Történelem utáni töprengés Korda Zsolt munkaszolgálatos magyar honvéddal

Vác, Duna parti ódon kisváros, közelünkben a folyó, mintha ezer évet hordozna a hátán. De ötven évet bizonyosan. Délelőtti, óvatos borozgatás, inkább csak, hogy a beszélgetés zökkenőit áthidaljuk. Hogy a poharat forgathassuk ujjaink között a hallgatás perceiben. Évtizedek óta ismerjük egymást, rokonok volnánk, valahogy mégis nehezen perdül a szó. Zsolt eltemette magába életének azokat a hónapjait, napjait. Most azt ígéri, lefújja a múltról a port. Letörögeti a hallgatás kérgét. Mondja, amit tud, ahogy ő tudja.

– Kulákgyerek voltam és vagyok. Annak ellenére, hogy apámnak egyetlen hold saját földje se volt. Azt még nagyapám elkótyavetyélte, valamikor a századfordulón. Apámban legföljebb a dac és a szerzés vágya munkált. Gazdász lett, mi más is lehetett volna? Bérelt aztán egy csinos birtokot Mosonban, kölcsönt vett föl rá, húsz évig nyögte a kölcsönt, kamatot. Rá nem fizetett, csak húsz év ment el az életéből. 1944 őszén járt le a bérlet, a meggyűjtött pénzből vettek egy budai lakást, szépet, a Királyhágó térnél. Két hónap múlva jött az ostrom, a lakást szétbombázták. Apám tartalékos tiszt volt akkor, huszár persze, a háború végén a csapatteste szétugrott, őt magát a Budai Önkéntes Ezredbe léptették be – hát nem igazán önkéntesen! Az ostrom után lefokozták, perbe fogták, új lakóhelyünkön mi voltunk az egyetlen idegenek, apámból akartak bűnbakot faragni. Másfél évig volt vizsgálati fogságban, kétszer ígértek akasztófát neki, aztán bűncselekmény hiányában fölmentették. 1949-ben! Gondolhatod, mennyire ártatlan volt. Agronómus lett, újabb húsz évet dolgozott, de most már állami havi fizetésért. A család itt, Vácon eresztett gyökeret. Én is, csak amióta megnyugdíjasodtam, azóta lakom Kismaroson, a szomszéd faluban. De most, erre a beszélgetésre, inkább idejöttem, szebb itt, és jobb itt emlékezni azokra a napokra. Na, szóval apám… Meg mi, a fiai. Rajtunk azért ott maradt a kulákbélyeg. A bátyámat az agráregyetemről dobták ki, Mosonmagyaróvárról, amikor apánk börtönben volt, behívták katonának, munkaszolgálatos lett, alföldi laktanyákat építettek. Rabszolgamunkában! – úgy beszéltek velük, és úgy is kezelték őket. Én már gimnáziumba se járhattam, itt, a szülővárosomban, hajtóvadászat folyt ellenünk. Ipari tanuló lehettem – magyarul: inas, tanonc –, a műhelyfőnök első nap kijelentette, hogy Zsolt név nincs, ha van, csak kulákivadékok hordják.

– A munkásosztály társadalmában a munka – büntetés, megszégyenítés, munkát a megbélyegzett ellenség végez. Az utcán pedig harsog az ének: „Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett!”

– 1956 nyarán hívtak be, természetesen engem is munkaszolgálatosnak. „Otthonunk” a Kilián laktanya volt, Budapest közepén, a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésében. Régen úgy hívták: Mária Terézia laktanya. De 56 után rajta maradt, és letörölhetetlen lett a Kilián név. Pedig ő nem volt királynő, azt se tudom, ki volt… Nagyobbrészt vidéki fiúk voltunk, sokan akkor jártak közülünk életükben először városban, akkor láttak először villamost. A politikailag megbízhatatlan muszosok mellé egy sor cigányfiút csaptak, többnyire szabolcsiak voltak, nagy részük írástudatlan.

Munkahelyünk a Hévízi úti lakótelep volt, itt főként tiszti lakások épültek. Építőipari munkákat végeztünk, falazást, zsaluzást, betonkeverést. Mindenféle szakértelem nélkül, hibával, kárral, pazarlással – ahogy tudtuk. A főnökök állandóan szabotázsról üvöltöztek. A laktanya összlétszáma 1551 fő munkaszolgálatos volt, továbbá 38 tiszt. Én hamarosan rajparancsnok lettem, századírnok, az építkezésen brigádvezető. Mielőtt bevonultam, szereztem valamelyes egészségügyi gyakorlatot, annak itt jó hasznát vettem, a laktanyában heten voltunk egészségügyiek.

Minden reggel külön-villamosra raktak minket, egy-egy tiszt felügyelete alatt a villamos kidöcögött a Hévízi útra. Nehéz, időnként veszélyes volt a munka, mi meg tizennyolc-húsz évesek, néha még élveztük is. Igyekeztünk rendesen dolgozni, nem mindig sikerült, voltak, akik a malteros lányokat hajkurászták.

– És hogy voltatok ti mégis katonák?

– Nekünk, munkaszolgálatosoknak, fegyverünk nem volt, az alaki kiképzéskor 48-as mintájú, úgynevezett „dióverőt” kaptunk, de ahhoz se adtak lőszert. Ez a marha hosszú puska az alacsonyabbaknak a bokáját verdeste, röhögtünk rajtuk. A mi „fegyverünk” az ásó volt, a lapát. A kapuügyeleten időnként ilyen kiáltás hangzott föl: – „Állj, vagy eláslak!” A politikai tiszt – nagy úr volt! – persze haragudott ezért a mondásért, egyik társunkat le is akarta csukatni, mert „ezzel a kijelentésével a Népköztársaságot gúnyolta”. Oldalfegyverrel és lőszerrel csak a tisztek rendelkeztek.

Október 23-án reggel is kivillamosoztunk óbudai munkahelyünkre, de már napközben sejtettük, hogy a városban történt valami. Több tiszt is érkezett, és idő előtt kocsira raktak. Amikor hazaindult velünk a villamos, a peronon két-két tiszt vigyázott (ránk?, egymásra?), nehogy a felvonulókkal kapcsolatba lépjünk, vagy akár csak szót válthassunk velük. A Margit-hídon lépésben haladtunk, a tömeggel szemben. Még a villamos ablakait is fölhúzatták. Mi meg tartottuk a szájunkat.

Kora este volt, mire visszaértünk a laktanyába, aznap a mi századunk volt ügyeletben. Váratlanul mindnyájunknak dobtáras géppisztolyt akasztottak a nyakunkba, ezt hívták a kor szóhasználatával „davaj gitárnak”, de lőszer nem volt benne. Hogy hogyan működik, fogalmunk se volt róla. A város felől időnként már hallatszott a fegyverropogás.

A civilek úgy kilenc óra körül érkeztek a laktanyához, két-három Zim teherautón jöttek, mellette-mögötte rengetegen gyalog. Zászlókat lengettek, jelszavakat kiáltoztak, benyomták a laktanya kapuját, és teherautóval eltorlaszolták a bejáratot. Az udvarra özönlöttek, kezükben összecsavart, véres újságlapot lobogtattak, az újságot az első áldozatok vérével festették pirosra, a Rádiónál. A Rádió közel volt a Kiliánhoz, a tömeg fegyvert követelt. Mi semmit se tudtunk róla, mi történik a városban, fáradtak voltunk a napi munka után, a fegyverviselés is szokatlan volt, meg a helyzet, a jelszavak, amelyeket nekünk meghallani se lett volna szabad…

– Féltetek? Hiszen volt is fegyveretek, meg nem is! Féltetek-e ti – ahogy te mondod – a civilektől? És ők féltek-e tőletek?

– Nézd! A katona – az katona, még ha fegyvertelen is, ha munkaszolgálatos is, az parancs alatt cselekszik, feljebbvalója van, és hadbíróság lebeg a feje fölött. Hallottuk mi ezt eleget, meg azt is, hogy mi megbízhatatlan osztályellenség vagyunk. Tőlünk követelték a fegyvert, mi tudtuk, hogy nincs fegyver a laktanyában. De hát elhiheti-e a civil tömeg, amelyikre két utcával odébb, más fegyverekből lőnek, hogy ezeknél a katonáknál nincs fegyver? Amikor látja, hogy van! Vagy mutassam meg neki, hogy amit a kezemben tartok, az egy üres vascső, egy dióverő bot? Mi véd meg akkor? Nyolc-tízezer civil volt, elszántak és elkeseredettek, akik mindenáron fegyvert akartak. Tőlünk, még ha nem is ellenünk. És miközben fegyvert követeltek, barátságot ajánlottak, a kezünket szorongatták.

– Elképesztő helyzet, egyszerre ijesztő és nevetséges. És a tisztek, akiknek egyedül volt fegyverük, ők milyen parancsot adtak? Vagyis, akiknek a kötelessége volt megvédeni a laktanyát és a rájuk bízott állományt? Ők mit csináltak? Volt-e egyáltalán valamiféle gyakorlatuk bármilyen katonai akció irányításában?

– A mi tisztjeink a nyugatnémetek elleni támadásra készültek, a „bóni revancsisták” ellen, meg „Li Szin Man és bandája” ellen, egyébként is: a parancsot ők is felülről várták, a minisztériumból, a szolgálati K-vonalon. Amikor a fegyvertelen tömeget látták, amelyik nem a május 1-jei felvonulásból megszokott indulókat fújta, megrémültek.

– A civilektől féltek, hogy esetleg lövetni kell, vagy tömeget oszlatni? Vagy inkább titőletek, akikbe beleverték, beleszuggerálták a gyűlöletet a rendszer és saját maguk iránt?

– Ez nem ilyen egyszerű! Tűzparancsot ők, főhadnagyok, századparancsnokok nem adhatnak ki, azért ugyanúgy hábé jár nekik, mint amivel minket fenyegettek. A tömegoszlatás nem a mi dolgunk, az a karhatalom dolga, a belügyeseké, az ávósoké. Hogy ők féltek volna tőlünk, fegyverrel az oldalukon – nem tudom, nem hiszem. A tömeg meg tömeg, fegyvertelen „civil csürhe”, katonának nem partner és nem ellenfél. Csak a parancs van, amit ha a tiszt kiad – mi teljesítünk, ha neki adják ki – ő teljesíti.

– De, ha se ők nem adtak parancsot, se ők nem kaptak parancsot?

– Igen, hát ugye, látszatparancs: mutassanak erőt és nyugalmat. Amikor nincs lőszer és nincs parancs. A civilek elég hamar belátták, hogy mi nem fogunk lőni rájuk, úgy legalábbis nem, mint az ávósok a Rádiónál, váratlanul és összehangoltan.

– Aztán? Hogyan oldható meg ez a kutyaszorító helyzet?

– Még nincs vége! Minket a civilek egy pillanat alatt lefegyvereztek, félelem nélkül, minden erőszak nélkül és minden ellenállás nélkül. Talán valamelyik közülünk elszólta magát, elárulta, hogy nincs lőszer a fegyvereinkben.

– És mit szóltak ehhez a tisztek?

– A tisztek hallgattak, nyilván telefonáltak és nyilván semmiféle parancsot nem kaptak „odafentről”. Meg még valószínűleg tájékoztatást sem a „helyzetről, ami a városban kialakult”. Nem tudták odafenn, hogy mi történt, vagy még a saját beosztottjaikkal sem voltak hajlandók megosztani a híreiket? Vagy féltek tőlünk, a megbízhatatlan muszosoktól? Gondolták, jobb, ha mi bizonytalanságban vagyunk? Egy biztos: a tisztjeink szép csendesen eltűntek, a 38 tisztünk közül azon az estén-éjszakán harminc eltűnt, sose láttuk többet őket. Vagy akár ezt is parancsra tették, hogy mi rajtunk száradjon a felelősség mindazért, ami történik, vagy történhetett volna?

– Eltűntek? A tisztek eltűntek…?

– Eltűntek, dolguk akadt máshol, szabadságolták magukat, talán egymással egyeztették az eltűnésüket, talán még azt sem. Ott maradtunk lőszer nélkül, tisztek nélkül, parancs nélkül. Ha tetszik, kiszolgáltatva – ahogy ők nevezték: – a feldühödött csőcseléknek.

– Tudod, hogy nevezik egy valódi hadseregben az ilyet? Dezertálás! És tudod, mi jár érte? Ha egy katonatiszt otthagyja a rábízott katonai egységet és megszökik?(Zsolt a vállát vonogatja. Hát hogyne tudná, de nem mond ki semmit!)

– A civilek ellepték a laktanyát, végigjárták az emeleteket, feltúrták a szobáinkat, a szalmazsákokat is kirángatták az ágyakból. De semmit se találtak. Szerencsére semmit, vagyis látták, nem rejtegetünk, nem dugdosunk fegyvert előlük, mert magunknak sincs, se fegyver, se muníció.

– Aztán? Még sokáig tartott ez az első este?

– Egyszer csak másfél szakasz tisztiiskolás érkezett a laktanyába, úgy ötven fő. A Zrínyi laktanyából érkeztek, az túl van a Nagyvárad téren, gyalog egy félóra. Állítólag a Minisztérium küldte őket. Hogy megvédjék a Kiliánt, hogy minket sakkban tartsanak, hogy a civileket feltartóztassák? Hogy nyolc-tízezres tömeget szorítsanak vissza, 1500 fegyvertelen, de ellenséges érzületű munkaszolgálatost tartsanak sakkban, és védjenek meg egy háromemeletes, négy utcára néző laktanyát – ötvenen, tisztiiskolások. Kadétok. Gyerekek. Ez volt a minisztériumi intézkedés. Szóval, megjelentek, teljes fegyverzetben, rohamsisakban, géppisztollyal, tartalék lőszerrel. Aztán, amint meglátta a helyzetet, az ő vezénylő tisztjük is eltűnt egy pillanat alatt, a civilek pedig gyűrűbe fogták őket is. Parancsnok nem volt, parancs nem volt, a fegyvereket hamarosan átadták a civileknek. Most már valódi fegyvereket, valódi lőszerrel. Ekkor aztán el is mentek a civilek, akkor már dörögtek szerte a városban a fegyverek, inkább messzebb, mint közel. Idővel a tisztiiskolások is eltűntek az éjszakában… Bedöntve a laktanya kapuja, tisztek sehol. Hülyén éreztük magunkat, féltünk és bosszankodtunk. Haragudtunk az erőszakos civilekre, mert erőszakosak voltak.

– Hogy lehet a civil tömeg erőszakos a katonákkal szemben? Ahogy a katonaság fegyvertelen a civilekkel szemben! Ahogy a tisztek, akik félnek a saját katonáiktól, és nem adnak fegyvert a kezükbe, hogy megvédjék őket, magukat és a rájuk bízott laktanyát.

– A századparancsnokunk, a kevesek egyike, aki velünk maradt, azért néhányunkat maga mellé vett, a laktanya védelmére. A kezünkbe nyomtak – honnan, honnan nem szerezték – olyan kispuskát, amelyet vidéki gyerek flóbert néven ismert (ami amúgy nem rossz fegyver). Váratlanul megjelent két rendőr, „Hozzánk csatlakoznak!” – mondták, (talán a Rádiótól menekültek), reggelre aztán eltűntek.

Teljes bizonytalanságban voltunk, ráadásul az épületnek csak a földszintje és a két alsó emelete volt a laktanya tulajdonában (meg a pince), a felső emeletet civilek szállták meg (más civilek, mint akik fegyverért jöttek, ők addigra már eltávoztak). Ezekről nem tudtuk, kicsodák. Őrült volt, aki így engedett működni egy laktanyát, vagy inkább minisztériumi hivatalnok-katona, aki csak a büntetésünkre gondolt, a védelmünkre nem! Egyelőre ezek a civilek is csak figyeltek, de nyilván nem szórakozásból.

A laktanya igazi védelmét Maléter Pál teremtette meg, ő egy-két nappal később érkezett, talán 25-én. Maléter nevét ismertük, ő volt a munkaszolgálatosok országos parancsnoka. Négy harckocsival érkezett, a harckocsik tele voltak kézifegyverrel: géppisztollyal, karabéllyal, na meg lőszerrel. A négy harckocsit a laktanya sarkainál helyezte el, kivéve a József körút – Üllői út sarkot, ott egy magányos harckocsi nagyon feltűnő lett volna, és minden oldalról kitűnő célpont. A negyedik harckocsi a laktanya főbejáratát zárta el, amelyet még 23-án este törtek be a civilek teherautóval.

Maléter tudta, hogy „politikailag megbízhatatlanok” közé jön, akik emiatt fegyveres kiképzést sem kaptak. Most azonban neki a laktanyát kellett megvédenie, és erre kizárólag a maga páncélosaival aligha lett volna képes. Most, egy óra leforgása alatt – valójában a saját korábbi rendelkezéseivel ellentétben – katonát kellett faragni belőlünk.

– Maléter nevét azért ismerték Magyarországon, akik járatosak voltak katonai dolgokban. Felvidéki katonacsalád sarja volt, francia-osztrák származék, aki a fogságban átállt a szovjetekhez, aztán „visszadobták”, mint kiképzett partizánvezért. Tábornok lett idővel, bár – beszélik – új elvtársai nem bíztak benne igazán. De mint a munkaszolgálatos egységek parancsnoka, mégis hírhedtté tette a nevét. Beszélik azt is, hogy a közvetlen családján kívül a rokonsága, a fiatalkori ismerősök megszakították vele a kapcsolatot.

– Na, most idehallgass! A tisztjeink nagy része üvöltözött velünk, hogy szabotáló fasiszta disznók, a civilek nagy része ávósbérenc gyilkosoknak nevezett, más részük a keblére akart ölelni – cserébe a töltetlen fegyvereinkért. Ekkor jött Maléter… Jött tankokkal, fegyverrel, fegyelemmel és megvédte a laktanyát, az ezerötszáz bennlévőt. Nem volt cirkusz, se lelkendezés, se handabanda. Kiképzetlen katonák voltunk, akik a magunk emberségére szorultunk, és ő ehhez a vezetőnk lett. És többet nem volt muszos meg osztályellenség meg hasonlók.

Két méternél magasabb, szálfa termetű férfi volt, harminckilenc éves, ezt persze így pontosan akkor nem tudtuk. Az udvarra vezényelte mind az ezerötszáz főt, ő maga középen fölállt egy sámlira, bár anélkül is magasabb volt mindenkinél. Kért egy géppisztolyt, ott, a szemünk láttára szétkapta, aztán összerakta. Megint szét és megint össze. A kezünkbe adta, és hangos szóval magyarázta, mire figyeljünk. A helyes kéztartást, meg mindent, amit egy félóra alatt, egy sámlin állva, el lehet magyarázni. Normális laktanyában ez egy kiképző őrmester dolga. Ő ezredes volt, a hivatalos megszólítása: ezredes bajtárs, de mi csak Pali bácsinak hívtuk.

– És mondd… szökés, már úgy értem, a sorállományúak közül, nem volt? A tisztek, ugye, hivatalosan, de ti…

– Hát, főleg a cigányfiúk közül azért tűnt el egy-egy. Az első napokban. Ők igazán féltek. Nekik még eggyel több okuk volt, mint nekünk. De, ahogy Maléter megjött, nem volt több dezertálás. Ahogy a rend megteremtődött, nem tudtak szökni, meg nem is akartak.

– Mennyire voltatok magatokra utalva, vagy 25-ike után volt már kapcsolatotok más katonai egységekkel, esetleg a nemzetőrséggel?

– Tőlünk alig száz méterre volt a Corvin-köz, szemben a laktanya homlokzati oldalával. Hogy ott mi történt pontosan, azt nyilván jobban tudják, akik ő közöttük voltak. Mi másként láttunk egy sor dolgot, de más is volt a helyzetünk. A Corvin-köziek főleg civilek voltak, közöttük sok fiatal, szinte még gyerek. Környékbeliek, akik ismerték a józsefvárosi utcákat, portyázásaik során zsákmányoltak egy páncéltörő ágyút meg egy csomó hozzávaló lőszert. Beállították a Corvin mozi előcsarnokába, ahol ők maguk védelem alatt voltak, az ágyú pedig fedezékben. A mozi lépcsőjén később egy másik, nagyobb ágyút helyeztek el. Szemben, a Körút másik oldalán, az egyik lakásból jelezték, ha szovjet harckocsi vagy páncélautó közeledett. Amint a jármű az utcatorkolathoz ért, már tüzelt is a páncéltörő. Ő náluk láttuk először, hogy benzinnel teli üvegeket ronggyal dugdosnak be, a rongyot meggyújtják, és a tank légszűrőjére dobják. Az üveg eltörik, az égő benzin a páncélos belsejébe folyik, a tank kigyullad, a lőszer felrobban benne. Mondták, szovjet találmány ez is, partizán ötlet, városi hadviseléshez való, Molotov-koktél a neve.

A páncéltörő miatt meg a Molotov-koktélok miatt veszedelmes lett a környékünk a szovjetek szemében. De nem a Kilián miatt… Az első napok magányos páncélosai után a szovjetek most hármas kötelékekben robogtak végig a Körúton, az Üllői úton. És minden „gyanús mozdulatra” lőttek, ágyú- és géppuskatüzet zúdítottak lakásokra, járókelőkre, ha valaki az utcára tévedt.

A benzines palack ellen nehéz védekezni, ha begyullad a tank, pillanatokon belül robbanhat. Ilyenkor a bennülő legénység kiugrott a tank tetején át, a házfalakhoz lapult vagy a járdaszegély mellé hasalt. A robbanás erejét csak növelte a harckocsi mindkét oldalán elhelyezett üzemanyagtartály. A robbanáskor gyakran a lövegtorony is a levegőbe röpült, egy ilyen robbanás szakította le a Valéria kávéház homlokzatát, éppen átellenben a laktanyával. A környéken a forradalom napjaiban negyvennél több szovjet páncélost lőttek ki, részben a Corvin-köziek, részben más fegyveres csoportok.

Maléter fölkészült ugyan a laktanya védelmére, de tudta, négy páncélossal aligha veheti föl a harcot a sokszoros szovjet túlerővel szemben. Ő meg akarta őrizni a fegyvernyugvást, a magyar harckocsik lövegcsövét a föld felé irányozta, így fejezte ki, hogy a békés megoldás híve. A szovjetek ellen sem taktikai megfontolásból, sem elvi meggyőződésből nem akart harcolni. De a laktanya védelmére természetesen fölkészült. Veszedelmes tojástánc volt ez részéről. Tíz napon át sikeres tojástánc… Azért a Kilián sarkát, ahonnan mindkét nagy útvonalra volt kilátás, négy irányból csak tönkre lőtték, innen figyeltük – mi azt hittük: észrevétlenül –, közelednek-e tankok, harckocsi kötelékek. És közben bizonyosan „gyanús mozdulatokat” tettünk.

Maléter személyes bátorsága példamutató volt. Mondtam már, hogy a fölső emeleten idegenek tartózkodtak, az épület oldalszárnyán keresztül oda följuthattak, meg arra el is tűnhettek. Egyik nap délelőtt, onnan fölülről tüzet nyitottak a laktanya udvarára, az ott tartózkodó katonákra. Maléter ekkor 5-6 fős, önkéntes csoportot toborzott, maga állt a csoport élére és a felső emeletet megtisztította a lövöldözőktől. A tűzharcban egy támadó meghalt, egy megsebesült, a többi elmenekült. Ez a partizánvezér gesztusa volt, nem a minisztériumi osztályvezetőé, mi ettől kezdve még inkább úgy néztünk rá, mint igazi hősre.

– Említetted, hogy egészségügyis voltál a laktanyában, szanitéc. De az ilyen polgárháborús helyzetben ez talán még kockázatosabb beosztás, mint a sorkatonáé.

– De még mennyire! Heten voltunk egészségügyiek, a parancsnokunk Derkovics Pál. Az egészségügyi helyiség az alagsorban volt, a laktanya legvédettebb szintjén, a bejárata a főkapu közelében. Hogy közel legyen, ha keresik, vagy ha valami „helyzet van”, Maléter gyakran a mi helységünkben aludt. A fémvázas katonai-kórházi ágyat meg kellett toldani egy hokedlival, amire a lábát kinyújthatta. Október 25-én váratlanul vezényelték a Kiliánba, tányérsapkáját a minisztériumban felejtette, ezért mindvégig a páncélosok fekete, bordázott sapkáját viselte. Így készültek róla a fényképek is az újságban. Ott ült közöttünk a huzatos, homályos alagsori helyiségben, fél füllel a külső zajokra figyelt, de közben szívesen mesélt. Frontélményeket, a fogságról, a háború végén szülőhelyem városparancsnoka volt néhány hétig.

Parancsot adott, hogy a laktanya közelében kilőtt tankokból menekülő orosz katonáknak nyújtsunk segítséget, szállítsuk őket a laktanyába. Maléter jól beszélt oroszul, a sebesült orosz katonákat kihallgatta, hogy megtudja, mekkora haderővel állunk szemben, honnan várható támadás. Az orosz katonák között is sok volt a fiatal, kopaszra nyírt, kerekfejű, sokan azt hitték, Egyiptomba küldték őket az angolok ellen, ezért a közeli Dunára azt hitték: a Szuezi-csatorna, sőt – ez ugyan nem nálunk történt, de beszélték a környéken –, volt orosz katona, aki krokodilt akart lőni.

– A tájékoztatás azért, úgy látszik, máshol sem a hadseregek erőssége. Vagy inkább a tájékoztatás visszatartása a hadviselés egyik módja?

– Igen, hát így gondolkoztak sokan az oroszok közül Magyarországról, Budapestről. Pedig a számunkra izgalmas idők még ezután következtek.

Október utolsó napjaiban (úgy 26-28-án) egyszerre rettenetes aknatűz zúdult a környékre. Semmi kétség, nekünk szólt ez az üzenet, csak éppen… Csak éppen az aknák legtöbbje a laktanya mögé, a Tűzoltó utcai gyermekklinikára hullott. A kórház sebezhető intézmény volt vékony falaival, hatalmas üvegablakaival, de leginkább a benne elhelyezett beteg gyerekekkel. Már az első aknazápor következtében sokan meghaltak és – bár az orvosok és a nővérek a betegeket a kórház pincéjébe szállították – állandó életveszélynek voltak kitéve.

Talán az orvosok közül figyelmeztette valaki Malétert a tragikus tévedésre, talán ő maga is fölismerte, hogy a gyermekkórház végveszélybe került, és – némiképp – a Kilián helyett szenved és pusztul.

Maléter levelet írt, oroszul, hármat, azonos szöveggel. Aztán megint önkéntes jelentkezőket kért, veszedelmes feladatra, amihez ráadásul némi városismeret is kellett. Az orosz aknavetős egységet kellett megkeresni, Maléter a levélben közölte, hogy hibásak az aknavetőnek megadott koordináták, a laktanya helyett a gyermekkórházat lövik. Ráadásul a szovjet üteg tartózkodási helyéről se volt pontos információnk (amit a parancsnokunk tudott, a sebesült orosz katonáktól tudta, ők viszont nem voltak túl beszédesek).

Végül megvolt a három önként jelentkező, nem ment könnyen a dolog, az egészségügyiek közül mi vállaltuk hárman a követséget. A leveleket a csizmánk talpába rejtettük, fehér köpenyünkön nagyméretű vörös kereszt virított. Az előző napokban már több vöröskeresztes kocsira és mentőautóra rálőttek, mert fegyvert, lőszert szállítottak, vagy ávósokat menekítettek. Vöröskeresztes autónk se volt akkor még, így hát gyalog indultunk útnak. Nem volt igazi felderítői tapasztalatunk se (honnan is lett volna), együtt maradtunk, nem választottunk külön útvonalat. A csendes útszakaszokat kerestük, de a városban mindenfelé dörögtek a fegyverek, eltévedt golyó bármikor eltalálhatott, fehér köpenyünk amúgy is feltűnő célpontot kínált. Ha a civil fegyveresek vagy a frissen megalakult nemzetőrség tagjai megtalálják nálunk az orosz nyelvű levelet, akár az életünk is veszélybe kerül. A Kálvin téri tűzpárbajon hason csúszva, futva és rejtőzködve jutottunk át, lekerültünk a Duna-part felé, aztán mégis inkább a belvárosi csöndesebb utcákat kerestük. Délután volt már, mire a Lánchídhoz értünk, a pesti hídfőnél nem volt őrség. A hídon le-lehasalva lépkedtünk előre, hol az egyik, hol a másik partról dördült el felénk egy-egy géppisztolysorozat, ilyenkor az úttest szélére vetettük magunkat, és percekig némán feküdtünk az aszfalton. A laktanyából a budai hídfőig két órán át tartott az út. Csizmánkban lucskos lett a három levél.

A budai Duna-parton, valamelyik kapualjból, a gesztenyefák alól, vagy honnan, egyszerre egy orosz járőregység toppant elő és fogott közre bennünket. Persze, őket kerestük, most mégis a torkunkban dobogott a szívünk. Titkos megbízatással, a polgárháborúban álló városon keresztül, amit alig ismertünk, fegyveres katonákkal és fegyveres civilekkel szemben, miközben mi magunk nem is voltunk fölfegyverezve – elképzelheted, hogy nem éreztük valami jól magunkat. Ráadásul hófehér lepedőbe burkolózva, amelyik már mocskos volt sártól, vértől, téglaportól, kövezeten hasalástól – ilyenek voltunk.

– Ggye kamangyir? – ez volt az egyetlen mondat, amit mindhárman betanultunk és görcsösen mondogattunk egész úton. – Hol a parancsnok? – Az őrség megmotozott, a levelet mi magunk adtuk oda, fegyverünk úgy se volt, látták, hogy követségben vagyunk. Bekötötték a szemünket, és elvezettek egy léckerítéssel elkerített, félig romos telekre. Ott álltak az aknavetők, a szomszédos ház pincéjében volt a parancsnoknak, a kamangyirnak a harcálláspontja.

– Tudod, hogy pontosan hol volt ez a telek? Ma oda találnál?

– Ma? Másnap nem találtam volna meg. Pesti se vagyok igazán, budai még kevésbé! Egy romos telket, őszi ködben, bekötött szemmel, ötven évvel később hogy a fenébe találnék meg, miközben akkor is egész úton a hátamhoz tuszkolták a géppisztoly csövét!

– Jó, jó, de talán a történelem még hálás lesz neked ezért az apró információért!

– Hát, az már eddig is eléggé hálás volt…! Szóval a járőr-parancsnok átadta a leveleket, a kamangyir elolvasta, odahívta az egyik aknavetőst, aki a koordinátákat tartotta nyilván, megmutatta neki a pontosított adatokat, mi pedig ezzel el voltunk bocsátva. A szívünk megint csak a torkunkban dobogott. Talán most jön a főbelövés, a falhoz állítás, esetleg a Szibériába hurcolás. A csizmánk levelek nélkül is megnyirkosodott. Aztán megint bekötötték a szemünket, két perc múlva se kamangyir, se oroszok. Ment le a nap, csönd és béke volt a Duna-parton. Egyelőre. Mehettünk haza. A másik irányba indultunk, a Margit-hídon át, hiába volt arrafelé barikád és fölszedett villamossín, mégis az volt a Nagykörút, bennünk munkált a megkönnyebbülés.

– Hogy most már biztosan titeket fognak lőni az oroszok a kórház helyett?

– Erre így, akkor, nem gondoltunk. Csak hogy túl vagyunk a megbízatáson. Maléter behívott az irodájába, föl az emeleti szobájába, örült, hogy sebesülés nélkül érkeztünk vissza. Kezet fogott mind a hármunkkal, azt a kézfogást azért nem felejtem el, amíg élek. A gyermekkórház megszabadult az aknatűztől.

– Miközben hallgattam a küldetésetek történetét, figyeltem az arcodat, mintha most élted volna át az egészet, minden félelmével, izgalmával együtt. Utólag még talán olyan is akad, aki megirigyelné tőletek. Kalandnak nézné, maga talán másképp hajtotta volna végre. Az biztos, nem mindenkivel fordult ilyesmi elő az elmúlt félszázadban, békésnek mondott éveinkben.

– Talán én is elengedtem volna. Mégis… jó hogy velem történt, hiszen magam vállalkoztam rá. Az ember sose tudja, hogyan fog cselekedni, ha ilyen különleges helyzetbe kerül.

– És a fegyvernyugvás napjaiban és óráiban milyen volt az élet a Kiliánban? Mit csináltak a botcsinálta katonák, amikor elhárult a fejük felől az osztályidegenség vádja? A hétköznapjaitok milyenek voltak?

– Azért abban a tizenkét napban meg a következő néhányban kevés volt, ami unalmas laktanyai hétköznapnak volt mondható. A laktanya védelmét Maléter megszervezte ugyan, de a saját páncélosai az erőnek inkább a látszatát keltették. Mi magunk minimális kiképzést kaptunk és többnyire könnyű kézifegyverekkel voltunk ellátva, a parancsnokunk pedig mindenáron a békét kereste. Amennyire a békét lehet keresni és megtalálni egy polgárháborús nagyvárosban, amikor képzett és képzetlen fegyveresek állnak szemben egymással, nyíltan és rejtőzködve, hazaiak és ellenséges-szövetséges külföldiek. De közülünk ezt akkor senki nem gondolta végig. Nem is tudtuk igazán. Viszont éhesek voltunk, mert ezerötszázan idővel fölettük a készleteket, a kötszer- és a gyógyszerszállítás is akadozott. Magunknak kellett mindent megoldani, egyik napról a másikra.

– Honnan szereztétek a gyógyszert, a kötszert?

– A Honvéd-kórházból, elsősorban onnan, de szükség esetén máshonnan is. Kaptunk mindent bőségesen, ha kellett, a Corvin-közieknek is juttattunk belőle. Ez az egészségügyiek vezetőjének és a parancsnoknak az egyetértésével történt.

Kaptunk aztán nemzetőri igazolványt is, hogy zavartalan legyen az élelmiszerellátás. Volt egy kisteherautónk, azzal jártuk a környék üzleteit. Egy alkalommal csak nehezen találtunk nyitva tartó húsboltot. Hosszú sor várakozott az üzlet előtt, mi megálltunk, igazoltuk magunkat, és mondtuk a boltvezetőnek, mennyi húsra volna szükségünk. Hát, ez több volt, mint az ő egész készlete. Kiállt az utcára, a sorban állók elé és közölte, nem tud több húst kimérni, mert a teljes készlet a Kilián laktanyának kell. Láttad volna az embereket, szinte hihetetlen volt a viselkedésük! Ők maguk segítettek, hogy a raktárkészlet mielőbb a teherautóra kerüljön. És közben baráti szó, kézfogás, vállveregetés, szinte megtisztelve érezték magukat, hogy mi vittük el előlük a húst. Nekünk persze jó volt érezni ezt a bizalmat, ezt a szeretetet. Azon kívül ezerötszáz éhes száj várta „odahaza” az ebédet, a vacsorát. És ilyen megnyilatkozást lépten-nyomon tapasztaltam.

– Igen, a Kilián-laktanya híre legendás volt azokban a napokban. És Maléter neve.

– Nézd, hogy mi történik a városban, mi mindebből szinte semmit se tudtunk. Rádiónk nem volt, csak amit véletlenül láttunk az utcán, az oroszoknál jártunkban, vagy amit a Corvin-köziektől hallottunk, mindez azért véletlen és töredékes információ volt. Az „utca embere”, ahogy mondani szokták, ott nyilatkozott meg a húsbolt előtt, a péknél.

– Hát, igen, szép dolgok ezek, emlékezetesek és felemelők. Vagy voltak másmilyen tapasztalataid is?

– Voltak azért furcsa dolgok is. A József-körúton, közel az Üllői úthoz volt egy Ofotért üzlet, a kirakat üvegét a lövések és a légnyomás betörte, az értékes fényképezőgépek és fotóberendezések ott maradtak érintetlenül. Valaki, mondjuk így: „egy zavarosban halászó egyén” megpróbálta kihasználni a helyzetet, az ellenőrzés hiányát, lopni akart a kirakatból. Másnap reggel ott találtuk a férfi holttestét, félig kilógott a kirakatból – géppisztolysorozat végzett vele –, a kirakat falán papírlap, rajta a szöveg: „Így jár, aki ki akarja használni a forradalmat!”

– Ilyen esetet többen is meséltek, a város különböző részeiből. És főként az első napokból.

– Az élelmiszerellátás nem volt gyerekjáték. Magunkra voltunk utalva, nagyon sokan voltunk, a beszerzési lehetőségek meg akadoztak. De volt, ami éppen akkor működött igazán! A kisteherautóval naponta többször is jártam a Király utcában, ott volt az UNRRA elosztó üzlete, ott szereztük be a legtöbb élelmiszert, ami kellett. Ez olyan nyugati segélyszállítmány, ami 45 után rendszeres volt, aztán megszűnt, de 56 napjaiban és még néhány hónapig megint működött. De lehet, hogy nem is ez volt akkor már a hivatalos neve, csak mi hívtuk úgy, magunk között. De tény, hogy ami igazán jó ennivaló és gyümölcs volt, onnan szereztük be: a vajat, sajtot, cukrot, a tejport, déli gyümölcsöt, citromot, teát.

Sőt, október utolsó napjaiban, november elején Pest megyei falvakba is elkerültünk, akár hiszed, akár nem, még élő állatot is hoztunk a laktanyába, baromfit főleg, meg tojást, tejet.

– Az UNRRA már 47-ben megszűnt Európában, de segélyszállítmányok persze voltak időnként, éppen 56-ban, meg utána is!

– Mi, egészségügyiek láttuk el Maléter személyes őrizetét a laktanyán belül. Így aztán többet voltunk vele, mint a többiek. Magánbeszélgetései során többször elhangzott szájából a következő mondat: – Én, mint katonaember mondom, nem lehet gyerekekkel csatát nyerni! – ez volt a véleménye a Corvin-köziekről. Elismerte a hősiességüket, többször át is ment a Corvin-közbe tárgyalni, de ő maga a diplomáciai megoldás híve volt, ellenezte a fegyveres konfliktust. Tudta, micsoda katonai fölény van a szovjetek oldalán! Hogy a gyógyszeren, kötszeren kívül mivel segítette, és segítette-e egyáltalán a Corvin-közieket, nem tudom, erről nekünk, természetesen, soha nem beszélt. De, amit olyan gyakran vetnek a szemére, évtizedekkel később is, hogy szembeszállt volna a Corvin-köziekkel, és fegyveresen fenyegette vagy megtámadta volna őket, mindebből egy szó se igaz! Ezt persze én mondom, a semmibe be nem avatott szanitéc, aki a csizmájában cipelte a követség levelét.

– Nem beszéltél még a többi tisztről, akik a helyükön maradtak. Persze, Maléter árnyékában talán nem olyan fontos a szerepük. Vagy tévedek…?

– Lehetetlen, hogy legalább Illés századosról meg ne emlékezzem! Október utolsó napjaiban (talán 30-ikán), egy délelőtt, a környéken váratlanul kiújultak a harcok: szovjet harckocsik dübörögtek, magyar benzines palackok röpültek, az egyik tank lángba borult, megállt és nem indult el többet. Nem volt benne sok lövedék, ezért nem is robbant föl. A bennülők a harckocsi fenéknyílásán át kimenekültek, és a legalsó ablaksoron át a laktanya pincéjébe vetették magukat. A laktanya ügyeletes tisztje, ő volt Illés százados, néhányad magával a menekült orosz katonák megkeresésére indult. A szándéka – mint máskor is – az volt, hogy Maléterhez vezeti őket, ellátást biztosít a sebesülteknek. A pincefolyosó egyik szögletébe húzódva azonban az egyik orosz katona oldalfegyverével az ügyeletes tisztet fejbe lőtte. A pisztolylövedék az orr és a szem között hatolt a koponyába, így Illés százados azonnal meghalt. Ő korábban az egyik budapesti kerület munkaszolgálatos századának volt a parancsnoka, de október 23-a után haláláig velünk maradt.

Szerettünk volna katonai temetést rendezni meghalt tisztünknek, ezért egészségügyi parancsnokommal az újpesti tanácshoz mentünk intézkedni (Illés százados újpesti lakos volt). November 4-e után azonban erre már nem kerülhetett sor. Maléter – úgy tudom – a fegyvert használó orosz katonát átadta a nemzetőrségnek.

Volt egy cifra esetem, kínos eset… Már a nyugalom napjaiban, november elején talán. A közeli járványkórházból tértem visszafelé, koraeste a laktanyába, zsebemben nyíltparanccsal, vállamon az egészségügyi táskával. Az egyik közeli mellékutcában, egy sötét kapualjból két fiatal fiú ugrott elém (olyan 13-15 évesek) és karabélyt szegezett rám. A földre tétették a táskámat, majd fölszólítottak, hogy hátráljak 8-10 lépést. Az egyik mindvégig rám szegezte a fegyverét, a másik kikapdosta a táskából az értékesebb holmikat, aztán mindketten eltűntek a sötét kapualjban. Azt se tudtam, töltve volt-e a kölykök fegyvere.

Egy napfényes, októbervégi délelőtt meglátogatott édesapám. A hajdani tartalékos huszártiszt, aki már akkor maga is 56 éves volt, a szikár és konok férfiú, aki ritkábban mosolygott, mint zsörtölődött életében, most alkalmi járművel utazott föl szülővárosomból, hogy szemre vételezzen. Nem a munkaszolgálatra nyomorított gyereket, hanem a budapesti Kilián laktanya védőinek egyikét, akikről már annyit olvasott az újságban és hallott a rádióban. Most eljött, hogy maga győződjön meg mindenről. Nem hitt benne, hogy Magyarország politikai helyzete, társadalmi rendje valaha is megváltozhat, nem hitt 1956 októberének napjaiban sem. Mégis eljött. Szálfa magas ember volt édesapám is, csoda volt látnom magam körül ezt a két óriást, apámat és Maléter tábornokot, akik azokban a napokban a szeretetemet és a tiszteletemet bírták.

Másnap Vácra indultunk, az ottani kórház jelezte, tud megfelelő mennyiségű vért adni a laktanya részére, amelynek a kórházrészlegét egyre jobban fölszereltük. Mintha éreztünk volna valamit, október 30-a volt… De nem jutottunk el Vácig, Dunakeszi határában a mentőautónk lerobbant. Egyszerre egy szakasz orosz fegyveres vette körül a kocsinkat és megmotoztak. Ahogy körülnéztünk, Budapest határától úgy 2-3 kilométerre voltunk, egy szovjet harckocsi ezred állta el az utat, semmiféle barátságot nem mutattak, se pedig segítőszándékot. Munkába igyekvő gyalogosokat kértünk meg, tolják meg a kocsinkat, sikerült az akkumulátorba életet lehelni, az autónk egészen a Nemzeti Múzeumig baj nélkül visszajutott. Ott végleg lefulladt. Innen már gyalog siettünk be a laktanyába, hogy vontatót szerezzünk. Egy óra múlva kocsinkat a Múzeum előtt kiégve találtuk…

November 3-án már nyolcadik napja voltam egyfolytában szolgálatban, szóvá is tettem ezt Pali bácsinak. Akkor már ritkábban láttuk a laktanyában, delegációkkal tárgyalt, vezérőrnaggyá léptették elő, miniszterré nevezték ki. Kevesebb ideje maradt ránk, de azért, ha kellett, megtaláltuk. Aznap este éjszakai tárgyalásra készült a szovjetekkel, Tökölön. Aláírta az eltávozási engedélyt: – „Két hét jutalomszabadságot kap, ma éjfélkor elhagyhatja a laktanyát!” – rám mosolygott, aztán visszavonult az egészségügyi szobába, és még pihent egyet a meghosszabbított vaságyon.

– Az életedet köszönheted ennek az aláírásnak. Visszamentél-e utána még a Kiliánba?

– 1956. december közepén, a rádión keresztül értesültem, hogy a Kilián laktanya sorállományát – hasonlóan más laktanyákéhoz – leszerelik. A budai Várban, az Úri utcában volt akkoriban a Városparancsnokság. A rádióban közölt időben megjelentem, pillanatok alatt leszereltek, új katonakönyvet kaptunk, amelyben már a munkaszolgálat név se szerepelt. Egészségügyis katonatársaim közül senkivel se találkoztam, se akkor, se azóta. Azért másoktól lehetett hallani ezt-azt a november 4-ét követő napokról. De ezeket csak hallomás után mondom, magam nem voltam tanúja.

Amikor megindult az orosz támadás, tudni lehetett, hogy mindenféle ellenállás reménytelen. Az összehangolt páncélostámadást aknazápor egészítette ki, a tankok ágyúval és gépfegyverrel mindenre és mindenkire lőttek, de elsősorban a laktanya kapujára és ablakaira, pincéjére és padlására. Az aknák, amelyek a laktanya udvara fölött, az emelet magasságában robbantak, rettentő károkat okoztak az épületben, lehetetlenné tették a fedezékbe vonulást, és súlyos sérüléseket okoztak. És emlegetnek szabotázst is. Árulást…? Olyan, aki mindvégig ott volt közöttünk? Vagy éppen ezt bízták rá elvégzendő feladatként? A laktanya udvarán oszlopsor fut körbe, ennek a közeibe, homokzsákok fedezékébe, géppuskákat állítottak fel, talán 14-et. A támadásra várva, az utolsó ellenőrzés során a géppuskából valaki kiszerelte az ütőszeget, talán ha két géppuska viszonozta a támadók fegyverének tüzét. A géppuskák mögött fekvőkkel azonnal sortűz végzett. Akik a laktanya főkapujában, föltett kézzel, fehér zászló alatt adták meg magukat, azokat a helyszínen felkoncolták. Akik a pincében bújtak meg, azokat összeterelték, vagonba rakták, és a Szovjetunióba szállították. Egy hónapig voltak ott. Aztán hazahozták, nem volt érdemes ott tartani őket, se tovább szállítani.

A laktanya hátsó oldala egy ütött-kopott, ócska telekre néz, rajta raktárak, bádog viskók. A laktanya mosdóinak az ablakai ide nyílnak. A támadás idején a menekülő katonák összecsavarták és egymáshoz kötötték a lepedőket, azokon ereszkedtek le és menekültek el a sötét ferencvárosi sikátorokon át. Sokan egyszerűen kiugráltak az ablakon, a lábukat törték, de az életüket megmentették. Így beszélik.

(Zsolt most elhallgat. Befejezte? Vagy csak abbahagyta? Vajon megkönnyebbült, hogy megfogalmazta, és elmondta, ami a lelkét nyomta?

Szólni nem merek. Töltök a pohárba, vörös a bor, nem nyúlunk hozzá. Valamit mégis szólni kellene. Ő szól, most már végezni akarja.)

– Ahogy mondtad, ott volt ez az „erőd a keresztúton”, de mondhatnám úgy is: a Kilián keresztbe feküdt az életemen. Minden másképp lett, mint ahogy lehetett volna, mint ahogy kellett volna lenni. Először kulákgyerek voltam, aztán tisztázódott, hogy ez nem igaz, de addigra muszos lettem. Aztán ezt is elfelejtették, és helyette lettem kiliános. Melyik a jobb? Melyik a rosszabb? Én akartam oda bevonulni? Ha Ceglédre vagy Kalocsára hívnak be, senki se olvassa a fejemre. Fegyver nélküli szanitéc voltam – ki hiszi ezt el nekem? Megmentettem a gyermekkórházban több tucat gyerek életét. A válasz: harcoltam a szovjetek ellen. Soha nem lőttem emberre, bekötöztem a sebesülteket. A válasz: Maléter kedvence voltam. És örüljek, hogy nem úgy végeztem, mint ő.

A lelkesekkel sose lelkesedtem együtt, de a gyűlölködőkkel se gyűlölködtem együtt. Talán apám keserű bizalmatlansága sugallta nekem mindazt, vagy a rossz tapasztalat a lelkesedésről, a gyűlöletről – ahogy éppen azokban a napokban láttam.

– Félsz? Vagy: még mindig félsz? Féltél valaha is leszerelésed óta?

– Úgy, ahogy az orosz aknavetősök között féltem, úgy nem. Vagy mint azok féltek, akik a laktanyaablakon át menekültek az aknatűz elől. Nem is félelem ez, de valami rossz érzés. Nagyon rossz érzés, ami bennem lakik, és velem jár mindenhová. A viszolygás azokkal szemben, akik nem tudják elviselni, hogy túléltem, amit szerintük nem lett volna szabad túlélnem.

Megosztás

Tweet