Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasóközönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
1899: Ecsedi Kovács Gyula színész méltatása Janovics Jenő által (első rész)
Pécsi Napló (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A liberális hangvételű Pécsi Napló (1892-1944) tekintélyes művészi-szakmai kapcsolatait szimbolizálja a következő dokumentum. Azt már az egyik régebbi részben elmondtam, hogy sokrétű tudósítói hálózattal rendelkezett a lap. Most viszont az imént említett kapcsolatait bizonyítja, hogy éppen a hazai színházi élet egyik korabéli nagy reménysége, későbbi nagyja, Janovics Jenő (1872-1945) színész, színházi- és filmrendező, színházigazgató, forgatókönyvíró méltatásának adott helyt, amelyben kora ünnepelt színészéről írt esszét. Janovics Jenő 1896-tól volt színésze, rendezője a Kolozsvári Nemzeti Színháznak, és a pécsi sajtó „jó szimatának” volt köszönhető, hogy őt kérték föl az akkor már hírneves pályatársa pályájának méltatására.
Janovics Jenő 1901 (Forrás: Wikipédia)
A címben a nevet E. Kovács Gyulaként írta le a szerző, és az írásban is ezen a néven szerepeltette, de tudjuk a lexikonok alapján, hogy az első betű-rövidítés az Ecsedi-nevet takarta. Már az is sokat sejtető volt, hogy írása az első lap alján (!) kezdődött, és a következő oldalak alján folytatódott, majd fejeződött be – ez is bevett szokás volt a lap akkori szerkesztésében. A téma és írója jelentőségét mutatja az, hogy egy ilyen hosszú cikk került az akkori olvasók szeme elé épp az újság elején kezdve, és elhelyezésének módja arra ösztönözte akkori olvasóját (is), hogy tovább lapozzon, és végigolvassa azt. (Az, hogy az akkori sajtóorgánum fontosnak tartotta már az első oldalon megkezdeni, bizonyítja még az a tény is, hogy korántsem volt általános gyakorlat ez mindig. Ha nem ítélték meg olyan jelentőségűnek az írást, akkor a második oldal alján kezdték el közölni azt.) Az alcímben pedig nem felejtették el megjegyezni, hogy a Pécsi Napló eredeti tárcájáról van szó.
Ecsedi Kovács Gyula (Forrás: Wikipédia)
A szerkesztőség fontosnak tartotta külön jelezni a következőket, megcsillagozván a címet. „Február elsején kezdi meg vendégszereplését a pécsi nemzeti színházban (sic!) E. Kovács Gyula. Ez alkalomból közöljük ezen előkelő művész jellemrajzát.” Ez a közlés az akkori és a mai olvasó előtt is tisztázta/tisztázza az írás leközlését mind akkor, mind most újraközölni általam. (Az előző részekben szóltam Ecsedi Kovács Gyula pécsi vendégszerepléseiről.)
Pécsi Nemzeti Színház 1895 (Forrás: Csorba Győző Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
„A magyar klasszikus stílű (sic!) művészetnek talán utolsó nagy alakja, s az élők között leghatalmasabb oszlopa E. Kovács Gyula. Mint háborgó tenger közepén egy rendíthetetlen sziklakő, melyet a zajgó hullámok körülnyaldosnak, a vihartól felkorbácsolt habok hatalmas erővel csapkodnak, de megingatni nem bírnak: úgy áll az E. Kovács Gyula ihletett művészete az irodalmi ízlés szeszélyes váltakozásai, a művészeti irányok körben forgó divatja közepette rendíthetetlenül és megingathatatlanul a maga szűzi romanticismusában (sic!), nagyszabású klassziczitásában (sic!).
Madách Imre (Forrás: Wikipédia)
Ha a színpadra lép, úgy érezzük, mintha egy darab romantika szállott volna azokra a deszkákra, művészetének magasra törő szárnyain elfelejtett, régi idők csodás birodalmába emel bennünket, abba a tündérvilágba, melyet ’titkon áhító lelkünk óhajtva sejt,’ ahol lelkünk megújhodik, s szívünk megtisztul a földi salaktól. Megjelenésének fenségéből, arczvonásainak (sic!) klasszikus szépségéből, hangjának érczes (sic!) csengéséből, beszédjének sajátos zenéjéből, mozdulatainak súlyából, járásának méltóságából, sőt még taglejtéseiből is a legtisztább romanticismus (sic!) árad, és sugárzik a néző ámuló szeme elé a maga kimért, nyugodt, klasszikus forma szépségében, mint Madách mondja: ’A múlt kísértetét látjuk feltámadni világos századunkban.’ S a művész is Madáchcsal felelhet a földi porhoz nyűgözött nézőnek:
(A verssorok kezdetét a nagybetűk jelzik itt.) „… mi józanságotokat Nem irigyeljük. Hisz mi a világon Nagy és nemes volt, mind ily őrülés, Melynek higgadt gond korlátot nem ír. Szellembeszéd az, mely nemesb (sic!) körökbül (sic!) Felénk remeg, mint édes zöngemény, Tanúja, hogy lelkük vele rokon, S megvetjük a földnek hitvány porát, Keresve utat a magasb (sic!) körökbe.”
