Negyedik dobás
– Csináltál ruszlit?
– Nem.
– Miért? A receptet megkaptad, hal volt bőven.
– Majd csinálok.
Kapkodjuk a bodorkákat, ujjnyi dévéreket. Első osztályú ruszli anyag, apró, és annyi van belőle, mint pelyvából a cséplőgép körül. Jóska már két pontykapást elmujukázott miattuk.
– Szereted a ruszlit, nem?
– Naná! Amit adtál, azt a két üveget másnapra leürítettük a gyerekekkel hagymástul. Gizi nem eszi meg.
– Miért nem hoztad össze a savanyú halat, Józsikám?
Barátom felhős arca mögött lappang a válasz. Tötörészik, a szájába vesz egy pici kenyérgalacsint, kitolja a nyelvével, és elkapja a levegőben. Nyüstölöm tovább.
– Megfőzted a halászlét?
– Mit mondasz?
– A halászlét. Hogy sikerült?
Jóska a szlovén haverjától kapott jóféle sör címkéjét igyekszik ószláv őseitől felderengő nyelvérzékkel magyarra fordítani. Motyog. Kezdek türelmetlen lenni. Sóhajtozok, legszívesebben hátat fordítanék neki.
– A halászléről csak annyit, hogy bedöglött, komám.
– Mi az, hogy bedöglött?
– Nem volt leve.
– Hogy-hogy?
– Amíg a szőlőt kapáltam, elforrta a levét.
– És?
– A halfőzelék ráégett a bográcsra, felöntöttem, megkevertem és kiborítottam. Jött a Gizi meg a súrolópor.
Fáj a gyomrom a nevetés görcseitől. Időbe telik, amíg normálisra helyreáll a légzésritmusom. A ponty kitolja a felfektetős úszót: már csak akkor érzékelem, amikor ráteríti a vízre. Jó akadás, mélyen ülő horog, a hal éppen méretes.
– Miért nem ruszliztál?
– Akartam.
– Mi történt?
– Három órán át tisztítottam azokat a nyeszlett halakat. Megszámoltam, ötvenkét darabot, érted, öt-ven-ket-tőt!
Jóska szemén a visszaemlékezés fakó borúja. A szemben lévő dombhát peremén pásztáz a tekintete, ahol két szerelmes fácánkakas berzenkedik.
– Besóztam, és egy tálba kitettem őket az ablakba, amíg helyet csináltam a hűtőben. Kezdődött a meccs.
– És aztán?
– Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy kettő-nullra győztünk.
– A halak az ablakban, na és?
– Csak voltak.
– Hogy-hogy?
– A macska lehúzta a tálat, összetörött, a halat meg elhordta szét az udvaron. Talán a felét, ha sikerült összeszednem itt-ott a porban, az autó alatt, a málnásban. A meccs után.
– Miért szedted össze?
– Jaj, de silány a fantáziád! Mentettem a menthetőt. Többször átmostam a halat, mint a főkönyvelők agyát.
– Aztán?
– Bezártam azt a ványadt macskát a pincébe, a krumpli közé.
– A hallal mit csináltál?
– Odaadtam a szomszéd macskájának, olyan sovány! Csak nem eszem meg ezekután? Miért, azt gondoltad, hogy nincs mit ennünk?
Szája sarkában vonagló mosoly. Idegeim, mint a citerahúrok; angyalkák babapiskóta-forma talpát kutatom a felhők között, hogy beléharapjak. Felsír az orsóm, és elkésem a pontykapást, mint álomszuszék ingázó a hajnali buszt.
Ötödik dobás
– Micsoda új orsód van neked, Józsikám?
– Nem látod? Shakespeare huszonegy-húszas.
– Hol szerezted?
– Kaptam. Látom, fölfal a kíváncsiság, mint nyereséget az adóprés.
Jóska megsimogatja az ezüstfényű orsót, pöcögteti a felkapókart. Kis szarvasbőrdarabot vesz elő a szatyorból.
– Ezzel törölgetem esténként.
– Kezdesz előrehaladni a fejlődésben, levizsgáztál, célozni és lódítani már tudsz; ha nem vigyázol, még méretes halat is foghatsz!
– Nem is érdekel, hogy kitől kaptam? No persze, gondolhattam volna. Most felavatom, meglátod, milyen gyönyörűen penel. Tegnap a gyerekek hintáját fárasztottam vele, isteni volt. A hintába téglát is tettem, sokat.
Bugyog belőlem a hahota, mint présből a must. Jóska megnyúlja a botot, jelző emelkedik szaggatott rángásokkal. Dévérre gyanakszom. Bevágás, zökkenő, nagy akadás kíséretében. Jóska felugrik, hátralép a stégen, az orsó visongva adja le a zsinórt.
– Nagyon nagy, segíts!
– Hol jár?
– Áll egyhelyben.
– Akkor tuskó.
– Az te vagy.
Pár perc múlva beletörődik a siralmas valóságba, és beszakítja a horgot. Szerel lázasan.
– Kitől kaptad az orsót?
– Na végre! Gizitől meg a srácoktól születésnapomra. Tőled még egy jó szót se kaptam…
Nagyot sóhajt, mert kiborította a dobozt, most csipegeti fel a horgokat, mint gyöngytyúk a kendermagot.
– Szóval nagy balhéba keveredtem. Képzeld, a dugi pénzemen vettem a múltkor egy ugyanilyen orsót. Elrejtettem a téli pulóverjeim mögé, ott úgysem találják meg. Tegnap, a születésnapomon jön ám reggel az ágyamba a két kölyök, Gizi és érkezik a rántottával. A tálcán kis csomag, puszi-puszi, benne az orsó. Vigyorognak, én is kényszeredetten, gyanús az ügy.
Jóska végez a horogkötésekkel, megrakja az etetőkosarat, akkora, mint egy maguborka. Dobás. Fele anyag a fejemre potyog.
– Mit tettél aztán?
– Jaj, de üres a lelked! Megköszöntem, áradoztam és fárasztottam a hintát. Mondd, te rám se figyelsz?
– Dehogynem.
– Nahát! Kistudéroztam, hogy délidőben visszaviszem a másikat a boltba, becserélem, az árán meg sok zsinórt, villantót, ezt-azt veszek. Be is vásároltam rendesen. No nem feltűnő holmikat, csak fogyó eszközöket. Nagy hülyeség volt.
– Miért?
– Most, mielőtt eljöttünk, Gizi elvágtatott a fodrászhoz. Szedem össze a cuccot, jön ám a Dodó fiam és aszongya, hogy miért nem szerelem fel a másik orsót is, amelyik a szekrényben van, a ruhák mögött. Mondd, most haza merjek menni? Hová menjek?
Elgyötört tekintetén az önvád marcangoló karmainak mély barázdái. Megsimogatja ismét az orsót, és két szemet bekap a frissen főzött kukoricámból, rágódik rajta, mint totós a tippen.
– Aki horgász akar lenni, pokolra kell annak menni – suttogom kéjes-csendesen.
– Te is jártál már ott? – ártatlankodik Jóska. – Gyere be velem hazafelé mihozzánk! – fogja könyörgőre, és a mentőötletből kipattant remény nyíló ejtőernyője alatt felragyog az arca…
Hozzászólások