Viktor és Viktória – 11. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Viktor és Viktória – 11. rész

 

A férfi jóslata hamarabb bevált, mint gondolták: kezdett a kanász pimaszkodni a leánnyal. Hol a kezét simogatta, hol a fenekéhez dörgölődzött, persze csak úgy véletlenül.

– Na, idefigyeljen, Herr Holzberger! – öntött a lány tiszta vizet a pohárba. – Mondja meg nyíltan, mit akar maga éntőlem?

A férfi kelletlenül ötölt-hatolt, hiszen olyan nyilvánvaló, miért kell akkor erről beszélni?

– Zavarja?

– Naná! Magát nem zavarná?

A gazda vállat vont, és nem legyeskedett többé a lány körül. Úgy három-négy napig, aztán a következő kéréssel lepte meg a fekete hajú asszisztensnőt:

– Legyen a feleségem, Viktória!

A nő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is kiugrottak.

– Igazán megtisztel, de…!

– Öregnek tart? Hiszen még csak negyvennyolc vagyok, és makkegészséges.

– Udvariatlan legyek? Pontosan annak tartom, és hogy még ennél is világosabb legyek: maga még csak nem is a zsánerem, drága Holzberger úr.

A szőke sváb hol elvörösödött, hol elsápadt.

– Értem. Azért gondolja meg, mit nyerhet. Itt ez a sok jószág, a ház meg a CEC-betétem, amivel minden gondja-baja megszűnik, beleértve a bátyjáét is. Hiszen maguknak semmijük sincs, semmijük, és ha innen elmennek, akár az utcára is juthatnak. Onnan pedig már csak egy lépés a temető – húzta magához a nyúlánk, kecses fiatal lányt.

– Nono, csak ne olyan hevesen! – igyekezett kicsúszni az öleléséből Viktória. – Ha nem enged el azonnal, idehívom a bátyámat.

– Nyugodtan. Csak egy kicsit később, mert épp most küldtem el a városba.

– Viktor! Viktor!

Semmi válasz. A fiú tényleg nem volt odakint. Erre olyan birkózás kezdődött, amiből csakis a férfi kerülhetett volna ki győztesen, ha Kis Viktor véletlenül otthon nem felejt valamit. Amint benyitott, a húga tépett ruhában, félig meztelenül feküdt a rekamién. Felette a háziúr egy szál gatyában.

– Hé! Mit csinál maga a húgommal?

– Kimenne egy pillanatra, fiatalúr?

– Majd kimegy a lelked belőled, ha én veszlek kezelésbe, vén kecske – iramodott a férfihez, és a hajánál fogva a padlóra rántotta.

Újabb birkózás. De most férfi küzdött a férfivel.

– Ki vannak rúgva. Takarodjanak a házamból!

– Nagyon szívesen, de előbb lerovok egy tartozást – vágott öklével a melák ember orrára.

– Hálátlan disznó! Így köszöni meg, amiért felkaroltam az ügyüket?

– Hogy kettőnk közül ki a disznó, az nem vitás. Csak azt sajnálom, hogy melózhattunk ennyi ideig tiszta ingyen egy vadkannak.

– Én meg azt, hogy nem jelentettem fel fajtalanságért magukat.

A fiatalember megdermedt.

– Mit vartyog?

– Csak ne adja itt az ártatlant! Azt hiszi, nem látom, milyen kapcsolatban van a húgával? Hiszen csak rá kell nézni magukra: úgy egymásba vannak esve, mint Rómeó és Júlia.

– Hülye paraszt, tudja maga, mit beszél? – kapta el a gazda derekát, s egymást átölelve gurultak el az ajtóig.

A férfi is lihegett, Viktor is szuszogott, azért egyik sem engedett. Bár Viktor volt a fiatalabb, mégis Holzberger az erősebb. Rátérdelt a fiúra, és elkezdte jobbról-balról püfölni.

– Szent Kristófra, ez megöli! – kapott fel a lány egy sörösüveget, és úgy vágta tarkón a melákot, hogy az vérző fejjel zuhant a padlóra.

