Frissen kisütött tepertőt reggeliztem. Ma ez kincs. Régen a disznóvágás olyan „mellék” termékének tartották. A piacon a mostani árfolyam: kilónként 3800-4000 Ft. Ezt csak azért említem meg, hogy két megjegyzésem is lehessen, nevezetesen, mennyire drága, a másik, pedig a kiadós és finom reggeli után meg kell inni egy fröccsöt.
Be is mentem a Zrínyi utcában lévő „Bözsi néni” kocsmájába. A dunakanyari kisvárosban ez az italbolt már több mint ötven éve fogalom és stabil hely. Minden megváltozott az utóbbi évtizedekben, legalább kétszer-háromszor, de ezt a helyet nem ingatta meg semmiféle politikai, vagy gazdasági változás. Kértem is egy fehér, édes fröccsöt. Azért is szeretek itt lehörpinteni egy ilyen itókát, mert a bor garantáltan abasári származású és nem holmi lőre, flakonos „kabátban”.
Ahogy ott a fal melletti pultot támasztottam és élveztem a bor kellemes, gyomrot és a tepertőt nyugtató, összeboronáló hatását, odasodródott mellém egy idősebb, jól szituált úr. Ezt hirtelen abból következtetem, hogy rendes öltönyt, felöltőt viselt, nyakkendővel, tisztára fényesített cipőt, vasalt nadrágot. Korban olyan hetven körülinek saccoltam.
– Szabad? – kérdi és szeretné a poharát a pultra tenni.
– Tessék! – mondom, és egyben mutatom a helyet és arrébb is húzódom.
Döcögve indul a beszélgetés, először az időjárásról, olyan általános és udvarias formában. Aztán ahogy az abasári nedű megoldja a nyelvet, egyre pergőbben.
– Nyugdíjas vagyok – mondja az úr. – Tulajdonképpen már kilenc éve, mert én még hatvanévesen mehettem nyugdíjba. Ezzel talán szerencsés voltam és nem hatvankettő évesen. – Azóta mit csinál? – tettem fel a kérdést. – Dolgozom! – mondta egyszerűen. – Korábban közalkalmazottként tevékenykedtem. Egyetemet végeztem. Olyan szerencsés voltam, – ma ezt talán annak lehet nevezni -, hogy tovább foglalkoztattak.
– Már az eredeti munkahelyén?
– Igen, ott! Jó kis kollektíva volt. Felsőoktatási terület. Erről nem szeretnék bővebbet mondani. A lényeg, hogy még hat évig volt lehetőségem oktatni, így végérvényesen 66 évesen lettem nyugdíjas.
Elgondolkodom, hogy én vajon, majd meddig tudok dolgozni. Van még hátra, a nyugdíjig 17 év. Elég sok. Kérdés: – lesz-e munkám addig? A munkaadóm a TB-nek rendszeresen „leperkálja”-e a járulékot? Számtalan kérdés keringett a fejemben, összevissza kergetve azokat. Aztán felvesszük a poharainkat, koccintunk és iszunk pár kortyot. Szeretnék jobban a bizalmába férkőzni, ezért egészségügyi állapotáról faggatom. Azt mondja, jól érzi magát így 69 évesen, csak a vérnyomására panaszkodik, hogy néha rakoncátlankodik. Ilyenkor felszalad akár 180/100-ra is. Fáj a feje, és olyan képzetei vannak, hogy talán itt a vég. Az orvosok általában 3-4 évenként újfajta gyógyszert állítanak be, írnak fel neki. De ezzel is gond van, mert van olyan orvos, aki nem nézi, hogy nyugdíjas, csak írja a drága gyógyszert. Akkor lepődik meg, amikor a gyógyszertárban a felesége gyógyszereivel együtt fizet vagy 25000 Ft-ot. Jelenleg kilencféle gyógyszert szed, a reggeli, esti elosztásról már listát kell vezetni, nehogy eltévessze. Még azt is megemlíti, hogy végleges otthonléte idején, úgy rá egy évre, elvitte a mentő, mert nem tudta mozdítani a bal karját és lábát. Csak ült a fotelban, rémülten, mi lesz ezután? Bent volt a kórházban egy hétig. Azt mondták ez „agyérgörcs” volt. Kapott infúziókat. Teljesen rendbe jött, ma már csak egy rossz emlék az egész. Úgy érzi, mintha nem is vele történt volna ez a dolog.
Bátorságot veszek és megkérdezem: – Most mennyi a nyugdíja, ha szabad kérdeznem? Amikor itt tart a beszélgetés, Márió keveredik mellénk. Őt már régóta ismerem, egyszer egy orvosi vizsgálaton együtt préseltük az SZTK-ban kitett fehér padot. Ő a jogosítványa miatt körözött ott. Márió fiatalember, nem több harmincnál. A korábbi beszélgetésből emlékszem, gépkocsivezető a szakmája és egy szállítmányozási cég alkalmazottja. Itt a kocsmában, már többször találkoztunk, tehát innen a többoldalú ismeretség.
Máriót bemutatom a jól szituált úrnak. Kezet is fognak, mondja a nevét, de csak a végét értem, valamilyen Tamás. Ő is leteszi a poharát, de az nem boros, hanem, sörös. Már itt látszik a kezdeti eltérés. A jól szituált Tamás folytatja:
– Elárulhatom, nem titok. Csak az állam tartja titokban, hogy mennyit fizet, vagy emel. Jelenleg 98.000 Ft. Képzelje, amikor nyugdíjba mentem, 40 éves szolgálati idő után kaptam 25.000 Ft-ot. Azt mondják most, borzasztó dolog, hogy az emberek többsége minimálbérrel van bejelentve. Milyen nyugdíj lesz ebből? Nálunk egy átgondolatlan intézkedés emberek ezreit sújtja.
– Mire alapozza ezt? – kérdezek vissza, mert tényleg kíváncsivá tett ez a kijelentése. Nem lepődik meg, meg is magyarázza: – Az ötvenes évek, Ratkó korszakában születettek, pár év múlva elérik a nyugdíjkorhatárt, aztán a mostani rendszerváltás utáni dolgok miatt a munkából szintén ezrek maradtak ki. Nincs biztosításuk! – magyarázza határozottan.
– Ez valóban tény! – próbálok igazat adni az elmondottaknak, mert erre már jómagam is gondoltam.
– De az sem lényegtelen, hogy az én bérem hosszú éveken át olyan alacsony volt, hogy amikor bejött egy módosító kötelező bértáblázat – mármint közalkalmazottaknak – egyszerre 22 ezer forintnyi havi béremelést kaptam. Mondta is a főnököm: – Ebből Tamáskám, annyi kisfröccsöt vehetsz magadnak, hogy egész hónapban nem fogsz kijózanodni. Ugyanis tudta, hogy szeretem a bort.
– De a nyugdíjat nem kisfröccsben mérik?
– Ez igaz. Persze matematika minden, az egész, mindig számolni kell. Az nagyon jó volt, hogy tovább dolgozhattam. Kaptam a fizetésemet, meg a nyugdíjamat. A két összeg egy elfogadható havi jövedelmet adott. Ilyennek kellene lenni az igazi nyugdíjnak! De ez csak hat évig tartott. Ezután már csak a nyugdíjam volt, komoly havi számítási feladatokat kellett végezni a feleségemmel, hogy hó végére ne szaladjunk mínuszba, úgy, mint az állami költségvetés.
Márió nagy levegőt vesz, biztosra vehető, hogy mondani akar valamit. Önkéntelenül, mind a ketten feléje fordulunk. – Amit Ön elmond, azok tények. Jelenleg én is minimálra vagyok „jegyezve”, de még van harminc évem a nyugdíjig, addig csak változik valami?
– Ebben én nem hiszek! – mondja a jól szituált Tamás. – Az már bebizonyosodott, mindig a nyugdíjasokon spórolnak. Néha felmutatnak valami „csillogó cukorkát”, ha éppen nagy szükség van a politikának a szavazatainkra, mi meg bekapjuk!
– Ez már így van! – csóválta a fejét Márió. – Igaz, kapok néha zsebből is egy kicsit, meg ott van a benzinpénz, amit meg tudok takarítani, de félre tenni, azt még nem próbáltam meg.
– Na, látja, akkor maga is, fiatalon, ugyan abba a cipőben jár, mint én, azzal a különbséggel, hogy az enyém, már jól ki van járva, és úgy érzem, nem szorít sehol.
Dühöngünk még egy darabig a dolgok fonákján, aztán inkább hörpintünk poharainkból egy-egy kortyot, majd felteszem a következő kérdést:
– Akkor különleges kiadásokra már nem is futotta? – kérdeztem, óvatosan.
– Úgy tudtunk csak kirándulni, utazni, hogy különböző kereskedelmi cégek dobtak a postaládánkba egy termékbemutatóval összekapcsolt utazási ajánlatot. Így jutottunk el Gyöngyösre, innen a parádsasvári üveggyárba, Egerbe, majd Szilvásváradra, a Szalajka-völgybe. Az ár elfogadható, nem több mint egy ezres fejenként. Ajánlottak gyapjútakarót, meg lábas készletet. Meghallgattuk, megettük a nekünk szánt ebédet, amelyet ehhez adtak és kész. Egy kicsit szétnéztünk, kimozdultunk a napi barlangunkból és úgy éreztük, mintha egy „last minute” úton lettünk volna a trópusokon.
Elgondolkodtam, aztán megkérdeztem:
– Az előbb említette, hogy jelenleg is dolgozik, valóban?
– Igen, most is dolgozom. Portás vagyok egy autószalonban. Ez ugyan nem tanári szakma, de pedagógiai érzék, az szükségeltetik hozzá. Ezt az állást is nehéz volt megszerezni. Képzelje, 60 jelentkező volt erre az egy helyre. A válogatás során négyen maradtunk. Behívtak bennünket és egy 200 kérdésből álló tesztet kellett kitölteni. Olyan volt ez a portási rosta, mint az egyetemi felvételi. Először nem akartam dolgozni, de a tétlenség, az emberek hiánya, megviselt. Kutattam, újságokat néztem át, arra gondoltam, olyan munka kellene, amit otthon is el tudok végezni, és legalább annyit keressek, ami a rezsit fedezi.
– Az mennyi lett volna?
– Mai viszonylatban úgy 40-50 ezer forint.
– De hol lehet ilyet találni? – kérdeztem.
– Ne is mondja! – legyintett kezével. – Be is fürödtem, mert otthon végezhető, olyan iratrendező, postázó munkát ajánlottak. Feltétel: fizessek be postai csekken 3000 Ft-ot. Majd küldik a munkát, amit otthon a konyhaasztalon elvégezhetek.
Kesernyés, fanyar arccal mosolygott. Felveszi a poharát, int, hogy mi is igyunk, nagyot kortyolunk a fogyó, szódás borból. Márió az azóta habját vesztett sörből. Óvatosan megkérdezem:
– És mi lett belőle?
– Semmi, se pénz, se meló. A tévében, a kék fényben hallottam erről a cégről. A nyolckerből, a rendőrkapitányságról egy rendőr kérte, tegyek feljelentést. Gondoltam – minek? Járjak a bíróságra és a végén semmi! Ez volt a tanulópénz.
– Mi van most?
– Dolgozom. Nappali szolgálat, 12 óra, kétnaponként. Megkeresem a nyugdíjamat még egyszer. Ezt kellett volna kapnom eredetben, indulónak. Akkor legalább otthon pihenhetnék, mint igazi nyugdíjas és nem kellene minden reggel, amikor szolgálatba megyek, arra biztatni magam: – Kitartás pajtás, lesz ez még egyszer jobb is! De közel hetvenévesen, mikor lesz ebből valóság?
A válasz nélküli kérdés feltevése után odamegyünk a pulthoz és kérünk még egy fröccsöt és vigasz ágon egy sört.
Hozzászólások