Szellő sem rezdül, felhő sem jár a júliusi kánikulában. Zsinórjaim mozdulatlanul lógnak, akár ruhát lehetne szárogatni rajtuk. A vad agyag égeti a talpamat, a sör még a vízben „hűtve” is élvezhetetlen. A szákban két hajnali kárászom pipál keservesen a zsombék zöld árnyékában.
Három ember közeledik a dűlőúton, combvastagságú, nagyon hosszú oszlopokat cipelve. Ugyancsak felült Lackó a toldimiklósok nyakára! Meztelen felsőtestük csillog az izzadtságtól. Szótlanul, szuszogva vonulnak el mögöttem. Az elöl baktató, fekete óriás kurta káromkodással a víz szélére lendíti a szálfát. A másik kettő jobban elfáradt: hegyre billentik a fát és kibújnak alóla.
– Itt lesz! – bök a vízre a tagbaszakadt, fekete legény és elindul visszafelé. A többiek lógó orral követik.
Aggódó szorongás fog el. Mint idecsöppent idegen, napijeggyel fekszem a parton, tíz méterre attól a helytől, ahol tősgyökeres honfitársam stégépítésre készül a komáival. Szerencsétlenségem fölötti morfondírozásomból a parlag rengése riaszt fel. A fekete legény kezét nyújtva fölránt a földről. Bemutatkozunk.
– Aztán tudja-e, mekkora pontyok vannak ebben? – simít végig a vízen lapát-nagy tenyerével.
– Nem tudom – felelem félénken. – Először…
– Majd meglátja! – bólogat sokat ígérően, mutatóujját rázva az orrom előtt. – Jöjjön csak, holnap meglátja!
Elmennek. Delelőn jár a nap. Az én embereim azóta jó néhányat fordultak; csinos oszlop- és deszkarakás magasodik a parton, a nagy tett színhelyén. Elköltöm szalonnámat hagymával, kenyérrel. Táskám fenekén rejtegetett langyosvízzel öblítem le az ebédet.
Jönnek az én embereim teher nélkül, nagy szatyorral; letelepszenek és jóízűen falatoznak. A fekete legény feláll és szól: – Na kapja el! – és röpül a sörösüveg. Kapusmozdulattal veszem mellre. A jéghideg üvegen patakzik a pára. – Köszönöm… – rebegem elérzékenyülve. Eredeti aggályaim a barátság kezdetének apró, de jéghideg jelén feloldódnak.
Ácsszekercék, fűrészek, szegesdobozok kerülnek elő. Gatyás „újbarátaim” obsitos utászokhoz méltó komolysággal és szakszerűséggel dolgoznak a fekete legény parancsnoksága alatt. Hatalmas, hevederezett lapot állítanak össze; lehet vagy hat négyzetméter. Cölöpöket faragnak, a hegyezetteket vízbe tolják. Óriási, felfújt traktorgumit kötöznek egy deszkalapra, majd vízre bocsátják a hatalmas lapot. Egyikük a traktorgumiba ül a súlyokkal. A másik kettő oszlopot tol a vízben; mennek befelé. A víz hirtelen mélyül, úsznak már, hónuk alatt az oszlopokkal. A gumis kézzel evez. Húsz méterre a parttól a fekete óriás így rendelkezik: – Ide!
Az orsóm akkorát visít, mint a tűzoltósziréna. Kapok a botért, persze hogy elkésem a pontykapást. Azon spekulálok, milyen szép is lehetett a kezdet, amikor a zsinór feszülni kezdett.
Embereim bajban vannak: az oszlopokat rendkívül nehéz úszkálva felállítani. Mint a felfektetős úszók, billennek ki a vízből, amikor lenyomják őket. Archimédesz ármánykodása. Ketten kapaszkodnak egy oszlopba, így végre sikerül lebökni a hegyét. A gumis honpolgár odahúz a súlyokkal; ketten tartják alatta a gumit. Minden ütésnél egyensúlyát vesztve hadonászik a levegőben, amíg megtalálja a súlypontot. Újra odahúz. Anyám, csak mellé ne üssön! A cölöp nehezen töri át a márgás agyagot a tó medrében.
