A látszatot és a valóságot, így egymással szembeállítva szinte átéljük mindennap. Mert ugye hajlamosak vagyunk arra, hogy a valóságos helyzetet, amely nem kedvező számunkra, más képre formált látszatként kezeljük. Osvát Ernő szerint: „A lélektan első tétele, hogy a látszat csal, utolsó tétele, hogy: a látszat nem csal.” Ezzel szemben a valóság mindig valóság, akár hogyan manipuláljuk is. Stima Sanders angol modell szerint: „Az emberek nem a valóságot akarják látni, mert azt úgy is mindig láthatják.”
K. Józsefné, leánykori nevén P. Piroska három éve költözött ide a lakótelepre, egy kétszobás lakásba. Hozta magával három lányát, Ildikót, aki tizenkét éves, Sárát, ő nyolcéves és a hatéves Pannit. Férfit a házban lakók, de még a környék béliek sem láttak a család körül. Mindenki úgy tudta az asszony, a Piroska, neveli a három lányt. Semmi feltűnő nem volt körülöttük, a mama dolgozni ment a város másik részébe, a lányok pedig az iskolában voltak. Szófogadó, illedelmes gyerekeknek ismerték őket. Mindig tiszta ruhában jártak, persze nem a legmodernebb divat szerint, de jól néztek ki. Ha valaki a házban faggatni akarta Piroskát, mindig ügyesen kitért a válaszok elől. Csendes család benyomását keltették. A csend mögött, vagy, ahogy a mondás fogalmaz, mindig a látszat mögött van a lényeg. Igen! A lényeg, az igazság az volt, hogy Piroska zűrös körülmények között vált el férjétől. A férj számlájára csak egy piros pont írható, annyi pénzt azért adott feleségének, meg lányainak, hogy egy lakásba költözhessenek. Aztán útjára bocsájtotta őket. Látogatni nem látogatta, gyerektartást sem fizetett, ott a lakás, tette hozzá. Ilyen körülmények között, valószínű a lelkiismerete is elveszett, csak a csendes, rendes család maradt utána, akik békén viselik sorsukat.
Z. Ferenc ebben a kisvárosban lakik több mint harminc éve. Azóta, amióta faluról beköltözött családjával. Először furcsa volt minden, mert a város teljesen más, mint a falu. Itt egy utca képe, a házakkal sokszor évekig nem változik, csak lassan öregszik, mint maga az ember. A múltkor a szomszédja említette, hogy a főteret felújítják. Sok új dolgot csinálnak ott, kikövezik az egész teret, lesz ott szökőkút, csobogó, meg kényelmes padokat helyeznek el, hogy a kirándulók, turisták, meg a városlakók, leülhessenek és szemre vegyék a barokk stílusban épült házakat. Aztán elterjedt a hír, hogy a tér sarkában álló régi fogadó kimaradt a helyreállítás, renoválás sorából. Lett is ebből egy kisebb felháborodás, amely több hónapos huzakodás után, az összkép érdekében, megoldás született. Az épület a maga régi valóságában pompázik majd, erre pénzt is szereztek, indulhat a helyreállítás.
*
V. Veronika nő létére erélyes, férfias magatartású egyénnek tűnt. Ezért is választották meg a Zöldfa utca tízes számú, tízemeletes ház, közös képviselőjének. A közgyűlés meg is szavazta az előterjesztett tiszteletdíjat, melyet havonta kap az elvégzett munkáért. Mentek is a dolgok rendjén. Rendet teremtett a házkörül, kifestették a lépcsőházat, a ház elé még padokat is rakatott, hogy az elfáradt nyugdíjasok a bevásárlásból hazatérve, szusszantsanak egy kicsit a levegőn. Aztán egyszer csak úgy tűnt, V. Veronika elfáradt a lakókkal való csatározások közepette, mert ugye volt ilyen is. Elkezdték bírálni. Először csendben, csak úgy a háta mögött, aztán később a nehezen megtartott közgyűlésen is. Megígért mindent, intézkedett, de ezek az intézkedések langyosak voltak, olyan látszatot keltve, hogy megfogadta a bírálatokat, a tanácsokat. Ment egy darabig ez a látszat, de aztán jött a valóság, megköszönték munkáját és csendben távozott.
*
A politikai élet palettáján sokféle politikus tevékenykedik. Ezek a politikusok sajnos nem mindig egyformán képviselik a szociális, kulturális, egészségügyi, oktatási vagy sorolhatnánk a még fennálló számos kérdéseket, melyekre adandó megoldásokat, válaszokat várnak. A politikusok pedig csak beszélnek, beszélnek, szépen, hangzatosan, gyengéd hangon, vagy éppen erősen. A választópolgár, aki próbál eligazodni ebben a látszólagos zűrzavarban, hallgat, figyel. Vagy éppen válaszol, kérdez ekképpen: – Hol jár ez az ember a valóságtól? Aki egy kicsit megalkuvóbb annak az a véleménye: – Nem mindig a valóságot mondja! A reményt vesztett polgár pedig a sok szöveg után csak legyint. – Ez messze jár a valóságtól! Persze a valósággal is baj van. Emma Donoghue filmforgatókönyv író szerint: „Az emberek túl sok valóságot nem bírnak.” Valóban így is lehet, mert az életet csak úgy lehet elviselni, ha van benne valami más, amely nem egészen valóság Tennessee Williams amerikai író pedig így kiállt fel: „Nekem nem kell valóság! Én varázslatot akarok!”
