forrás: Haksch Lajos könyve – szerző felvétele)

Több mint harminczéves (sic!) szellemi kötelék, őszinte tisztelet, és barátság fűz e par excellence (kiváltképpen) magyar dalegylethez. Számtalan diadalának voltam tanúja s ahol csak megjelen (sic!), ott mindig biztos diadalra számíthat a magyar dal. Most sem volt különben, mert mintaszerű éneke fénypontját képezte az ünnepnek, s el lett halmozva ovácziókkal (sic!).

Csak őszintén sajnálhatta azért az egész dalárvilág, hogy bizonyos fiumei differencziák (sic!) folytán kilépett volt az országos szövetség keretéből, amely pedig nélküle olyan, mint a milanoi (sic!) Vénusz szobra fél karral.”

A „Sopron” című lap sem maradt le tőle. „Kiváló élvezetet nyújtott a híres Pécsi Dalárda művészies éneke, azok a finom árnyalások, a hanganyagnak egyenletes kiművelése, a magas szárnyalású fölfogás párosulva a kivitel precizitásával, valósággal elragadták a közönséget. A Pécsi Dalárdának Sopronban való szereplése óriási hatással járt s meleg szeretettel kiáltjuk feléjük: Viszontlátásra!”

Cziglányi Béla (Forrás: Haksch Lajos könyve, szerző felvétele)

Hazaérvén nagy örömmel vették azt a tényt, hogy a Cziglányi Béla (1847-1902) szellemi vezetése, Molnár Kálmánné belső szervező munkája mellett megerősödő női kar tovább folytatta működését a „Verdi-diadal” után, és később, amikor a férfikar és a zenekedvelők mellett őrájuk is szükség volt a hangversenyeken, mindig rendelkezésre állottak. Dalárdánk kottatárában megvoltak még a Pécsi Női Dalegylet kottái, így azokat átadták ennek a női kórusnak.

Hoffer Károly (Forrás: Wikipédia)

Még 1896-ban Hoffer Károly (1843-1921) javaslatára pályázatot kívántak kiírni „eredeti magyar férfikarokra,” és az akkori hangverseny jövedelmét ajánlották föl erre a célra. Ez a nemes cél ekkor megvalósult azzal a feltétellel, hogy a dalt valamelyik magyar költő versére kellett megkomponálni. Az 1897. október 15.-i határidőig 51 pályamű érkezett be. Mivel az 1896.-i millenniumi hangversenyt a Pécsi Dalárda a Pécsi Polgári Daloskörrel és a Pécsbányatelepi (sic!) Daloskörrel együtt rendezte, a zsűribe az ő képviselőiket szintén meghívták. Az első díjat (200 korona) Kirchner Ede győri zenetanár nyerte „Régi dicsőség” jeligéjű műdalával. Az indoklás szerint ezt a „valódi zenei költeményt, mely remek kompozicziója (sic!), igazi magyaros ritmusa, a zenésítésnek szorosan és megfelelően a szép szöveghez való alkalmazkodása által tette magát érdemessé az első díjra.”

A második díjat (150 korona) egy temesvári zeneigazgató, Kárász Károly Rezső kapta meg „a szintén énekre kiválóan alkalmas, hatalmas és tömör zenéjű, de kevésbé szerencsés szövegű ’Millennium’ jeligéjű” dalával. (A harmadik díjat nem adták ki.)

A tisztújítás alkalmával Aidinger János (1846-1906) polgármestert (akkor már országgyűlési képviselőként is) megerősítették elnöki funkciójában. Az alelnök újból Reberics Imre (1844-1926) lett. Az addigi kórus-igazgató, Szellmann Győző időközben elhunyt, helyére kiváló krónikásunkat, Haksch Lajost választották, a levéltárosi tisztséget pedig Kőnig Károly nyerte el.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS