Bandi bácsi • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bandi bácsi

 

Nézem a Wikipédián az ezerkilencszáztizennégyben született személyek névsorát: Alberto Lattuada filmrendező, Lukács Margit színművész, Makkai Endre néprajzkutató. Hopp, őt ismerem! Született 1914. május 31-én, Vashegyen. Elhunyt 1998-ban, Déván. Foglalkozása: néprajzkutató, református lelkész, szakíró, szerkesztő. Semmi kétség, ez az én petrozsényi pap bácsim, akit nyolcéves koromtól ismertem.

Elméláztam. Hát az bizony jó régen volt. Akkoriban még rövidnadrágban és mezítláb csatangoltam a városka girbegörbe utcáin. Hogy anyám miért hagyta, nem tudom, végül is egy pap és tanítónő fiának csak nem illik mezítláb járkálni. Falun még elcsúszik, de egy városban … Egyedül iskolába és templomba, illetőleg Makkai tiszteletes úrhoz nem mehettem mezítláb. A pap bácsi kb. két kilométerre lakott tőlünk egy két szoba-konyhás paplakban. Vagy há­romban? Meglehet, erre nemigen emlékszem, csupán arra, miként hancúrozott reggelenként Bandi bácsi két fia, János és Andris egy-egy bilin trónolva.

– Még ilyet! Odaragadtatok a bilihez, vagy mi történt? – csodálkoztam el, amikor először láttam őket ilyen helyzetben játszani.

– Semmi – válaszolta János, az idősebb. – De még nem kakiltunk, és amíg nem kakilunk, addig itt kell csücsülnünk.

– További kellemes kakilást! – vigyorogtam rájuk kajánul áldva a sorsomat, hogy az én anyám eddig még egyszer sem ültette efféle trónra a fiait.

Nekünk ott volt az udvari klozetünk, ahova akkor tértünk be, amikor akartunk. Igaz, hogy télen majd odafagyott az ülőkéhez a fenekünk, máskor meg úgy feldagadt az ürülék a budiban, hogy minden nagydolgozás előtt meg kellett egy hosszú rúddal lékelni. Ezzel szemben senki sem írta elő, mit tegyünk, ha valami éppen nem klappolt.

Bandi bácsi

Teltek az évek. Lassan elérkezett a konfirmációi vizsga ideje. Így nevezik azt a gyülekezeti eseményt, melynek során a lelkész a serdülők vallásos hitét és ismereteit teszteli. A 3000 hívőt számláló petrozsényi gyülekezetből hatan konfirmáltunk. A tiszteletes úr rövid istentisztelet után egyenként bemutatott bennünket, majd felhangzottak a kérdések: mi a konfirmáció, hogyan nevezik Jézus Krisztus követőit, hány fő részből áll a Biblia, találó elnevezés-e a húsvét szó stb. Ezt követően elszavaltam a… No, ezt elfelejtettem, kivéve az ehhez kapcsolódó „felsülést”, ugyanis három-négy helyen is elakadtam. A pap bácsi persze súgott, miközben édesanyám és nagyanyám szemrehányóan néztek rám a tömegből. Hűha – borult lángba az arcom a szégyentől, most bizonyára azt hiszik, még egy ilyen rövid verset sem tudtam megtanulni rendesen. Pedig dehogy nem, csupán…

– A szónoki szünet kedvéért álltam meg időnként – magyaráztam meg neki a bizonyítványom utólag.

– Tényleg? – nézett nagyot a negyven év körüli, bajuszos tiszteletes. – Nekem nem így tűnt, de most már mindegy, felejtsük el!

Hát nem felejtettem, és az emléke még ma, hetven év múltán is enyhe pírt rajzol az arcomra. Ez történt májusban, de mi volt ez ahhoz képest, ami ugyanezen év őszén borította lángba az… országot. Mit országot, az egész világot, amikor október 23-án a budapesti diákok a sztálinista terror és szovjet megszállás ellen tüntetve vonultak az utcákra. Bandi bácsira rá sem lehetett ismerni, amin nem is igen csodálkoztam, miután tudtam róla, mennyire kavargott a gyomra a sztálini rendszertől. Szeme szinte földöntúli fényben ragyogott, kiváltképp, amikor a Szabad Európa Rádió és Washington Hangja híreit hallgatta.