– De most aztán pakoljunk, mielőtt rajta kapna minket itt valaki! – ráncigálta ki a bőröndöket a szekrényből.

– Nem kéne megnézni, mi baja?

– Minek? Amit kapott, megérdemelte, egyébként is csak elszédült, és mindjárt magához tér. De ezt jobb, ha mi már nem várjuk be.

Alig mondta ki, a sváb kinyitotta a szemét, és megmozdult.

A testvérek szívdobogva inaltak ki a majorból, és néhány perc múlva árkon-bokron túl voltak.

– A kurva édesanyját! – szitkozódott Kis Viktor. – Ott felejtettem a villanyborotvám.

– Én meg a hajszárítómat. Á, már itt is a villamos!

Gyorsan felszálltak, és bezötyögtek a városba.

– És most? – kérdezte Viktória.

– Ismerős kérdés. Mintha már hallottam volna valamikor.

Egymásra nevettek.

– Dorina?

– Dorina.

Csakhogy ezúttal zárt ajtóra találtak.

– Nincs itthon – dőlt az ajtónak fáradtan Kis Viktor. – Esetleg jöjjünk vissza este, addigra hátha megjönnek.

Nem jöttek meg, pedig már a hold is kidugta fejét az égbolton. Erre elsétáltak a közeli nagyparkba, elővettek két plédet, és leterítették egy lombos fa alá.

– Még szerencse, hogy szép meleg nyarunk van – sóhajtotta a fiatalember.

– Az, és egyedül sem vagyunk, mert ha apa is, anya is elhagyott, itt vagyunk mi egymásnak – puszilta meg a húga arcát gyöngéden.

Úgy egymásba vagytok esve, mint Rómeó és Júlia – villant eszébe hirtelen, mivel vádolta meg legutóbb a módos freidorfi. Erre elpirult, és elhúzódott a leánytól. Langyos szellő fújdogált. A közelben tücskök cirpeltek. Az ég álmosan villogtatta feléjük milliárdnyi szemeit.

– Vajon hol lehet a barátnőd?

– Valószínűleg nyaral. Éhes vagy?

– Nem. Ez a vadkan még az étvágyam is elvette. Ha tudtam volna, hogy molesztál, már rég Ágoston bácsi templomában térdelünk.

– Éljen! – ült fel izgatottan Viktória. – Akkor mégis csak felszedjük a sátorfánk?

– Vili. Na nem azonnal. Előbb alszunk egyet isten édenkertjében, aztán irány az új világ! Már amennyire új lehet egy bánáti porfészek.

Hajnalra lehűlt a levegő. Ekkor összebújtak, így aludtak reggelig.

– Jó reggelt, Temesvár! – tárta ki karjait hét óra körül a fiatalember. – Hű, de éhes vagyok! – Jó reggelt! Szólj a cselédnek, hozza ki a reggelit!

– Pillanat! – kotort a bukszájába, persze hiába, mert abban ugyan nem talált egy huncut banit sem. – Van egy kis probléma: elfogyott a dohányom.

– Nekem van. Egy-két reggelire, de már vasúti jegyre nem futja, úgyhogy fogalmam sincs, hogy jutunk el a bácsiig.

– Egyszerű: bliccelünk. Elbújunk egy tehervagonban, és bye-bye, barátok, Béga-part, Holzberger úr!

Így is tettek. Bekaptak néhány falatot, és kiválasztottak egy Zsombolya felé tartó szerelvényt.

A vagonban finommechanikai műszerek árut szállítottak.

– Aparate de mecanică fină – betűzte a fiatalember. – Vajon mik azok: mikroszkópok, órák, elektroncsövek…?

– Milyen különös, kiismerhetetlen olykor a jövendő! Gondoltad volna még úgy fél éve, hogy apa meghal, Ceauşescut kivégzik, mi pedig nyakunkba szedjük a világot?

– Nemcsak nem gondoltam, de el sem hiszem, ha ezt mondják. Mi volna, ha megnézném, mi van ezekben a ládákban? Részecskeszámláló, lézerszóró, diódák…? Sokat adnak ám manapság ilyesmiért a piacon. Akár Holzberger úr disznóit is megvehetnénk magunknak.

– Isten őrizz! – takarta el szemét komikusan az asszisztensnő. – Egy életre elegem van belőlük – emlékezett vissza rögtön egy emsére, melyet kergetve hasra esett a büdös trágyában. – Vajon mit tartogat számunkra még a teremtő?

– Teremtő, teremtő! Az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegeted ezt a fantomot. Pedig azelőtt nemigen hittél benne, tesókám.

– Mert így neveltek. Ilyen volt a rendszer, az iskola, no meg az apánk is. Márpedig ott, ahol a család feje hitetlen… Mégis kitől tanul meg a tinócska szántani? Csakis az ökörtől. Igaz, anya azért nem volt ilyen, ő még hitt Istenben. Apropó, kereszt! Megvan még az a kereszt, amit tőle kaptál ajándékba?

– Itt van ni! – húzta ki Viktor inge alól a keresztet.

– Szép nagy kereszt! – csodálta meg, mint mindig, most is Viktória. – Tiszta arany, és ha az izé ott a közepén csakugyan gyémánt, anya szerint ugyanis az lenne, egy vagyont kapnánk érte, ha eladnánk.

– Csakhogy nem adjuk el – jelentette ki Viktor kategorikusan, aki rajongott az anyjáért, miközben a húga inkább édesapját kedvelte. – Úgy vigyázz rá, mint a két szemedre, mondta, mielőtt kivándorolt volna magyarba. A családi fáma szerint egyszer még óriási szolgálatot tesz valakinek a családból. De csak akkor, ha végszükség esetén sem válsz meg tőle.

– Ha nem adjuk el, bajosan. Hacsak csodát nem tesz a kedvünkért.

– Az biza jól jönne, mert Gedeon bácsitól, ismétlem, semmi jót nem várok.

– Milyen álmosítóan kattognak ezek a kerekek – ásított Viktória. – Tudod, mit? Szunyálok egy keveset, te pedig figyeld az állomásokat, nehogy a végén még Jugoszláviában találjuk magunkat.

– Jó, szunyálj csak, majd én vigyázok – lépett Viktor az ablakhoz, és megnézte, hol járnak.

Búzatáblák, szántóföldek mellett robogtak. Valamennyi jellegzetes alföldi tájelem volt. Itt-ott a hátérben egy-egy falu tornya fehérlett. Visszafeküdt a szalmára, és elmélázott pár percig, amíg el nem fogta őt is a buzgalom. Kitt-katt, kitt-katt, kitt-katt. A vonat egyszer csak nagyot zökkent, megálltak.

– Hol vagyunk? – nyitotta ki a szemét Viktória. – Viktor! Ébredj, elaludtál? – rohant rosszat sejtve az ablakhoz. – Egek, Curtici! Hogy kerültünk mi Zsombolya helyett Curtici-ra?

– Hová? – rezzent föl a fiatalember, s mint a nyíl repült ő is az ablakhoz. – Ezt jól megcsináltuk! Látod azt a sorompót? Azon túl már Lőkösháza, vagyis Magyarország következik.

– Az meg hogy lehet? Rossz vonatra szálltunk vagy…

– Átirányítottak anélkül, hogy ebből észrevettünk volna valamit.

– Hű, akkor szálljunk le gyorsan, amíg még megtehetjük!

– Ja, merthogy az a két vámőr éppen idetart.

Határozniuk kellett: mennek vagy maradnak? Ha leszállnak, valószínűleg tüstént elkapják, és megvádolhatják őket lopási kísérlettel. Még ennél is nagyobb baj lenne, ha itt bukkannának reájuk, ami akár határátlépési szándékként is értelmezhető.

– Én maradok. Valahol elbújok, aztán vagy elkapnak, vagy nem – inalt egy hatalmas ládához, és egy gyékényt terített magára. – Fuss, szállj már le! Majd találkozunk később odaát.

– Nélküled soha. Ahova te mész, odamegyek én is – bújt Viktória a bátyja mellé elszántan.

Épp idejében, mert a két katona már felkapaszkodott a vonatra.

– Nézzük, hány ember akar átszökni ma délután! – tréfálkozott a magasabb.

Az egyik ment balra, a másik jobbra, így kutattak át minden zegzugot. A testvérek lélegzet-visszafojtva lapultak a gyékény alatt.

– Senki – dörmögte a másik rekedt hangon, unottan.

– Itt sem, mehetünk! – rántotta el a gyékényt Kisékről a magasabb, s a következő pillanatban farkasszemet nézett a fiúval.

Viktória összekulcsolt kézzel imádkozott. Viktor a keresztjét tapogatta az ing fölött.

– Gyere már! Mit vacakolsz ott a sarokban?

Viktor villámgyorsan kirántotta keresztjét a nyakából, és a férfi elé tartotta. A katona szemében felizzott valami. Kitépte a fiú kezéből a keresztet, visszalökte rájuk a gyékényt, és kiaraszolt a vagonból.

– Elmentek? – suttogta Viktória?

– El, hogy a szentséges úris…

– Már megint szentségelsz? Inkább annak örülj, hogy ilyen simán megúsztuk.

– Örülök, persze hogy örülök, de a kereszt, az én gyémántköves, drága keresztem…

– Éppen nagy bajból húzott ki. Hála az Úrjézusnak! Ezzel be is teljesült a jóslat, emlékszel? „Egyszer még óriási szolgálatot tesz valakinek a családból.” Hát most megtette.

– Meg, de hogy ilyen csodát egy vas- vagy műanyagkereszttel is véghezvitt volna, abban már őszintén szólva nem hiszek. Hoppsza, máris indulunk! Akkor tényleg velem jössz? Még meggondolhatod magadat.

– Szó sem lehet róla! Anyától már elváltam, nem akarok tőled is.

– Merci! – ölelte át Viktor hálásan a kishúgát. – Meglátod, nemsokára minden jóra fordul magyarban.

– Remélem is, mert ami itt történt, az nem lehet szimpla véletlen.

– Ezt inkább hagyjuk! Fő az, hogy megúsztuk. Elzárni ugyan a magyarok is elzárnak. De csak pár órára, és visszaküldeni sem fognak. Állítólag. Valamiféle genfi egyezmény értelmében.

– Igen, ez a menedékjog, ami minden állampolgárnak kijár, tehát nekünk is. Uram, segíts: még néhány perc és ott vagyunk!

A testvérek kétség és remény közt, kéz a kézben várták, hogy beteljesüljön a végzetük. Újabb zökkenés. Lőkösháza, katonák, rendőrök, fogház a városi kapitányságon.

– Ezzel megvolnánk! – omlott Viktória a cella durva priccsére. – Következhet a második stáció, vagyis a Békéscsabai Befogadó Állomás. Ugye, így mondták?

– Így. Milyen kár, hogy nem Debrecenbe, vagyis anyához küldenek! Vajon mit tenne, ha sejtené, hogy itt vagyunk?

– Miután egy levelünkre sem válaszolt, kicsit nehéz lenne kitalálni, mit tenne. Föltéve, hogy egyáltalán él-e még.

A fiatalember elvetette magát a deszkákon, és kedvetlenül meredt a plafonra. Persze ez is egy szempont a sok közül, de ezt inkább elhessentette a fejéből. Beesteledett. Úgy tűnik, ezt az éjszakát még itt töltik. A priccs nagyon kemény volt, és álmosak sem voltak tulajdonképp, ezért csupán reggel felé hunyták le a szemüket. Alig aludtak azonban vagy fél órát, amikor nyílt a fogda ajtaja, s már pöfögtek is tovább Békéscsaba irányába.

 

(folytatjuk)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS