Bánat fészkel a lélek bugyrában,
és bús hangján siratja baját,
míg odakünn jár-kel már az élet,
s tollászkodva kelleti magát.

Ó, te komisz, betyár idő, nézz rám!
Szeretsz-e még játszani velem?
Maradt-e bizsergő bátorságod
szaladni, s ujjat húzni velem?

Elillannak a szilvakék álmok,
hű vágyaim helyükre égnek,
s léptem hiába süpped, bokáig
a rőt avart taposva, nézve,

szórt szikrák sercintik újra égni,
s ragyogni értem is a napot.

A két part között néha elveszek,
s prüszkölünk én, te és az élet,
amint együtt horkan kocsis és ló
a jeges, zord, tajgai szélben.

S míg erős száron feszül mindenünk léte,
jólesne az abrak s a meleg takaró.

A távolban kis ablak pislákol,
terített asztal várja lovasát,
forró ajkak és dús, meleg karok,
hálás testben fürdik az olvadás.

Friss a széna, már pihen a ló is,
a hold magasan, éji égen szánt,
künn és benn is ékes most a béke,
a holnap még szunnyad, s szüntelen vár.

Megosztás

Tweet