– Mit tettél rá?
– Mintha nem lested volna, Józsikám, apró kukoricát, mirelitet, hármat.
– Két horogra hármat? Körülményes lehetett.
– Egy horogra hármat. Úgy csinálsz, mint egy rövidlátó órásinas.
– Tanulnom kell, nincs mese, és ez félreértésekkel terhes időszak. Hol a kukoricád? Teszek rá én is kukoricát. Kétszer három az hat.
– Zseniális, bankigazgatói.
Jóska dolgozik, tömi az etetőkosarat, lecsipkedi a gilisztát, tenyerébe fordítja a dunsztosüveget, a kukorica leve folyik a térdére, gumicsizmájába. Föláll, és most már legömbölyített sarkosságú mozdulatsor után bedob. Jó messze landol a szeretetcsomag, hümmögetek is. A jelzőkarikát összedugja és beleejti a vízbe, csak az a baj, hogy a zsinór nincs benne. Csévél.
– Hol a karikám?
– Beledobtad a vízbe.
– Adjál másikat. Kéket. Fekete nem jó.
Letérdel, és vigyzáva, ellenőrizve csatolja a zsinórra. Felhúzza jelzőmagasságba.
– Nekem egy bot elég.
– Miért?
– Mert jobban koncentrálódik a figyelmem. Ma fogok halat, érzem.
– Úgy legyen.
Kotorászik a táskájában a szendvicsek után.
– Odanézz, három vadliba!
– Jóskám, azok kárókatonák.
– Ne blöffölj itt nekem a hintaló-patkolásról, figyeld meg a röpképüket. Te sem lehetsz mindenben poliészter.
– Polihisztor.
A karika nagyot koppan a boton, az orsó felsír keservesen. Jóska rábukik, a mozdulat ívét követő szalámis zsemle vizet ér. Akadás!
– Mit csináljak? Megvan ám!
– Húzz a féken és tekerj, pumpálj!
– Merre megy?
– Balra, nagyon balra, szélsőbalra.
– Te látod?
– Már nem.
– Miért?
– Bement a stég alá, próbáld kivezetni.
Jóska a trepni pereméhez lép, C-betűvé görbül a víz fölött. A ponty bután visszakerüli a stéglábat és feljön. Megszákolom a zsemlével együtt.
– Mérd meg!
– Te mérd meg, te fogtad!
– Jó, de fogd le a halat.
A kezem fejét is beleméri, azzal együtt huszonnyolc centiméter. Első „nagy” hala. Két tenyerére fektetve gyönyörködik benne. Kattognak a másodpercek. Letérdel, és mint felgyógyult vadmadárnak, vagy tört szárnyú lepkének a kisgyerek, utánafúj a süldőpontynak.
– Nagyobb is lehetett volna…
– Húzott rendesen?
– Persze, jó érzés volt, érdekes. Milyen hamar idevontattam!?
– Nagyon erőltetted; a komolyabb pontynál hagyd, hogy kint járkáljon, ott fáradjon el.
– Oké.
Fogok egy másfeles tükröst, széle-hossza egyforma. Mormolom hozzá a művelettervet, így Jóska ötödikre megszákolja.
– Ez nyomorék.
– Miért volna nyomorék, te adó-regulátor?
– Mert olyan, mint egy lepényhal, vagy inkább mint egy krumplislángos. Apropó, adok neked krumplislángost – és táskájában leltároz megint. Most észreveszi a reményteljesen induló, lassú emelést a karikán. Megmarkolja a nyelet, és még mielőtt a jelző a csőbothoz érne, besuhint neki. Kemény, visszarugós akadás, recseg az orsó.
– Nagy ám!
– Látom, hagyd futni, ne fékezd annyira.
– Húz, mint egy fuvarosló!
– Majd elfárad.
Arcára ráparadicsomosodik az izgalom, szaporán lélegzik, repked a szeme, lábai remegnek. A ponty már közelebb forgolódik; mozdulatairól látom, hogy szebb darab.
– Mit csináljak?
– Sétáltasd még, konvertáljad, transzferáljad, majd aztán megpipáltatod.
– Mikor?
– Ha mondom.
– Nézzük meg, mekkora!
– Nagyobb, mint az áremelés.
– Honnan tudod?
– Mert még nem nagyon látszik.
Jóska nem bírja türelemmel, hiába kiabálok rá, erőlteti felfelé a halat. Amikor átfordul, jó ötkilósra becsülöm a tőpontyot. Jóska majdnem hagyattesik a zsinórszakadáskor.
– Elment…
– Nem fogadtál szót, látod.
– Gyönyörű volt. Mekkora lehetett?
– Hetven centi – lódítok egy kicsit. Jóska leteszi a botot, és tenyerei között nyújtva-szűkítve arányosítja a közlést a becsült valósághoz; feje úgy jár, mint bíróé a pingpongmeccsen.
Délután a kövér trafikosnő révedezve visszaad a Sopianae-ért adott ötszázasból hét fémszázast, és megkérdezi:
– Hallotta, hogy a P. Jóska majdnem egyméteres pontyot fogott hajnalban?
Hozzászólások