– Itt az idő, most vagy soha – idézte Petőfi Talpra magyarját, aztán berobogtak a tankok, és valamennyiünk reménye füstté, köddé vált.

Az USA, továbbá néhány lengyel, román város ugyan protestált, de a kilátásba helyezett nyugati beavatkozás elmaradt. A forradalom leverését gyors megtorlás követte. Egyeseket ha­lálra, másokat szabadságvesztésre ítéltek. Így került börtönbe a keresztapám is, László Dezső, Kolozsvárt – értesített Makkai tiszteletes egy évvel később komoran.

– Te jó ég, miért? Sikkasztott, embert ölt, vagy csak a szovjet megszállás miatt prüsszögött?

– Csak? Nagyobb bűn az manapság, mint embert ölni, Palikám.

– Nem tetszene róla néhány szót mesélni? Nagyon szégyellem, de az az igazság, hogy alig emlékszem rá, tudni pedig éppenséggel semmit sem tudok.

– Hogyhogy? Nem értem, hát sosem beszélt róla édesanyád?

– Nemigen, egy-két dolgot kivéve. Állítólag református esperes volt, aki mellesleg írt, oktatott, és az Erdélyi Fiatalok című lapot redaktálta.

– Szerkesztette – javított ki kedvesen, mint mindig, valahányszor túl petrozsényiasan fejeztem ki magamat. – Ennyi?

– Ennyi.

– Nem sok, de ha elolvasnád a könyveit, már az embert is megismernéd belőlük. Olvastál tőle valamit?

– Hogyne – vágtam ki nagy büszkén. – Akarom: tisztán lássatok.

– Brávó, aztán mondd, meg is értetted?

A kérdés jogos volt, hiszen alig múltam 15 éves.

– Meg. Legalábbis remélem.

Erre bevezetett egy könyvekkel zsúfolt szobába.

– Akkor olvasd el ezt is, utána megbeszéljük, mit értettél, vagy nem értettél meg abból, amit olvastál.

– Reményik és Ady – olvastam fennhangon, s már szavaltam is halkan, csillogó szemekkel:

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

A tiszteletes meglepődött.

– Látom, szereted a verseket. Kik a kedvenc költőid?

– Petőfi, Ady, de olvasok én másmilyen könyvet is ám.

– Például?

– Balzac: A szamárbőr, Zola: Germinal, H. G. Wells: A világtörténet alapvonalai, Spencer Herbert: Alapvető elvek, Sigmund Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája…

– Miii?

– A mindennapi élet pszichopatológiája.

– Derék fiú vagy, csak így tovább! – paskolta meg az arcomat. – Igaz, hogy én egyik-másik könyvet még nem adnám a kezedbe, de annyi baj legyen, legfeljebb elolvasod őket pár év múlva még egyszer.

– El, sőt, már el is olvastam. Megnézhetem a többi könyveket?

– Parancsolj!

Gyönyörködve tallóztam az érdekesebbnél érdekesebb művekben: Pallasz Nagy Lexikonja, A magyar irodalom története, Dante, Tarasconi Tartarin, Benedek Elek meséi… Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere. Rá is jártam évekig, közben be-bekopogtam a lelkészhez eszmét cserélni. Többnyire az irodájában fogadott, udvariasan leültetett, azzal már neki is vágtunk egy-egy politikai vagy irodalmi témának. Hogy antimarxista nézeteket vallott, az nem vitás, míg én az iskolának és médiának köszönhetően inkább a szocialista eszméket lájkoltam. Miután magam is verseltem, kihasználtam az alkalmat, és megmutattam neki néhány opusom.

– Ügyes versek, de ez még nem az igazi – nézett mélyen a szemembe. – A versek zöme még csak utánérzés, epigonalkotás, ahogy irodalmi berkekben szokás mondani, eszmeileg sovány, és a stílusa sem mindig elég képszerű. De ne búsulj, lesz ez jobb is idővel – vigasztalt meg részvevőn, amikor emiatt szinte a könnyem is kibuggyant. – Tudod, mindenhez idő kell, bizony, és sok-sok munka, kitartás.

Ennél többet nem árult el. Sem most, sem később. Talán azt hitte, úgysem értenék meg egy komolyabb verstani elemzést? Meglehet, bár ami azt illeti, olvastam én már akkor nem egy poétikát, Négyesy meg Szabédi Lászlót is ahhoz, hogy esetleges fejtegetéseit megértsem. Vagy ki tudja, hiszen a vigasztalásában rejlő igazságot sem tudtam igazán felfogni, ugyanis ha felfogom, nem fordítottam volna hátat ezek után a… Tiszteletes úrnak? Á, a verseknek, és lassan, fokozatosan átnyergeltem a prózára. Úgy látszik, nagyon motoszkált bennem valami, vagy egyszerűen csak megmakacsoltam magamat, mindenesetre továbbra is irodalomközel­ben maradtam. Erre szokták mondani: kidobták az ajtón, visszajött az ablakon. Ja, és Bandi bácsi imázsa is megmaradt! Hiába, egy ilyen karizmatikus személyiséget nem lehetett csak úgy leírni, így aztán a jövőben is be-bekopogtam Bandi bácsi ajtaján. És ez az ajtó mindenki előtt nyitva állt, meg is fordultak nála jó páran. Ki tanácsért, ki vigaszért, vagy csak egyszerűen el akart beszélgetni egy egyetemes műveltségű, igaz emberrel. Egyesek nyíltan, mások ti­tokban osontak a paplakba, mint a templomba is egyébként, tekintettel az árgus szemekkel figyelő szekura. Arról nincs tudomásom, hogy lázított vagy bujtatott volna valakit, bár egy ilyen kaliberű emberről ezt is el tudnám képzelni.

Mindent egybeevetve számomra Bandi bácsi volt az etalon. Leszámítva azt a tulajdonságát, hogy semmi olyasmit nem tudtam neki mondani, amit ne cáfolt volna meg azonnal. Gyerekkoromban még szemet hunytam felette, végül is ki vagyok én, hogy egy polihisztorral vitázzak, de ahogy nőttem, okosodtam, kezdett a dolog frusztrálni. Csupán zárójelben jegyzem meg, ám ez is az összképhez tartozik, hogy mióta ismertem, egy ebédre vagy kávéra sem hívott meg. Ez egyszerre fájt és bosszantott, mert másokat meghívott. Igaz, olyan szívességek fejében, mint kőművesmunka, villanyszerelés és hasonlók, miközben én semmiféle szolgáltatást nem nyújtottam.

Iskoláimat kijárva főiskolára iratkoztam, és ezzel végleg elbúcsúztam Petrozsénytól. Hanem a Makkai család sorsának alakulását távolról is figyelemmel kísértem. Jánoskából bányamérnök, Andrisból tanár lett. Csupán a harmadik testvért, a szépséges Cinkét vesztettem szem elől valahogy.

Lassan ismét elröppent néhány esztendő. Néha beugrottam Petrozsényba, de már a kenyerem messze tőle, a tündéri Partiumban kerestem. Helyesebben kerestem volna, ha az istenek nem csinálnak belőlem is tanár elvtársat, illetőleg suplinitort, amin a Ceauşescu-korszakban a hol ki-, hol ide-, hol odadobható dascălt (pedagógust) értették. Rendben van, ahol nincs, ott ne keress – vontam le a következtetést epésen. Akkor nyomás vissza Petrozsényba! Elvégre, ha Bandi bácsi felesége osztályellenség minősítéssel is kaphatott katedrát, akkor nekem is dob­hatnak egy darab kenyeret szeretett Géniuszunk asztaláról.

– Álmodik a nyomor – vélekedett édesanyám. – Egy morzsát sem. Nem mintha nem lenne, de ahhoz munkás- vagy parasztcsaládból kellett volna születned. Látod, öregkoromra engem is Petrillára[1] transzferáltak.

– Nahát, épp itt a bökkenő, merthogy édesanyám is munkáscsaládból származik.

– Igen, de édesapád már lelkész volt, és a hatalom nem felejt.

Igaza volt, nem felejtett. De még maradt egy reményem: László Dezső Kolozsvárról.

– Felejtsd el, nem tud ő már a hóna alá nyúlni senkinek.

– Miért, meghalt? – nyilallt belém az ijedtség.

– Nem, dehogy. Tény, hogy kiengedték a börtönből, de attól még nem rehabilitálták, úgyhogy ha akarna, se tudna segíteni rajtunk, légy nyugodt.

Megnyugodtam, azért megpróbáltam, s miután összes ismerősöm közül csak Bandi bácsinak volt telefonja, fogtam magam, és egy délelőtt betoppantam az öreghez.

– Isten hozott tanár úr! Micsoda telepátia, épp rád gondoltam. Valami baj van? – torpant meg hirtelen. – Nem tűnsz valami boldognak.

– Mert nem is vagyok az, drága Bandi bácsi. El is mondom, miért, ha meg tetszik hallgatni – számoltam be röviden, mi szél fújt megint Petrozsényba.

– Szóval nálunk akarsz dolgozni.

– Akartam, de úgy tűnik, Petrozsényban sincs katedrából a kerítés.

– Értem, de ha azt hiszed, Kolozsváron abból van… Vagy nem emiatt akarsz telefonálni Dezső bácsinak? – csóválta meg a fejét Bandi bácsi.

– De, emiatt. Ő okos, híres ember, és tudtommal országgyűlési képviselő is volt valamikor.

– Állj, állj, nézzük reálisan a dolgokat! Először is: ami volt, elmúlt. Lehet, hogy egykor volt valaki, de ma már, ha akarna, sem tehetne semmit senkiért.

Akadékoskodik, megint akadékoskodik.

– Igen, hogyne, ezt mondta édesanyám is, én mégis felhívnám, ha meg tetszik engedni.

– Másodszor, ne zavard, van neki elég gondja-baja, ráadásul beteg is. Hja, aki megjárta a Duna-kanálist, plusz egy börtönt…! Volna szíved egy beteg öregembert za­varni?

Erre feladtam. Mit is tehettem volna egyebet? Egyedül az bosszantott, hogy megint csak ne­kem kellett engednem. Az persze eszembe se jutott, hogy lehet itt egy harmadik indok is: a Se­curitate, aki minden telefont lehallgat.

– Isten őrizz, dehogyis zavarom. Elnézést, amiért Bandi bácsit is zavartam…

Nem tudtam folytatni, ugyanis felberregett a… telefon. Keresztapám volt a vonalban. Ezt nevezem véletlennek, hacsak nem a sors figyelmeztet arra, hogy ezúttal mégse adjam meg magamat.

– Halló!… Igen, én vagyok… Parancsolj, kérlek, figyelemmel hallgatlak.

– Beszélhetek én is Dezső bácsival? – köhintettem tétován.

– De Palikám, elfelejtetted, mit ígértél!

– Kérem, nagyon kérem, csak pár mondat, és máris leteszem.

– Halló, Dezsőkém, ott vagy még? A keresztfiad szeretne veled beszélni – adta át kelletlenül a telefont.

Még ilyet: kapitulált a tiszteletes úr!

– Halló, csoklom, Dezső bácsi, én vagyok a néhai Nagy János tiszteletes fia. Tetszik még emlékezni rám?

– Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Mondd meg gyorsan, mit akarsz, vagy hívj fel más­kor, mert most éppen sietek.

– Inkább most, azonnal, ha meg tetszik engedni – használtam ki az alkalmat, és előadtam ne­ki is, amit pár perce Bandi bácsinak elsírtam.