Négy órakor már áll a hat darab oszlop. A tutajszerű építményt nagy kínnal-keservvel emelik a tetejére. A fekete legény felmászik, és százas szegekkel ráveri a lapot az oszlopfőkre. Feláll és ingatja a lapot: meggyőződik az oszlopok szilárdságáról. Ami azt illeti, eléggé mozognak.
– Majd a bejáróhíd meg az andrások kikötik – mondja a vízszítta, aggódva pislogó haveroknak. Megszáradnak a napon és felöltöznek. A fekete legényt cigarettával kínálom, amikor hozzám lép.
– Mikor folytatják? – érdeklődöm.
– Majd holnap. De előbb reggel felszentelem egy nagy ponttyal – kacsint rám. – Megnézheti.
Elmennek. Összepakolok, felülök a biciklire és lekarikázom a kilenc kilométert.
Másnap hajnalban kellemesebb ugyanez az út az erdők között. Újdonsült barátaim műve feketén magasodik a párát lehelő víz fölé. Egy kárókatona üldögél a tó közepén elszáradt fa ághegyén. Pontyok loccsannak a ködfoszlányok mögött: a hajnali szimfónia basszusai.
Bedobás után közvetlenül megfogom első pontyomat ezen a vízen. Kétkilós, pocakos tükrös, széle-hossza egyforma. Utána elpuskázok egy leheletfinom kapást és szorgalmasan bosszankodom.
A pára mögül úgy lépnek ki embereim, mint Neptun a tengerből. Lekezezünk. Nem kis örömmel mutatom a zsákmányt. Fekete barátom rálegyint: – Ez egy taknyos jószág, uram. Majd mindjárt mutatok egyet az öregebbjéből. – Egyenként ülnek a traktorgumiba és beeveznek a stégre. A gumit spárgán húzzák vissza egymásnak. Elhelyezkednek, pad híján lábukat lelógatva, arccal a horgászmezők felé. Bedobják horgaikat; a „főnök” parancsára szigorúan csak ülve.
– Eléggé mozog ez a rosseb… – morog a szőke gyerek.
– Nem számít, mondtam már, hogy a bejáró kiköti! – morrant rá a fekete óriás. – Úgy van, úgy van! – kontráz a harmadik.
A nap végre kigurul a gyümölcsfák közül. Egyre hevesebb hancúrozásba fognak a pontyok. Egy-egy nagyobb példány bukfence után fekete barátom hátranéz, mintha azt mondaná: – Na ugye, megmondtam!
Azonban nem esznek. A gyönyörű reggel eltelik, és barátaim ülepét kezdi törni az akácdeszka. A pontyok is abbahagyják az ugrálósdit. Csak a kárókatona gubbaszt jóllakottan az ághegyen.
A szőke gyerek föláll az építményen, a stég beleremeg.
– Ülsz le rögvest! – förmednek rá ketten is. A fiú lekuporodik, és guggolva bámulja a zsinórokat.
Először azt hittem megszédültem, és a szememhez kaptam. A három ember és a stég mintha elindult volna a vízen. Aztán egyre gyorsulva dőltek tovább az oszlopok, és a hatalmas lap a vízre csattant. Emberek, botok, motyók repültek szanaszéjjel. Hatalmas, felfektetős úszók – az oszlopok – hegyesedtek a víz fölé és elfeküdtek. A prüszkölő emberek égrengető káromkodására fölreppent a kárókatona és elinalt.
Odaszaladtam tanácstalanul, segítő ötlet nélkül. Az emberek a deszkalapba, traktorgumiba kapaszkodva úsztak kifelé. Arcukon az üdvözülés elvesztésének gyásza, a kilátástalan, megalázó helyzet szégyene keveredett a sokk riadalmával. A meleg részvét öntötte el a bensőmet ádáz harcot vívva a helyzetkomikum csiklandós vigyorgás-kényszerével. A részvét győzött.
Ledobálták a vizes gúnyát és összeszedték az úszkáló holmikat. Ketten a horgászbotokat gereblyéztük fenekezővel és valamennyit partraszedtük. A veszteség mérlege: két doboz cigaretta, egy öngyújtó, két bicska, ötórai kemény munka és az illúziók.
Nomeg az a ponty az öregebbjéből, a beígért.
Hozzászólások