Dombok zöldjén szalad az érzés
át a langy lejtőn, derekam ívén
fehér kő szisszen mezítláb alatt,
csendből bújik a meredély szava,
kékség súg, elveszni vágyunk,
sziréntenger hang, a végtelen
ránk hull, fodrot küld felénk,
sziklák hevén fröccsen
tajtékos habokba, testünk
mélybe vetve.

Repülni küldlek, menj! távolibb szirtre
veled sodor a kacagó szárnycsapás,
reszkető utánad föntebbre szítva
e tünde játék megfeszül a porban,
az idő ölünk fürösztve pihen el rajtunk,
sós íz lüktetéssel köröttünk nyaldos,
sirály sikolt közénk, ájult sejtek hangja,
s csillagtükröt terít a tengerre halkan
a habokkal csellengő este.

Szédülnek velünk a fellegek,
a szél hajnali hangokat hoz már
a város felől, ébredő ujjad
hajamat borzol, még emlékszik
a hullám, lábunkat csókol, a színes
kavicsok pillantást gyűjtenek
a parton, s kezünk fogja mind,
mi szép és velünk mulandó.

Megosztás

Tweet