Reflexióm – a megtisztelő felkérésre, amihez nagyon kevésnek érzem magam.
Közhelyekkel lesz tele az írásom. Úgy vélem a közmondások bölcs egyszerűségével nem versenyezhet semmi. Olyan, mint a megvetett fű, aminek kimondatlanul hálásak vagyunk, mikor a talpunkat simogatja. De a tanult ember magasan hordja az orrát és ritkán néz lefelé. Inkább szét, hetedhéthatárra. Reméli, talán többre viheti. Nem rossz az. Kitárni magunkat a nagyvilágnak, befogadni az egészet képtelenség, de legalább felfogni kicsinységünk nagyszerűségét, megéri.
Nem mindegy a világ melyik sarkába születsz. Életfeladatod egy részét is megkapod vele, ez olyan nyilvánvaló, hogy szót se kell vesztegetni rá. Ha mégis, már a baj térképe kezd kirajzolódni megint, mert nincs új a nap alatt, a történelem ismétlődik. Elég feladat magyarnak maradni szülőföldeden, idegen közegben, ami kiutál. Nem kívánom, hogy átéld, azt sem parancsolhatom, légy toleráns azzal, aki magyar ugyan, csak épp más tájszólásban, mint megmaradt anyánk földjén, ahol annyi tájnyelvnek jut hely. De az éter még nincs felosztva.
Én ölelő karokra leltem a pécsi Hetedhéthatár elektronikus oldalain és valóságos találkozásunk is testvéri, természetes volt. Nem zártak ki, nem firtatták politikai meggyőződésem, gondolkodó, alkotó, érdeklődő és elfogadó embereket ismertem meg bennük. Csak messze van Pécs Zalaegerszegtől.
Tanulom a magyarul szeretést is, hiszen ez speciális, különleges, én is egy színfoltja vagyok, még ha szürkülő, kései is. Tanulom az értést azok nyelvén, akik más dombokon, mezőkön szagolnak a levegőbe, de magyarul fúj a szél. Tanulom a tájnyelveit is, hálával, hogy a többnemzetiségű Erdélyben „érzékenyítettek” a másságra, a szónak eredeti értelmében. Mert emberségünket végül is a belső, a szellem, a szív határozza meg – és annak biztos iránytűje természetes adottságunk, isteni áldás, aminek köszönhetően létezünk. Nem véletlenül születünk valahova. Mindennek rendelt ideje és helye van. Csak felismerésre vár, fülre, szemre, hogy felfogja, észrevegye. A valóságtól elrugaszkodni költői szférákban szabad, talpad a földön kell maradjon, ha nem akarsz földönkívüli lenni. Ezért a szülőföld szeretése komolyabb feladat annál, hogy elbagatellizáljuk. Kitelepedésünk előtt, kétségbeesésünkben már izraeli befogadásért folyamodtunk, de isteni gondviselésként jött utolsó pillanatban az anyaországi befogadás lehetősége, mert fiainkat azért csak magyarnak akartuk felnevelni. Mi más az ember élete, mint válaszkeresés arra, mi dolga e világon? Tamási Áron is akkor tudta megírni mikor otthagyta, hogy visszavágyjon: valahol otthon kell lenni benne. Hol máshol lehetnél inkább otthon, mint azon a földön, ahol az anyanyelvedet beszélik. Nyelvében él a nemzet, a fülünk kihegyezve, ki hogyan beszél, honnan jött, mit képvisel, barát-e vagy ellenség. Nyelvéből értjük meg a másikat, még a nyelvjáráson túl is. Higgins professzor kitalálója, G.B. Shaw sem a levegőbe beszélt színpadi alakjain keresztül. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely – mondja a költő és tudjuk: csak megtűrt személy lehetsz idegen földön. Örök a visszavágyás a családi otthon, a szülőföld, az anyanyelv melegébe. Még ha mostohán is bánik veled, még ha össze is szid, ragaszkodunk hozzá. Ha hetedhéthatárra száguld is képzeletünk, itt vagyunk biztonságban, még fenyegettetett állapotban is. Itt értenek. Különleges, egyedi példák bizonyítják, hogy távol innen, helyüket nem lelő, örökké visszavágyó emberek leszünk, akik még ajándékéletüket is eldobják magunktól. Lásd Márai, Wass Albert sorsát. Vagy azokét, akik legalább meghalni, nyugodni e földben akarnak.
Időszerűtlennek is nevezheted írásom ma, mikor megrendülnek az élhető helyek, fellazulnak a határok, megszűnnek települések az elvándorlók miatt, akik helyet keresnek a puszta léthez a földön. Kibékíthetetlen ellentét feszül az őshonos és a menekült között, amennyiben az, aki jött nem tiszteli azt, akihez érkezik. A kialakult szokások, az alkalmazkodni akarás hiánya szítja, és a szülőföldjét, mint élhető létének egyetlen biztos terepét védő nem hunyhat szemet, ha ki akarják törölni mindazt, amire egész történelme épült. Nemcsak fizikai életmegőrzésről van szó, hanem a szellemiek el nem engedéséről, ami megszabja arcunk. Nem véletlenül alakulnak a különféle népek különféle kultúrái úgy, ahogy. Nem lehetséges országcsere, földcsere. Amint az is, hogy teremtettségünket megcsúfolva megkérdőjelezzük született identitásunk. Ha felborulnak a rendeltetésszerű létzónák, minden felfordul. Egyre szűkül a puszta lét megélésére alkalmas hely. Erősödjünk meg eredeti, rendelt identitásunkban, hogy méltó képviselői legyünk az emberi nemnek. Ehhez kívánok erőt, kitartást és hűséget a Hetedhéthatár szerkesztőségének, szerzőinek, olvasóinak. Hogy jól érthessük Nemes Nagy Ágnest, Pilinszky Jánost, Tamási Áront. Hogy megértsük egymást akkor is, ha nem értünk mindig mindenben egyet.
*
Jelen írás a Total Art Nemzetközi Művészeti Egyesület „Tanulni kell magyarul és világul” címmel, Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulója alkalmából meghirdetett alkotói pályázatán különdíjban részesült.
Hozzászólások