Viktor és Viktória – 8. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Viktor és Viktória – 8. rész

 

Eltelt egy hét. Semmi eredmény. Még csak segédmunkát sem találtak.

– Nesze neked rendszerváltás, kapitalizmus, demokrácia! – kesergett az idősebb Kis-testvér. – Hiszen ez még a kommunizmusnál is pocsékabb. Hol az a rend, béke és jóllét, amiért annyi vér folyt itt nemrégen? Bár tagadhatatlan tény, hogy egy elnök elpatkolt, de itt a másik helyette, és fenemód hasonlítanak egymásra. Kivéve abban, hogy az első folyton vicsorgott, ez meg úgy vigyorog, hogy egy idő után kinyílik a bicska az ember zsebében.

Persze nem repesett Viktória sem az örömtől, különösen, amikor régi osztálytársa, az egykori vékony bajszú őrmester is elkezdte újfent zaklatni.

– Adós fizess! Te megígértél egyszer valamit. Hát teljesítsd!

– Abból nem eszel! – jelentette ki méltósággal. – Egy kényszerrel kicsikart ígéret betartására senki sem kötelezhető.

– Majd meglátjuk – fenyegette meg a férfi. – Fogsz te még könyörögni, amikor elfogy a pénzetek. Mert egyszer az is elfogy, ha sehol sem melóztok.

– Milyen jól informált itt valaki! És ha mégis melóznánk?

– Arról én, illetve az apám is értesül, tekintettel arra, hogy pechedre épp a polgármesteri hivatalban ügyködik.

Uff, hát emiatt nem kapnak ők munkát sehol sem! De ezt hogy közölje Viktorral?

Egy tavaszi délután testvére szakadt ruhában, bevert orral esett be a szobába.

– Veled meg mi történt? A kocsmában vagy a stadionban tépáztak meg a haverok?

– Rossz kérdés: az utcán, apa egyik sittet megjárt ügyfele. Ő mindenesetre ezt mondta.

– Az Iliescu-rendszer egyik reformja: szabadságot az egyháznak! Eredmény? El kezdtük olvasni a Bibliát. 2. tízparancsolat: megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Sajnos nem ez az első alkalom, mert ugyanígy jártam magam is.

– A picsába, bocs, fenébe, ki volt az a fanatikus? – fehéredett el Kis Viktor, aki bármikor és bármiért tűzbe ment volna a húgáért.

– Már nem számít! Eső után köpenyeg, viszont arra számíthatsz, megpróbálkoznak ezzel még néhányan. Ahogy apát ismertem, akad még itt-ott híve a városban.

– Igen, valószínűleg. Mennyi pénzünk maradt még? – szegezte váratlanul a kérdést Vicusnak. – Kihúzzuk még egy hónapig?

– Esetleg. Ha összehúzzuk a nadrágszíjunkat.

– Még jobban? Mostanában egyre azon töprengek, mégiscsak be kellett volna fektetni a pénzünket.

– Mibe?

– Egy magyarországi akcióba – bökte ki titokzatos mosollyal.

A lány szeme megrebbent. Eszébe ötlött ez már neki is, de annyi gondja, baja volt, hogy még nem foglalkozhatott vele érdemben.

– Pontosabban?

– Magyarországra kellene expatriálnunk. Most miért hallgatsz? Szerinted hülyeség?

– Szó sincs róla, csak…

– Fasza, bocs, szplendid! Ezek szerint benne vagy? – ujjongott fel a göndör hajú fiatalember.

– Nézd, nem akarok hazudni, megfordult ez már nekem is a fejemben. Csakhogy a dolog távolról sem olyan egyszerű, mert egy kivándorlási kérelmet meg is kell ám indokolni, és abban nyilván nem szerepelhet olyasmi: elegünk van a hazánkból, máshol próbálnánk szeren­csét. Apropó, ha már szóba került! Miért éppen a csóró magyaroknál kívánsz új életet kezdeni, más szóval cseberből vederbe esni, amikor Ausztriában vagy Németben akár meg is tollasodhatnánk, ha szerencsénk van.

– Te miért?

– Én? – esett gondolkozóba Viktória. – Talán a nyelvek miatt. Tudok ugyan németül, de csak annyira, hogy bevásároljak a piacon. Te?

– Hát csak azért, mert magyar vagyok. Nevess csak! – bántódott meg Kis Viktor. – Azért tőled több empátiát vártam volna.

– Bocs, ne érts félre, csak ez az egész annyira… Szokatlan, igen, ez a helyes kifejezés, hiszen a minap még domnu Chişnek neveztek. Ch-val az elején.

– Stimmel. Igaz, ettől még egy csöppet sem érzem magam magyarnak, még kevésbé büszkének, amiért magyar vagyok. Mert mi az, hogy román, magyar? Egy állapot, örökség, ami egyáltalán nem a mi érdemünk ugyanúgy, mint amikor valaki lánynak, fiúnak, barnának vagy szőkének születik.

– Érdekes felfogás. De hova akarsz ezzel kilyukadni?

– Csak úgy eszembe jutott a Chiş névvel kapcsolatban. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok magamra, mint… magyar emberre. Honnan jöttem, merre tartunk momentán? Tanultunk mi erről egy szót is a gimiben? Ki volt Szent István, Puskás Tivadar, Petőfi, milyen a Balaton, a makói vöröshagyma… Na nem azért, hogy bárkinek is ezzel dicsekedjek, mert ha nekünk Makónk van, másnak Mekkája, Fekete tengere… Pedzed már?

– Hm, és az anyánk hol marad? Vagy rá már nem is vagy kíváncsi?

– Ne ugrass, kérlek, ne ugrass! Mit nem adnék, ha megint láthatnám! Emlékszel, milyen szép sudár asszony volt, meleg tekintetű, barátságos? – mélázott el a fiatalember.

– Szóval emigráljunk Magyarba – zökkentette vissza a jelenbe Viktória.

– Magyarba, már azért is, mert apának is megígértük, felkeressük anyát, és bocsánatot kérünk tőle.

– Egyszer biztosan. Ami azonban az emigrációt illeti, az egy kicsit más kérdés, mert akármilyen is az új kormány, most is csak indokolt esetben expatriálhatunk külföldre.

– Hivatalosan. De van egy nem hivatalos módszer is. Úgy hívják, hogy… zöldhatár.

A lány még csak meg sem lepődött. Akkoriban sokan disszidáltak az országból. Előrelátható volt, hogy előbb-utóbb a bátyja is ilyen úton próbál meglépni.

– Én nem javaslom – jelentette ki határozottan –, sőt, direkt ellenzem. Túlságosan veszélyes. Azok ott a gránicán nem tréfálnak. Először lőnek, aztán kérdezik, állj meg vándor, hova mész? De tegyük fel, hogy sikerül. Akkor meg a magyarok toloncolnak vissza azonnal. Eláruljam hová? Egyenest a jilavai börtönbe.

– Majd menedékjogot kérek, mert, ugye, ilyen is van, és ahogy én tudom, mostanában meg is adják magyarban.

– Mindegy, akárhogy is spekulálsz, én mindenképp ellenzem, és ha egy kicsit is szereted a húgodat, nem hagyod itt a farkasok közt egyedül.

– Akkor… akkor szökjünk együtt, testvérem! – fogta kézen húgát Kis Viktor, mintha máris szaladni akarna vele a határhoz.

– Hát ez még az előbbi tippednél is őrültebb! Szinte el sem hiszem, hogy elnéznéd, amikor engem is Jilavára hurcolnak.

– Hű, de gyagya vagyok! Erre nem is gondoltam. Persze, hogy nem nézném. Apa, anya, istenem, miért hagytatok itt bennünket? – gurult ki egy kövér könnycsepp hirtelen a szeméből.

– Nyugi, nincs semmi baj! Majd csak lábra állunk mi is valahogy – simogatta meg a derék lány, és egy furcsa, megmagyarázhatatlan ösztöntől kergetve kibuggyantotta kebleit a blúzából.

A fiú megigézve meredt a formás, körte alakú halmokra, és a múlt ködfátyolán keresztül elébe villantak édesanyja tejtől duzzadó mellei.

– Ó, de klassz! Istenem, elvesztem! – vette szájába a bimbókat. –Ugye… ugye, megengeded, hogy megbasszalak?

Viktória összerázkódott. Most ébredt csak tudatára, mi történt.

– Doamne dumnezeule, ce-am făcut?[i] – kiáltott fel fogvacogva, és kiszaladt a szobából.

Egy óra múlva viszonylag lecsihadva sompolygott vissza Vikihez.

– Hol voltál?

– Meditáltam egy kicsit a nagyparkban.

Még most sem fogta fel, miért cselekedett úgy, ahogy cselekedett, de azt megfogadta: először és utoljára feledkezett meg magáról. Hasonlóképp fogadkozott Viktor is, és ettől kezdve még csak szóba sem került az incidens.

Annál többet beszéltek viszont az anyjukról. A megadott cím alapján írtak is neki néhány levelet. Megkapta, nem kapta meg? Valószínűleg igen, mert vissza nem küldtek egyet sem. Csupán azt nem értették, akkor miért nem válaszol.

– Talán még mindig haragszik – találgatta Viktória.

– Vagy eldugják előle a levelet. Ne felejtsd, hogy férjnél van, és melyik férj tűri el szó nélkül, ha becses neje más férfival korreszpondál? – simogatta állát a fiatalember. – Milyen szimpla lenne minden, ha kiváltanánk egy turistaútlevelet magyarba, és hipp-hopp, ott leszek, ahol akarok. Ehhez viszont suska kell, mi pedig már az albérletet sem tudjuk fizetni.

– Eltaláltad – számolta meg egykori tőkéjük roncsait Viktória. – Ha holnap sem kapunk állást, mehetünk az állomásra aludni.

Szerencséjük volt: Viktornak sikerült. Felvették rakodómunkásnak a vasúthoz.

– Evoé, megfogtad az isten lábát, testvérem!

A férfi másnap vidáman jelentkezett a pályaudvaron.

– Sajnáljuk: a hely betelt, nincs szükségünk több rakodómunkásra.

– Hogy a dracuba? A tegnap még volt. Maguk szórakoznak velem, elvtársak?

– Az akkor volt, most ez van, és ajánlom, ne nagyon ugráljon, mert még megütheti a bokáját – fenyegette meg egy könyökvédős, kopasz hivatalnok.

– Igazán? Csókoljátok meg a segedelmemet! – mutatott az alfelére Kis Viktor. – Képzeld el, hogy jártam! – számolt be otthon az esetről.

– Semmi kétség, ő volt az! – szólta el magát ekkor Viktória. – Az lett volna csoda, ha felvesznek.

– Ő? Ki az az ő, és miért lett volna csoda, ha felvesznek?

A lányt régóta nyomasztotta a titok, hát bevallotta.

– A gazember! Add meg a címét, beperelem molesztálásért és a hivatali hatalommal való visszaélésért.

– Egy önkormányzati főtisztviselőt? Felejtsd el! Inkább nyeljük le a békát, és pucoljunk innen, míg nem késő.

– Csakhogy belátod! – élénkült meg Kis Viktor. – Tehát…

– Költözzünk Zsombolyára!

A fiú elnémult.

– Elmagyarázom, miért választottam éppen ezt a porfészket. Egy az, hogy megszabadulunk attól a keselyűtől. Odáig, remélem, már nem érnek el a karmai. Mellesleg Zsombolya mégiscsak kisváros, vagyis: olcsóbb, nyugisabb, ahol könnyebben találunk állást is.

– Nu, nu, nu! Ha a törvény nem támogat, segítségül hívom az ökleim, és, ahelyett hogy te félnél, az a keselyű kap majd frászt mitőlünk.

– Hogyne, hogy utána havonta látogassalak meg a dutyiban. Kösz, ebből inkább nem kérek. Ennél sokkal kecsegtetőbb viszont az Ágoston bácsi-variáció, főleg, ha tekintetbe vesszük, miszerint ő az egyetlen, aki ismeri anyánk lakcímét – vágta ki utolsó tromfját Viktória. – Elvégre el is költözhetett, hibás a cím, vagy… Mit tudom én!

 

(folytatjuk)

[i] Úristen, mit tettem! (rom.)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS