A karácsony előtti napok mindig csiklandós horgászvágyakat ébresztenek bennem; hála agyonszervezett munkaszüneti napjainknak, ki is elégülhetek.
A láz gyötört anno akkor is, amikor Viktória napjának kora délelőttjén a hévízi lefolyócsatorna rézsűjén gubbasztva belémbotlott Éva néném. Ha nem tette volna, nem írnám most sokadik levelemet neki, nem bontanám húsvétkor zserbós, konyakos kis csomagját, és nem drukkolnék karácsony előtt azért, hogy dobozos orchideám Éva napra virulva odaérjen.
Ott tipegett a csatorna gátján sárga esernyőjével és zamatos belvárosi stílusban mindenféle hülyének elmondott bemutatkozás gyanánt, mert heveny hószállingózás közben is rendre aprítottam az ezüstkárászokat. Éva néném Hévízen, az OKISZ üdülőben töltötte jól megérdemelt, nyugdíjas napjait már egy hete, és eldicsekedett azzal, hogy egy bukott, de jóképű téeszelnök az éjszakai portás, akinél neki protekciója van az éjfél utáni kicsapongásokat illetően. A kis, kedves öregasszony kíséretében vele egykorú hölgyek ármádiája özönlött felém a gáton; bámultak, mint a Madárfejű Jóskát annakidején. Nekem se kellett több! Felvidítottak. A kárászokat elegánsan hátradobtam, mint vadnyugati tehenészlegény a döglött poharat.
Az öreglányok föl-fölcsippentették farkuknál fogva a kárászokat és sikítoztak a gyönyörűségtől, ha a hal hajukba, vagy rókagallérjukra ugrott. Éva asszonyság tarka nylonzacskójából két agyonszáradt túrósbukta került elő, melyeket nagylelkűen nekem adományozott. A fűben bakfincoló halakat szakavatott szemgödörfogással begyűjtötte a zacskójába, és elégedetten rázogatva taksálgatta a súlyát. Ezt nem a Garai piacon tanulhatta. A hiúság vásárában kiemeltem hát a varsaszákot és tartalmát kiborítottam a hókásás fűre, óriási ováció közepette. Újabb zacskók nyelték el a zsákmányomat. Az egyik lilahajú dáma egy csomag Marlborót dugott a zubbonyzsebembe. A gát melletti, szögesdróttal védett réten megjelenő bárgyú és lomha tenyészbikák fantomképe tette búcsú nélkülivé a találkozást. Az öreg hölgyek csatarendje fölbomlott, jajveszékelve rohantak a piros busz felé, hogy örökre elnyelje őket az erősödő havazás fátyolfüggönye.
Jöttek a kárászok, és a megbolygatott, drága egyedüllétet lassan elborította tél tábornok kezem fején tüzesedő gyapjútakarója. Aggódva fontolgattam, hogyan kaptatok majd föl ilyen latyakban az útra elölhúzós csodaautómmal.
Az elsuhanó délutánban combomra-vállamra jegesedett gúnyában, dideregve kapkodtam össze szerelvényeimet; mint később kiderült, csontnyelű bicsakomat a földbe szúrva ottfelejtve. Trabantom úgy csúszkált a gáton, mint véreshurka a zsíros deszkán.
Fehér Zsiguli fékezett a földút kijáratában, megállt, eltorlaszolva az utat. Évi néném pattant ki belőle, és a papírtálcán felmáglyázott, roston sült, még meleg halakon szétpattantak a hópelyhek. Az éjszakai portás fáradtan intett a volán mögül, mintha többet nem is akarna mondani az asszonyi bolondériáról.
A pacsai pihenőben ettem meg a halak egy részét. A papírtálcán alig tudtam kibetűzni Éva néném Rottenbiller utcai címét és telefonszámát az olajfoltoktól szétmosott, filctollas ákombákomban.
Hozzászólások