A „Dunántúl” 1943. január 20-iki számában „A honvéd ejtőernyős vadász az ország első katonája” címmel és „Beszélgetés egy szabadságra hazaérkezett ejtőernyőssel” alcímmel riport jelent meg az akkor már jeles irodalmárral, dr. Harcos Ottóval (1921-1990), aki karpaszományosként szolgált a keleti fronton, és ekkor érkezett haza szabadságra. A Janus Pannonius Társaság termében lezajlott beszélgetés során megtudta a közvélemény, hogy fegyverneme kiemelt jelentőségű, és az 1942. október 5-iki bevonulása után 29-én már ejtőernyős ugrást végzett. Mesterugró jelvényt a 25. ugrás után érdemelték ki, de amikor megkérdezte rutinos bajtársait, elmondták, hogy mindannyian izgatottak voltak minden ugrásuk előtt. Ezt tapasztalta ő is, és érzékletesen el is mondta. Adjuk át tehát a szót a krónikásnak: a bajtárs „…látja, amint az ugrató kétoldalt megkapaszkodik az ajtó szélében, és figyeli a parancsban kapott ugratási helyet. A légcsavarszéltől úgy rezeg a szempillája, hogyan a nyárfalevél szokott. Néha meg-megrándul a szájaszéle is… A föld apró-mintás, akár valami rongyszőnyeg. Amikor a gép rárepül a célra, lefogja a sebességét, de a siketítő lárma szinte mitsem változik. Ilyenkor még néhány percig szívjuk az etilbenzin kellemetlen szagát, azután az ugrató felemeli a jobbkarját. Mindenki elkészül: a mellén összeteszi a kezét. A fásultság ekkor felenged, és a szív, mintha egy ütemre járna a motorral. De az ugrató int, és az első ember már el is tűnt az ajtóban…”
Az első ugrásakor föltoluló érzéseit is megismerték az olvasók, mert ehhez „…kell lélekjelenlét, meg bizonyos ösztön is. Mert a levegőben elég gyorsan zuhan az ember. Az első 100 méter 4,6 másodperc, a második 100 méter 2,6; a harmadik 2,2; aztán 2; majd eléri az állandó sebességet, és a további százmétereket 1,9 másodpercenként; tehát két szemhunyás alatt teszi meg. Az első 100 méter valószínűleg azért is több másodperc, mert nem esik rögtön egyenesen az ember. A légcsavarszél elkapja, oldalt, a farok felé tolja, megforgatja…” A repülés utáni ernyőnyitás izgalmát a következőképp írta le: „Azután, amikor már nagy csend veszi körül az embert, az azt jelenti, hogy kikerült a légcsavarszélből, s akkor kezd zuhanni a fizikai törvények szerint, egyenletesen gyorsuló mozgással. Ilyenkor ötöt vagy nyolcat kell számolnunk, s megvárva azt a testhelyzetet, amikor az arc a földre néz, megrántjuk az ernyőnyitót. Ekkor jönnek a világ leghosszabb pillanatai. Az ember szinte egész életét újra visszalátja, azok alatt a végérhetetlen hosszú másodperc alatt, mert egy-két másodperc csak az egész, amíg lobban az ernyő. Ezt egy rántás adja tudtunkra. Körülbelül 4 mázsát kell a nyitás pillanatában kibírni. De nem olyan nagy dolog ez, mert a súly eloszlik: a hevederek a combra és a vállra vannak erősítve. Azután jön a lebegés. Ez valami kimondhatatlan, mesés, nem e világi élmény. Első ugrásomkor a szép őszi napot tavasznak láttam. A természet nem akart meghalni, de mintha a diadalmas életet himnuszozta volna. Nem messze tőlem egy ember szántogatott, és az ökrök szőrén békésen csillogott a nap. Apró tócsák vize ragyogott, mint a gyermek kacagó szeme. A világ örült velem, hogy szerencsésen nyílott az ernyőm. A fák kissé meztelen karral, mintha felcsúszott volna az ingük, integettek felém…”
Az asztaltársaságban terveiről is kérdezték. Ejtőernyős regényt tervezett „Szálátcsapódás” címen (ejtőernyős szakkifejezés, azt jelenti, hogy amikor a „nagyernyő” kupoláján átfeküdtek a zsinórok, és emiatt hasi ernyőt kellett nyitni), és az akkor elhunyt neves parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy életrajzát.
Epilógus: Első verseskötete 1940-ben jelent meg „Valamit elmondok” címmel. Ezt követte 1947-ben egy Kodolányi-esszé, 1949-ben Pécs irodalomtörténetét 1000 és 1900 közt dolgozta föl (aminek már 1942-ben volt előzménye, az újabb magyar irodalom 1890-1940 közötti összegzése). A városról szóló idegenforgalmi kiadványa 1956-ban, Lovász Pálról írott tanulmánya 1966-ban, a pécsi sörgyár története 1973-ban látott napvilágot. Halála után „Szerelmem, Pécs”, „Útirajzok” és „Hallomások vallomása” (1998) címmel dr. Olasz István és felesége, dr. Hegyi Eugénia szerkesztésében összegezték munkásságát.
Szóljon hozzá!