– Jól van, tanár úr, vagyis fenét van jól, de hát ilyen az élet, mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért ne búsulj, nincs még minden elveszve. Add vissza Bandit, hadd lássuk, hogy varr­hatjuk össze, ami elszakadt!

Hogy miről vitáztak, természetesen nem hallhattam, csupán egy-egy mondatból és Bandi bácsi arcából következtethettem arra, milyen ellenérzést váltott ki keresztapám beszéde.

– Tehát nem ajánlod… Rendben van, közlöm vele, mindazonáltal az az igazság, hogy Petrozsényban sem kapott katedrát… Hogyne ismernék, csak hát ki áll szóba manapság egy lelkésszel?

Híjnye, de köti az ebet a karóhoz, talán jobb lenne, ha máris venném a kalapom.

– Tessék hagyni, én… én meggondoltam magamat…

Intett, hogy maradjak, és hallgassak.

– Mármint a templom körül?… – dörzsölte meg a homlokát. – Mégis milyen minőségben?

Láttam rajta, hogy gyötrődik, mi több, közel áll ahhoz, hogy mégiscsak beadja a derekát. Mi tagadás, jólesett. Végre akadt valaki, aki őt is le tudja tromfolni.

– Igenis, kérlek tisztelettel… Úgy legyen! Üdvözlöm a kedves családod – tette le a telefont. – Foglalj helyet, beszéljünk! – ültetett maga elé rezignáltan. – Gondolom, kitaláltad, hogy ke­resztapád ellenzi a Kolozsvárral kapcsolatos terveid.

– Nagyjából.

– Szerinte az helyes, ha mindenki ott él, dolgozik, ahol a családja, gyökere van ahelyett, hogy összevissza csavarog, és exportálja a gondjait. Másrészt Kolozsvár zárt város, ahova csak extrém esetben költözhet valaki. Röviden: próbálj inkább Bihar vagy Hunyad megyében szerencsét.

– Miért, eddig nem ezt tettem? És itt az eredmény: két szék közül a pad alá pottyantam – summáztam fanyarul.

– Sajnálom, de ami nem sikerült ma, holnap még sikerülhet, ha kicsit rugalmasabban állsz a dolgokhoz, magyarán…

Egy pillanatra megállt, habozott, majd így folytatta.

– Átképzed magadat.

No, erre egyből lefagyott a mosoly az arcomról.

– De Bandi bácsi, én szeretem a munkámat.

– Tudom, fiam, tudom. Csak hát szükség törvényt bont, igen, ezt ajánlom én is: egyelőre hagyd azt a katedrát, aztán majd meglátjuk.

– Köszönöm a tanácsot, mellékesen ezt tanácsolta a Bihar megyei tanfelügyelőség is, csak éppen más szavakkal: nesesitatea nu cunoaşte lege[2]. Fordítsam?

– Bocsáss meg, kérlek, de momentán tényleg nem látunk jobb megoldást. Miután kötődsz a valláshoz, és édesapád is tiszteletes volt valaha, akár az egyháznak is dolgozhatsz.

– Mint?

– Kántor, ha megfelel.

Erre akkorát kacagtam, hogy majd lefordultam a karosszékről.

– Nono, nem kell ám egy kántort így lenézni, hiszen az ő munkája is munka, sőt, szolgálat, még ha nem is palástban vagy tábla előtt keresi a kenyerét – húzta össze szemöldökét Bandi bácsi. – De ha nem, nem. Ezek után mit mondjak? Fordulj a pápához, hátha ő nagyvonalúbb lesz, mint mi vagyunk.

Megsértődött? Valószínűleg, amit a mai napig is sajnálok, annál is inkább, mert, akkor nem mondtam, de most bevallom, hogy nem is a kántoron, hanem saját magamon nevettem. Ja, mégpedig azért, mert olyan botfülűnek teremtett a jóisten, hogy még az orgona és harmonika hangját is összetévesztem időnként.

_________________________________________

 

[1] Hunyad megyei városka 3 km-re Petrozsénytól.

[2] Szükség törvényt bont.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS