Mostanában többször
vágyom már a csendet.
Beburkolódzom zöld rét
alkony paplanjába,
lassan engedem be
múltérzetek
tiszavirág csokrát,
min kóbor, még ifjú énem,
e könnyű szárnyakon
remegve, félve, puha
púder poraként porladó
szédült mámorában,
egy röpke képen még ma is
pirongva megpihen.
De ma?
Észrevétlen osont be hozzám az este.
Kéjesen nyújtózott vele sötét hangulat,
s míg fészkelődve helyét kereste bennem,
manó bucskázott hajamba holdsugarat.
Hagyj, kérlek, földi hívság!
Sokszor, s volt, hogy rosszkor is hívtál!
Ma csak aludni, s végre álmodni szeretnék,
mert hű szívem szelíden darabokra szedték,
„gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”.
Nincs már talpalatnyi hely se magamnak, semmi.
Nézd, a fény úgy megtört, és most árnyékában állok,
s észre sem veszi ezt körülöttem, lám, senki.
Ringass hát el, ringass el jól, hosszú, édes álom!
Puha csend, már érezlek, szeretlek.
Beléd bújok, s kedvemre rálelek
sok, mégis egy gondolat között,
immár végleg csak hozzá van közöm.
Bár nem látom szemét, szelíd tekintetét,
míg beszél oly végtelen véges életregét,
de lágy ujjak, a lassan elfogyó gondolat,
mesélő száj szegletén még áldással átsuhan,
szűz csókjával zárja azt,
szív rebben, csak pillanat,
s fájdalom nem csorog már,
csukódnak hát a pillák
csöndesen, szelíden.
Hozzászólások