Tapsvihar a szigeten • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Tapsvihar a szigeten

 

A tárgyalót áttetsző szivarfüst töltötte meg, amin senki sem csodálkozott. Már három órája tartott a zárt ajtók mögötti tanácskozás. A szivart csak a vezér szerette, de a többiek igyekeztek ebben is a kedvében járni, és fel-feltörő hányingerüket elnyomva pöfékeltek, közben arcukra hízelgő mosolyt erőltetve hallgatták a bölcs szavakat.

– Akkor tekintsük át még egyszer a helyzetet. Tehát százmillió dollárra van szükségünk a kívánt projekt megvalósításához. Ugye ismeritek Murphy törvényét: az a pályázat, amire egynél több jelentkező van, rosszul lett megfogalmazva. Remélem, tudtok fogalmazni!

– Elnézést főnök – szólt közbe zavartan Walter –, kilencvenmilliót számoltunk ki!

– Erről beszélek! Százmillió kilencven százaléka pontosan kilencvenmillió, így a tíz százalékot majd vissza tudják utalni az általunk megadott számlaszámra. Ahogy szoktuk! Szóval százmillió, amit majd a hamarosan törvénybe iktatandó lélegzési adóból fogunk beszedni. Minden lélegzés után, mindenkinek fizetnie kell. A légzések számát pedig speciális légzésszámláló fogja mérni, amely közvetlenül be lesz kötve a holnap létrehozandó Légzés- és Leheletszámláló Hivatalba. Csalás lehetősége kizárva. A légzésszámláló megvétele kötelező lesz, természetesen saját költségére. Nagyvonalúak leszünk, családtámogatásként a negyedik gyerek után elengedjük az árat. Ezért majd hálálkodni fognak.

– Hogyan szerezzük be ezeket a készülékeket?

– Ne aggódjatok, embereim már tárgyalnak távol-keleti üzletemberekkel, akik ígéretet tettek arra, hogy a náluk porosodó hatmillió darab régi walkmant darabonként két dollárért átalakítják, leszállítják, amennyiben azokért fizetünk öt dollárt darabonként. Ez bőven fedezi négymilliós szigetországunk igényeit. A megmaradtakat majd egy raktárban őriztetjük az unokaöcsém biztonsági szolgálatával.

– Ez így azt jelenti főnök – okoskodott Adolf –, hogy harmincmillió dollárért megvesszük a készülékeket, erre még rájön a szállítás, tárolás, őrzés és egyebek díja, így nagyjából negyvenmilliót kell megelőlegezni a költségvetésből, amit majd a hiányzó hatvanmillióval együtt behajtunk az embereken. Ámbár van egy ötletem! Valamelyikünk gyereke vagy családtagja alakítson gyorsan egy céget. Feleségem bankjától kérjenek hitelt, és ők vegyék meg a készülékeket, majd adják el az államnak darabját tíz dollárért. Ebből visszafizetik a kölcsönt és annak kamatát, mert ugye a banknak is kell egy kis nyereség, és még így is szép haszon marad az üzletből. Azt, hogy a lakosság az államtól mennyiért kapja meg a készülékeket és mennyi legyen az adó, ezt még kiszámoljuk. Nekünk végül is mindegy.

– Remek, látom, értitek a csíziót! Na, most van még egy buktató. Mi lesz akkor, ha az emberek megtanulnak spórolni a levegővel, és ritkábban lélegeznek, mint eddig? Nem jön be a kívánt pénz.

A kérdést hosszú, tanácstalan csend fogadta, nézegették egymást az urak, gondolkodtak, zakatolt az agyuk, hogyan tudnának ők is pénzt szerezni ebből a helyzetből. A csendet a főnök törte meg.

– Úgy látom, itt mindent nekem kell megoldani! Be kell vezetni az üzemeltetési és karbantartási díjat, amely legyen független a légzés számától, és bármikor igazítható legyen az általunk megítélt pillanatnyi nemzetközi helyzethez. Erre a feladatra kiválóan alkalmas nagybátyám cége, amely majd olyan árat állapít meg, hogy annak áfa-ja elegendő legyen a költségvetésnek! Így a tényleges díj náluk maradhat. Az egészet pedig úgy kommunikáljuk, hogy ezzel a lépéssel légzésspórolásra ösztönözzük az embereket, mert védeni akarjuk tüdejüket a szennyezett kikötők rossz minőségű levegőjétől. Még meg is fogják köszönni!

Kitört a tapsvihar, egy újabb bonyolult kérdés oldódott meg a szigetországban!

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS