A tehervonat akkor dübörgött át a hídon, amikor a fűzfának támasztottam a kerékpárt. Időben érkeztem. A híd mindkét oldalán egy-egy horgász guggolt csak a parton, szemben egymással. A hajnali szürkületen lassan tört át a fény, és a híd acélvázának körvonalai egyre élesebben rajzolódtak ki a keleti égbolt előtt.
Megkerülve a hidat, lebotorkáltam a mókuslépcsőn és helyet csináltam székemnek a sásban. A víz itt kiszélesedik, és a háború alatt fölrobbantott híd pillérei között kis forgókkal vonul tovább. A Zala szélvize a keszegek, kárászok kedvenc tartózkodási helye, a mély gödrök nagy harcsák rablótanyái. Úszós keszegezéshez készülődtem, ezért néhány marék főtt búzával a megbúvó, törött pillér elé etettem.
– Volt-e már valami? – kérdeztem a sporttársakat.
– Most érkeztem – állt fel velem szemben a fiatalember és széles karimájú kalapjával kaszálta a levegőt. – Megesznek a szúnyogok, hogy a permet ölje meg őket! – panaszkodott.
– Mivel horgászik? – érdeklődtem.
– Lótetű, tyúkbél, ez-az… – mondta. – Harcsát szeretnék fogni. Hát maga?
– Sok keszeget. A haverjaim megrendelték. Roston ám!
– Úgy jó! – bólogatott a másik guggolós.
A mellettem ülő zöldruhás, kesehajú férfi nem kapcsolódott be beszélgetésünkbe; kézben tartott vékonyka bottal, nagy figyelemmel horgászott, néha megemelte a botot. Ahogy kivettem a mozdulataiból, könnyű fenekezővel keszegezett.
A fűzfák alatt gépkocsiajtók csapódtak, jöttek a horgászok egyre többen. Mire a nap kidugta vörös fejét a dolomitbánya fölött, a híd mindkét oldalán már sokan ültek. Közben a zöldruhás, pipából pöfékelő szomszédom megfogta az első szép karikakeszeget, levette a horogról és szép íveléssel visszahajította a vízbe.
– Mintha vödörszám lehetne fogni, úgy vágta vissza! – méltatlankodott valaki. Amaz ránézett, mosolygott és biccentett egyet. A második testesebb kárásznak fölállt, ujjai közé csíptette a farkát és fejest ejtette a vízbe. A szemben ülő fiatalember a torkát köszörülte és a fejét csóválta. – A legjobb roston az ilyen… – morgott. A zöldruhás már a harmadik halat orsózta. Kétujjnyi bodorka volt. A kishalas vödörbe tette.
Bosszantott, hogy a keszegek elpártoltak tőlem és bedobtam vastag gilisztával a fenekezőket. Hátha egy kóbor harcsa… Zöld sporttársunk eközben jó néhány szép dévérnek adta vissza a szabadságát a horgászok egyre fortyogóbb megjegyzései közepette. Majd egyszercsak „hujj!” felkiáltással adva kifejezést tetszésének – nagyobb halat akasztott. Gyenge botja görbén hajladozott a híd alatt. Jó kilós harcsát szákolt meg.
– Ezt remélem, nem dobja vissza, szakikám!? – harsogott a mellette ülő. Amaz rámosolygott, meglóbálta a halat, és a harcsika néhány tetszetős szaltó után nagyot csobbant a szürke vízben.
– Maga sem bolondul meg jobban!
– Hallja, ne játssza az eszét!
– Direkt bosszant maga bennünket?!
– Jó lesz, ha befejezi! – heveskedtek egymás szavába vágva a horgászok. Ő hallgatott. A mellette lévő odament hozzá. Közelről fenyegetően a szemébe nézett, a mellére bökött és élesen odavágta: – Maga bolond!
A zöldruhás mosolyogva kézfogásra nyújtotta a karját: – Nye ponyemáju, sto znácsit bulond… – szólt révetegen és megveregette a szomszédja vállát. Az is elmosolyodott, nagyot csapott a zöld ember vállára és halántékára bökött ujját csavargatva adta tudtára amúgy verbálisan, hogy kétségbe vonja épelméjűségét.
– Nyet, nyet! – hadonászott az orosz. – Nye gyélajes, nye gyélajes – ismételgette nevetgélve.
A szomszédja sarkonfordult és otthagyta.
– Bolond pali, ruszki repülős! – legyintett nagyot a többiek felé. – Elrontotta a gyomrát, halcsömöre van.
– Biztosan nem szereti a halat… – merengett egy másik spori.
– Akkor se hecceljen bennünket! – csattant az előbbi hangja.
A kese orosz mosolyogva ingatta bongyor fejét, miközben botjait összekötözte. Tarisznyáját és a botzsákot a nyakába akasztotta, majd a vízhez lépett. Vastag kábeldrótot tekert fel a csuklójára, melynek végéről egy testvérek között is legalább húszkilós harcsát lendített a vállára. A hal óriásit rúgott, a férfi megtántorodott, majd egyensúlyát megtalálva felemelte az öklét.
– Daszvidányijá, daszvidányijáááá! – búcsúzott tőlünk széles mosollyal, és fölkapaszkodott a mókuslépcsőn.
– Nem is olyan bolond ez… – morogta a szomszédom. – De orosz! Hé, orosz, van neked engedélyed egyáltalán? – ugrott a mókuslépcsőre.
Az orosz kiugró motorja kavicsesőt vágott a képébe, csak úgy kopogott a szemüvegén.
Hozzászólások