Egy hétfői napon kellett Jakab Zoltánnak jelentkeznie a sebészeten. Előzőleg volt különböző vizsgálatokon. A panasza pedig a vizeléssel függött össze. A végén megállapították, vesekövei vannak, melyeket el kell távolítani. Tehát egy műtét miatt jött azon a bizonyos hétfői napon a sebészetre. Elhelyezték egy négyágyas kórterembe, amely a 6-os számra hallgatott.
Az első három nap az ismerkedéssel telt el. Mondhatjuk így pontosan, mert orvosilag a legfontosabb cselekmények vér és vizelet labori vizsgálatára terjedt ki, meg egy ultrahangos vizsgálatra, hogy megszemléljék állítólagos köveit. Jakab Zoltán negyvennyolc éves, szőke srác, bajuszt viselt. Atléta termetű, nem volt elhízva. Az igaz, mindig ülő foglalkozást folytatott. Tíz évet húzott le egy nagyközség tanácsi apparátusában. Munkaköre: – szociális ügyekért volt felelős. Érdekes és nem unalmas munkának tartotta, szerette is csinálni. Csak azzal volt baja az első öt évben, hogy a tanácselnök sokszor mást gondolt, mint amit ő döntött. Jött a váltás, innentől polgármester lett a főnök. Egy ideig nem is volt gond, de aztán őt is elérte az a bizonyos „akarom” időszak, amely során csak az volt a jó, amit ő döntött. Egy újabb öt évig csinálta is a munkát, ahogy szíve szerint érzékelte, mert, ugye a szociális ügyek nem mások, mint gondoskodás az emberekről, akik valamilyen oknál fogva bajba kerültek. Jakab Zoltánba elég sok empátia szorult, mindig kész volt segíteni és ennek a segítésnek a módját is mindig megtalálta. Ezekből lett a baj, amely kenyértöréshez vezetett. Jelenleg egy szerszámokat gyártó cég üzletkötője. Járja a fél országot és különböző szerszámokat ad el. Nyugalmas munkakör, szereti is csinálni.
Az ajtó melletti ágy volt üres, így ide pakolt le. A mellette lévő ágyon, egy idősebb, apró ember feküdt, nem nézett rá, a plafont bámulta. Sötét bőrű, cigány ember volt. Több volt, mint ötven éves. Ez később derült ki, amikor szóba elegyedtek. Elmondta, hogy nős ember, hét családja van. A legnagyobb huszonöt, a legkisebb két éves. Az asszony van velük otthon. A városhoz közeli faluban laknak. Egy kis házuk van. Korábban csak egy szoba, meg konyha volt. Ide szöktette meg Jolánkát feleségnek. nagyon szép lány volt, több gádzsónak fájt a foga rá, de aztán ő lett a győztes. Később, ahogy jöttek sorba a gyerekek, építettek a kis házhoz még egy szobát. Lakatos Sándor volt a becsületes neve. Kissé kopasz ember, látszott rajta, hogy az élet elégé meggyűrögette szegényt, de jókedvét nem veszítette el. Az építőiparban dolgozott már vagy közel harminc éve. A szoba toldásában a kollégák segítettek, mert szerették Sándor bátyánkat, szolid ember volt, nem kötözködött senkivel és mindennap megjelent a munkába. Mondták is neki a faluban:
-Te, Sanyi, ha nem mennél, megállna az építkezés.
Most valóban nem tud menni a Sanyi, mert eltört a lába és nagy sebek keletkeztek a testén. – Hogyan történt? – kérdezték tőle. – Egyszerűen, az építkezésen annyi gödör, meg domb van, nem csoda, ha elesik az ember. Az én gödröm nagyobb volt a kelleténél.
Mentővel hozták a kórházba, már kétszer is megműtötték, jelenleg elfogadható állapotban van, de megfigyelésre még egy darabig itt tartják.
A négyszemélyes szoba, szembe oldali lakója Rozgonyi Péter. Negyven éves, kőműves, ő egy másik építkezésen dolgozott, amikor a hatodik emelet magasságában leszakadt alatta az állvány. – Nem okolok én senkit – mondta. – Valószínű az állványozásnál nem figyeltek eléggé. Egy rossz lépés és már is a levegőben voltam – mondja mosolyogva. – Ki akartam nyitni az ejtőernyőt, de azt az öltözőben felejtettem – kuncogva meséli.
Látszik rajta már, belenyugodott a jelenlegi állapotába. Most már csak gyógyulni kell.
A túloldal másik lakója egy fiatal srác. Olyan húsz év körüli, barna hajú. Látszik rajta, hogy a vele történt baleset nem nagyon rázta meg. A hegyek között kirándult egy mountain biciklivel. Extrém sportnak szánta, mert ugye emberi ismeret szerint nem lehet kerékpározni sziklás hegyek tetején, de ezt ő nem vette figyelembe. Sárosi Jánosnak pék a szakmája, a kenyerek és a zsemlék között erre sosem gondolt. Most itt fekszik egy törött lábbal, amely nyílt töréssel végződött. Már megműtötték, csendben és mozdulatlanul fekszik az ágyában.
Úgy tűnik a gyógyuláshoz a csend szükségeltetik, meg némi beszélgetés. Lakatos bátyánk, meg Jakab Zoltán között ez a beszélgetés elég hamar létre is jött. Ilyenkor a családról esik a legtöbb szó, meg a gondokról, bajokról. Jakab Zoltán a korábbi foglalkozásából kifolyólag értett is a kikérdezéshez. Így Sándor bátyánk és Jakab között bizalmasabb viszony kezdett kialakulni. Az öreg elpanaszolta, hogy táppénzen volt egy hónapig. Visszament dolgozni, de a táppénzes papírra már nem emlékszik, hová lett. Így nem kapott táppénzt, aztán jött a baleset és most itt van. Természetesen pénz nélkül, otthon pedig a család.
Jakab Zoltán nem szólt egy darabig. Kiment a nővérekhez, meg beszélt az egyik takarítónővel. Ő hozott másnapra egy adag levélpapírt, meg borítékot. Az átvétel után Jakab nem beszélt, csak írta a levelet. A takarítónő másnap feladta. Vártak pár napig. Sándor bátyánk nem sejtette, mi fog itt majd történni.
Megjelent a körzeti orvos, hozta a táppénzes papírt, jobbulást kívánt az öregnek. Jakab írt egy újabb levelet, mellékelte a táppénzes papírt. Következett a feladás és a csendes várakozás. Néhány napi várakozás után szokatlan dolog történt, Sándor bátyánkat egy postás kereste, hozta a táppénzt. Az öreg nagyon meglepődött, csak nézte Jakab Zoltánt. Nem tudott mit mondani, szokatlan volt számára, hogy a dolgok ilyen egyszerűen kiegyenesednek.
Mobilján – mert ez is volt az öregnek – hazaszólt Jolánkának. – Nálam van a táppénz, jó lenne, ha bejönnél érte – mondta az öreg.
Másnap megjelent a feleség, Jolánka. A legnagyobb fiú kísérte el. A szép szál legény, aki huszonöt éves, még nem akar nősülni. Úgy látszik, itt is változott a világ, régebben tíz-egynéhány évesen a lányok már anyák voltak. Sándor bátyánk csak a szemével kísérte a szép szál legényt, látszott, hogy büszke rá.
Jakab Zoltánt meghatotta a család fegyelmezett magatartása. Másnap papírt vett elő és írni kezdett. Az öreg megkérdezte:
– Csak nem megint írsz egy levelet?
– Azt teszem.
– Aztán csak az igazat írjad!
– Megfogadom, minden szó a helyén lesz! – zárta le a beszélgetést Zoltán és folytatta az írást. A levél címzettje a lakóhely szerinti önkormányzat volt. Tárgya pedig egyszeri szociális segély kérelem. A levélben nem csak a betűk voltak gyöngyszeműek, a tartalom is emberséges, szívhez szóló volt. Egy hét sem telt el, telefonozott Jolánka, újságolta a férjének, hogy a tanács (önkormányzat) küldött egy nagyobb összeget.
Jakab Zoltán elégedetten feküdt az ágyában, holnap lesz a műtétje, ez a siker máris gyógyír lesz a sebére. A műtét jól sikerült, nem volt semmi komplikáció. Ahogy a napok teltek, egyre jobban érezte magát. Már szüksége volt egy újabb levélírásra. Ha az ember belejön, nem bírja abba hagyni. Írt az öreg vállalatának, meg a szakszervezetnek egy-egy levelet.
Majdnem két hét telt el, amikor az öreg felesége, Jolánka telefonált. Hosszan beszélgettek. Zoltán csak az öreg arcát figyelte, amely egyre vidámabb lett. A végén csak annyit tudott mondani, mikor letette a telefont:
– Most aztán beletrafáltál. Képzeld, a vállalattól gépkocsival két férfi kereste meg az asszonyt. Több dobozban hoztak tartós élelmiszert, meg pénzt is a szakszervezettől.
Ahogy ezt mondta, szinte elállt a szava, csak nézett Jakab Zoltánra és magában keresgélte a választ, ki lehet ez az ember?
Zoltán is elgondolkodott. Ő nem tett semmiféle különleges dolgot, csak azt hasznosította az adott körülmények között, amit tíz évi gyakorlat során megtanult. Elégedett volt, hogy segíteni tudott, önzetlenül tette, megnyugodott. A kórházi sebek is begyógyultak, a négyágyas – 6-os jelű – szobából először a biciklis Sárosi Janos „kerekezett” el, képzelt biciklijén, majd a Rozgonyi Péter kőműves szedte össze az „állványokat” és távozott.
Ketten maradtak, az öreg Lakatos Sándor, meg a levelek írója, Jakab Zoltán. Aztán ők is megkapták a zárójelentést, most már csak a távozás volt hátra. Sándor bátyánk telefonozott Jolánkának: – Mehetek haza, minden rendben!
Másnap reggel jött az asszony, összecsomagoltak. A két férfi az indulásnál szótlanul néztek egymásra. Mindegyik várta, hogy majd távozáskor mond valamit. Sándor bátyánk szólalt meg először:
– Apukám, te nagyon nagy ember lehetsz. Csak írsz egy levelet és már is küldik a pénzt.
Jakab Zoltán erre nem szólt semmit, megfogta az öreg kezét és arra gondolt ez a sebészeti „kirándulás” kettőnknek így vagy úgy, egyfajta gyógyulást hozott.
Hozzászólások