*
Az ötvenöt éves Cs. Péter fiával, akit szintén Péternek hívtak, meg Rozália nevű feleségével egy városszélhez közeli faluban laktak. Övék volt a legszebb ház, kétszintes, tetőtér is beépítve. Az alagsori pincében két márkás felségjeleket viselő autó állt. Az Audival a fia járt, aki most töltötte be huszonötödik évét. Cs. Péter építőiparban tevékenykedő vállalkozó volt, mindig szerette volna, ha fia is építész lenne, de erre nem mutatott hajlandóságot. Őt inkább az erdő vonzotta, erdész akart lenni. Felvételizett is Sopronban, már kétszer, de nem sikerült bejutnia. Most éppen a nősülésen törte a fejét, de az apjának egyáltalán nem tetszett. A választandó lány sem, meg a szakmájának semmibe vétele. A papát szigorú embernek ismerték, a vállalkozása sem ment volna ilyen jól, ha engedékeny. Az eredményhez fegyelem kell, rend, kitartás, ez volt az elve. Meg aztán az a lány, szépnek szép, de az ő szemében szegény, meg sokan is vannak. Félt, hogy az összegyűjtött javak, elforgácsolódnak. Megmondta a fiának, kit kell elvennie, ha azt akarja, hogy ami itt van, az övé legyen. Hosszú harcot vívott a két férfi. Fia már ott tartott, hogy szedi a sátorfájáét és tovább áll. A győzködésben a rokon is bekapcsolódtak, aztán úgy jutott nyugovóra a történet, hogy ifj. Ca. Péter belenyugodott, hogy az apja által kiválasztott lány lesz a felesége. Házasságot is kötöttek, de a fiú lelkében nem volt igazi, olyan látszat házasságnak tűnt. De kitudja mi lesz majd a folytatás.
*
E. Zoltán a napokban töltötte be huszadik évét. Régóta álmodozott már erről a napról, azt gondolta, hogy minden meg fog változni. Felnőtt lesz, aztán azt csinálhat, amit csak akar. Repülni szeretett volna, egy vitorlázó repülővel, fenn a magasban. Ezt a repülést már többször látta a tévében, ahogy ott feküdt ágyán, mozdulatlanul és mereven. Autót is szeretett volna vezetni, mindig arra gondolt, majd húsz évesen mindez bekövetkezik. A húszévességet onnan vette, hogy a gyógytornász mindig azzal biztatta, erőt adva neki, szándékai szerint. – Ha húsz éves leszel, akkor már szaladni fogsz! Lawrence Bloch amerikai krimi író, sajnos már elemezte az ilyen helyzetet és véleménye szerint: „Az a baj a valósággal, hogy az álmok útjába áll!”
*
D. Ferenc hatvan éves, felesége öt évvel fiatalabb. A városban van egy kétszobás, második emeleti lakásuk, de a lakást nem lakják mindig. Legtöbbször péntek este jönnek meg valahonnan, aztán vasárnap este távoznak. Nagyon titokzatosnak tűnik így minden, nem is derült volna fény a titokra, ha az év egyik szombatjának, úgy éjfél körüli időpontjában D. Ferenc felesége nem kér menedéket az alattuk lakó szomszédtól. Sírva csöngetett be, arca véres volt, a fejéből is csordogált a vér. Keményen pálinka illatú volt a lehelete. Kérte, zárják be az ajtót és a férjét ne engedjék be. Aztán, ahogy megnyugodott, orvost, mentőt nem akart hívatni, mert ha a férje megtudja, még jobban elveri. Aztán mesélni kezdett. Hétfőtől péntekig az ő beteg édesanyját ápolják, innen harminc kilométerre lévő faluban. Ott vannak, csendben, senki nem tud róluk semmit, a férje rendes, bevásárol, nem megy be a kocsmába, nem dohányzik. Gondoskodnak édesanyjáról, aki nagyon beteg. Hétvégére fogadnak egy ápolót, aztán eljönnek a lakásukba. Itt aztán elengedik magukat, isznak, majd verekszenek. A csendes férj ilyenkor őrült fenevaddá válik, párszor elveri a feleségét, ő pedig tűri, gondolván egyszer vége lesz ennek a megpróbáltatásnak.
*
Zs. István, aki hetvenöt éves, megértő nyugalomban élte nyugdíjas éveit Zs. Istvánné hetvenhárom éves feleségével. Egy kis faluban laktak, nem a központban, hanem a falu szélén egy takaros kis utcában. Megvoltak ők egymással is rendben, meg a szomszédokkal is. Ebben az utcában nyolc ház volt összesen. Zs. István szeretett itt lakni, mert a csend, a nyugalom, a jó levegő aranyat ért számára. A közeli városban dolgozott, egy szerelő műhelyben volt lakatos. Ott pedig zaj volt mindig, hol hegeztettek, köszörültek, vagy egy nagy présgéppel sajtolták az alkatrészeket. Számára megváltás volt, amikor nyugdíjba ment. Kapott is szép nyugdíjat, melyet a postás szokta hozni, úgy minden hónap huszadikán. Az asszonyét öt nappal később. Történt aztán egyszer egy hűvösbe hajló őszi hónap huszonhatodik napjának éjszakáján. Arra ébredtek, valaki betöri a lakás hátsó bejárati ajtajának üveg szemeit és két álarcot viselő férfi ugrik be a szobába. Kiabáltak, hogy ne mozduljanak, maradjanak az ágyban, Az egyik férfinél egy vastag rúd volt, az állt az ágy végéhez, a másik pedig módszeresen átkutatott mindent. Zs. Istvánt ugyan nem tanította senki, hogy ilyenkor felesleges az ellenállás, főleg ilyen öregkorban, meg ebben a helyzetben Fogta az asszony kezét, aki sírni kezdett. Az egyik álarcos összeszedte a két nyugdíjat és szépen távoztak. A két öreg csak a tévében látott ilyet, de most mindketten átélték azt a borzalmas valóságot, amely rosszabb volt a legrosszabb álomnál is.
Hozzászólások