Az őrszolgálat alatt ez volt az egyetlen szórakozásunk: az a régi hálózat, az a hogy is hívják… Internet?! Igen, azt hiszem ez volt a hivatalos neve. Béla szeretett ebben az ősi archívumban elmerülni, amiben aztán mindenféle hülyeségekre bukkant: négylábú, ragadózószerű állatok (macskák?) bolondoznak, emberek esnek pofára meg ilyesmik. Nem mondom, röhejes volt némelyik filmecske, Béla mindenesetre jókat vihogott rajtuk. Kommentálta is őket, majd megfulladt a röhögéstől, de be nem állt a szája. Egyik nap azonban talált valamit, valami fura, nehezen értelmezhető verset.
– Figyelj csak – mondta – nagyon érdekes: Tanulni kell, a téli fákat.
Itt elhallgatott.
– Téli? – kérdeztem.
– Aha.
– Mi az?
Béla válasz helyett továbbolvasott:
– …Ahogyan talpig zúzmarásak./ Mozdíthatatlan függönyök.
Megtöröltem izzadt homlokomat, kicseszett meleg van itt fent, a hegyen.
– Talán az a hideg évszak – mondta Béla. – Tudod, ami régen…
– Micsoda?
– A tél.
– Ami most a sarkkörön túl van?! – kérdeztem.
– Aha. A zúzmara is ilyesmi lehet.
– És a függöny? Miért mozdíthatatlan?
Béla a vállát vonogatta, majd folytatta:
– Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe.
Összenéztünk, ebből tényleg semmit nem értettünk. Kristály? Köd?! Tényleg, mi az a köd?!
Egyszerre eluntam az egészet. Leellenőriztem a monitorokat. Elvileg nem szabadna az Internetet bújnunk szolgálat közben, de végül is, mi történhet odakint, amire figyelni kell? Semmi. Ami odakint van: egy nagyváros romjai és egy kiszáradt folyómeder, a mederben hídtorzók. Néha feltűnnek az egykori folyó túl partján a keletről érkező menekültek. Azt hiszik, itt több víz van, mint ott, ahonnan jönnek. Kibotorkálnak a házak romjai közül, az egykori utcákról, körutakról és leereszkednek a poros mederbe, a törmelékek, a hőségtől izzó hajóroncsok közé. Mi ekkor riasztunk, és a katonák elfognak mindenkit. De ritka az ilyen. Valószínűleg rájöttek a medren túl lakók, hogy itt sincs víz. Nem is tudom, miért őrizzük ezt a határt.
Béla tovább szavalt:
– És a folyót a fák mögött, / vadkacsa néma szárnyait…
– Vadkacsa?
– Talán valami kezdetleges repülő lehetett egykor… Mert szárnyai vannak.
– Gondolod?
– Gondolom.
Ebben maradtunk.
– …s a vakfehér, kék éjszakát, / amelyben csuklyás tárgyak állnak…
– Mitől vakfehér egy éjszaka?
Béla megtörölte a szemüvegét.
– Sarkkörön túl vannak fehér éjszakák.
– Gondolod?
– …meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.
Elhallgatott.
– Szép – mondtam.
– Szép.
– Láttál már fát? – kérdeztem némi hallgatás után.
– Nem.
– Én sem.
Ezután némán bámultuk a monitorokat. Odalent a sivár romok közt – mint kiszáradt fák – álltak a hidak málló torzói.
Az egyik hídfőjén egy-egy kőből faragott ragadozó (oroszlán?) hevert a fortyogó délutánban.
*
Jelen írás a Total Art Nemzetközi Művészeti Egyesület „Tanulni kell magyarul és világul” címmel, Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulója alkalmából meghirdetett alkotói pályázatán II. díjat nyert.
Hozzászólások