Botorkáltam hazafelé a meredeken. Bevásároltam, vettem mindent, ami kellett, talán olyasmit is, ami még várhatott volna, de ha már itt van a szemem előtt… ugye ismerős, háziasszonyok? Vittem, vittem hősiesen, de már minden lépésnél azt gondoltam: a következő után le fogom tenni a csomagjaimat. Mert nem elég nekem a domb, a még hátralévő tetemes távolság, az eső utáni ragyogó napsütés, ami kissé fülledtté teszi a levegőt, még lépni is alig tudok, egy szárnyaszegett galamb botorkál mindegyre előttem megnehezítve az utamat.
Mondtam neki:
– Elmenj az utamból, különben hazaviszlek! – fenyegettem cudarul.
Rögtön kapott ezen egy járókelő fiatal asszonytárs, megfogta és ideadta:
– Tessék hazavinni, biztosan leesett valamelyik fészekből és még nem tud visszarepülni. Vinném én is, de nincs neki hely sehol.
Mit volt mit tenni – ha már van két zsebkendőnyi udvarom –, helyet csináltam valamelyik szatyor tetején, s vittem. Közben eszembe jutott a mese, amelyikben addig-addig zabál a főhős, mígnem éppen egy bolhától pukkad ki. No. Csak a csomagom súlya miatt. Útközben betértem a boltba – szerencse, hogy éppen azon a téren volt a kisállateledel-bolt –, vettem neki napraforgómagot.
– Vegyen többet, ne kelljen holnap is jönni – biztatott a boltvezető asszony kapva az alkalmon, hiszen szinte soha nem láttam vevőt nála, bár egyszer aggodalmas kérdésemre azt válaszolta, hogy estefelé jönnek kutyaeledelért az emberek.
– Holnapig elég lesz, akkor nem lesz ekkora csomagom – vigasztaltam, s kerestem egy öklömnyi helyet a napraforgónak is a különféle zacskók, dobozok között.
Közben félszemmel lestem, nem akar-e leugrani a galamb a másik szatyor tetejéről, hogy még futnom is kelljen utána. Esze ágában sem volt, csak pihegett. Hazaérkeztünk végül, lepakoltam és etetni kezdtem. Csepegtetővel vizet is adtam neki, hátha még nem tud egyedül inni. Eleinte egy rácsos ládában tartottam a biztonság kedvéért, nehogy kárt tegyen magában a gyengesége miatt, vagy a ház többi lakója benne, akaratlanul is. Így ment ez napokon keresztül, közben megbarátkozott a macskával, meg a kutyával is, akik eleinte csak nézték, hogy milyen fura szerzet, hozzá se lehet érni, mert azonnal továbbmegy, de látták, hogy „lakótárs”, elfogadták hát. Ő meg sípoló hangon beszélgetett velük.
Már kezdtem tanítani repülni, kitettem egy létra felső, szélesebb fokára, hátha repülni próbál majd, a kutyának megtiltottam, hogy a felmászással próbálkozzék. Szót is fogadott. Amikor láttam, hogy az új kedvenc elég jól egyensúlyoz, nem fog leesni, egyre magasabb fokra tettem. Később leszállt az udvarra is, jól elvoltak a kutyával, macskával. A létrán már felvergődte magát egyik fokról a másikra, és a legfelsőn üldögélt, gyakran megosztva repülési szándékait az alant farokcsóválva felfelé bámuló kutyával, amely néha még az elérhető létrafokokra is feltámaszkodott a mellső lábaival és – úgy vélem – szurkolt neki.
Történt, hogy valamit szállítottak a házhoz. A rakodáskor valahogy odakeveredett, s rányomtak egy ládát, mert azt hitték, úgyis el fog repülni. Hát még nem tudott.
Eltemettem.
A macska első nap nagyon kereste. Tulajdonképpen ő találta meg. A kutya még három nap múlva is nyüszített a létra mellett, mellső lábait a második fokra téve.
Hozzászólások