Pécs és Baranya egyik legtekintélyesebb napilapja, a Dunántúl 1942 karácsonyára a fenti címen újra megjelentette rovatát, amelyet ezt követően napi rendszerességgel közölt. Érdemes a szerkesztőségi bevezetőt idéznünk: „Itt a karácsony. Háborús. Nehéz. Apák, fiak, testvérek, rokonok állják kinn a vártát, védik a hazát. Sok otthon ünnepel nélkülük. De azért nem kevésbé bensőséges ez a negyedik karácsonyunk se. Annál is inkább, mert a honvédek azért itthon vannak. Ha nem a valóságban, de lélekben. Hazagondoló szeretetben, üzenetet küldő néhány szóban. S úgy is kell venni, mintha láthatatlanul ott ülnének a karácsonyfák körül. Az asztal mellett. Családi körben. Itthon vannak ők, ha távol is, itthon vannak a szívünkben… Leveleik, üzeneteik összekapcsolják a távoli otthonnal.”
A rovatban névvel és címmel jelentek meg a fronton lévők csakúgy, mint azok, akiknek üdvözletüket küldték. Újévig a karácsonyi és az újévi szerencsekívánatokat küldték haza, ezt követően pedig személyes jókívánságaikat. Érdemes néhányukból idéznünk: „Somogyvári Lajos honvéd a 254/19-ről üzeni szüleinek, testvéreinek, főnökének s összes ismerőseinek: Jól van, ne aggódjanak érte. Kellemes karácsonyi ünnepeket kíván és boldog új évet mindenkinek. G. Margitkának köszöni a vele szemben tanúsított jóságát. Levelét várja.” – „Palotás László fhdgy. és Palotás Géza karpaszományos őrm. a 222/01. tábori postával a legboldogabb karácsonyi ünnepeket kívánják édesanyjuknak, feleségeiknek és mindazoknak az ismerőseiknek, akiknek csak ezúton tudják eljuttatni jókívánságaikat. Adja a magyarok Istene – írja a két testvér -, hogy ez a szent karácsony hasson át mindenkit és jöjjön el az egész emberiséget megváltó világbéke. Ezekkel a gondolatokkal köszöntjük a kis Jézust váró mecsekalji városunkat a nagy orosz pusztaságból.” (Megjelentek a lap 1942. december 25-i számában.)
„Ifj. Thujody János honvéd írja a 254/19-ről: Másodszor került kezembe a Dunántúl, mióta itt vagyok. Bár nincs sok idő az olvasásra, de elolvasása után felüdülést és bátorítást kaptunk belőle: megtudjuk belőle, hogy otthon békés, nyugodt munka folyik és győzelmes előremenésünkben nem kell hátratekintenünk: hazánkban minden rendben van. A felettünk szálló felhőkkel üzenjük Pécsre, hogy harcaink közben is mindig hazaszáll gondolatunk.” (Megjelent a lap 1942. december 31-i számában.)
Mint tudjuk, 1943. január 12-én indult meg a mindent elsöprő szovjet támadás a Donnál. A Dunántúl rovatában azonban ez másként jelentkezett, amelyet az alábbi idézetek bizonyítanak: Szerkesztőségi bevezető 1943. január 15-i keltezéssel – „A tábori posta hol lassabban, hol gyorsabban, de meghozza a frontról az üzeneteket. Bár a szállásmesternek ezer és egy a gondja az utánpótlás körül, a mindenre kiterjedő gond és figyelem legfeljebb késedelmet szenvedne – ez elháríthatatlan -, de megérkezik minden levél a frontra s minden levél a frontról…” Négy nap múltán megváltozott a hang, de megmaradt a hősiességbe és a győzelembe vetett hit: „Nagy harcok dúlnak a messze orosz síkon, ahol a fehér havat most pirosra festi a vér. Az Európának romlására törő bolsevisták, s a hazát védő magyar honvédek vére vegyesen hull, hogy a vörös virágokból egyszer majd meg lehessen fonni a béke koszorúját. A magyar honvéd állja a támadásokat is. Lehet, hogy egyik-másik, aki ennek a rovatnak állandó ‘levelezője’ volt, nem ír. Lehet, hogy a legnagyobbat, életét áldozta a hazáért. Emléke azonban velünk lesz, amíg magyar szereti a hazát, s a hősök tisztelete nem vész ki a szívekből. Adja Isten, hogy minél kevesebben legyenek az ilyenek, de ha lesznek, Isten akarja, s a haza védelme követeli az áldozatot.”
Érdemes az 1943. január 21-én megjelenő bevezetőt is idéznünk: „Zivatar van keleten, a természet és a vörös hordák rázúdulnak az arcvonalra, de áll a magyar honvéd, hogy az ár ne önthesse el Európát. A szovjet támadások nem tudnak kibontakozni, az új harcmodor szerint a harcvonal enged a nyomásnak, hogy utána újból összezáruljon halálos szorítással a hordák mögött. A harc kemény és súlyos, de az eredményt nem befolyásolja. Legfeljebb annyiban kellemetlen, hogy a honvédeknek nem hagy annyi időt, mint egyébkor, hogy gondolatban elszállhassanak haza, a családhoz, néhány vigasztaló szót mondani, kedves emlékezéssel küldeni jókívánságokat, tudatni, hogy különösebb baj nincs. De majd ez is elmúlik. A magyar honvéd tudja a kötelességét, az otthont védi és egyszer majd újra üzen. Hogy mindenen túl vannak, élve, egészségesen állták ki a rohamokat. S jól esik a szó, jól esik az üzenet, mert az élet diadalát hirdeti a halál felett.”
Szóljon hozzá!