William Shakespeare (Forrás: Wikipédia)
Negyvenkét esztendeje rója E. Kovács Gyula ifjúi rajongással, szent lelkesedéssel a színpad deszkáit, s ez a negyvenkét esztendő a meg nem szűnő munkálkodásnak, a folytonos akadályt nem ismerő előre törekvésnek, s a lankadatlan, nemes küzdelmeknek szakadatlan lánczolatát (sic!) jelenti. Mennyi dicsőség és mennyi keserűség érte a negyvenkét év alatt! Mert ő is ott kezdte, ahol a többi úttörőink. Akik lelkükben egy fényes ideállal, szívünkben a legyőzhetetlen, nemes vágyakozással ott hagyták, a kényelemmel, jóléttel bíztató életpályát, ott hagyták a családi fészek enyhe melegét, s nem törődve a balga előítéletekkel, nekiindultak a nagyvilágnak, vándoroltak egyik helyről a másikra, koplalva, nélkülözve, sanyarúságok közepette szolgálva a nagy czélt (sic!), a színművészet emelésének, a magyarosodás terjesztésének és erősítésének nagy czélját.
Egressy Gábor (Forrás: Wikipédia)
Valóságos ideál-ember, aki nem él semmi másnak, csak a művészetének, nem foglalkozik semmi mással, csak a színpaddal. Az élet ezernyi gondjaival, s aprólékos viszonyaival nem törődik, de ez nem könnyelműség nála, hanem valami magasabb ihletésféle, amely nem engedi, hogy megszabaduljon az ő légkörétől, az eszmék világából, s leszálljon a mindennapi élet hercze-hurczái (sic!) közé. Minden ízében művész lélek, tele erővel, mélységes érzéssel, fennkölt eszmékkel, és gyöngéd poézissel. Nemcsak színész, hanem író és poéta egy személyben. Versei között van egy, amely az egész országban ismeretessé lett, s mely költeményeinek egyik legszebbike, és legértékesebbje: ’Kétszer is nyit az akáczfa (sic!) virága, Megbánod még, visszasírsz még engemet! De a szívnek kétszer nyílni nem lehet.’
Jászai Mari Gertrudisként (Forrás: Wikipédia)
A magyar színművészet a német múzsa emlőin fejlődött. Ennek a terjengős német színészeti stylusnak (sic!) legkiválóbb magyar mestere és nagy hivatottságú (sic!) apostola volt Egressy Gábor, akit E. Kovács Gyula eszményképül, el nem érhető ideálul választott. Lehet-e tehát csodálni, ha E. Kovács Gyula is a german (sic!) színészetnek lett tipikus képviselője, sőt most, hogy a magyar színészet életerős fejlődésében lerázta szárnyairól a német színészet nehézkes nyűgeit, ő maradt meg egyedül, mint hűséges követője, utolsó mohikánja ennek az iránynak. Már Jászay (sic!) Mari, a klasszikus magyar drámai művészetnek ez a másik hatalmas oszlopa, emanczipálni (sic!) tudta magát a germán színészetnek káros nyűgeitől, bár lehetetlen tagadni, hogy az ő alakításaiban is a germán művészetnek nagy stílusa, ősereje nyilatkozik meg, de csupán azt tartotta meg a művészeti irányból, ami igazán nagyszabású, igazán művészi, ami örök-igaz és örökszép.
Kolozsvári Nemzeti Színház (Forrás: Wikipédia)
Kiválóbb Shakespeare-interpretátorunk E. Kovács Gyulán kívül nincs, sőt bátran állíthatjuk, hogy a britt (sic!) szellemóriás költészetének hivatottabb és méltóbb tolmácsolója (sic!) manapság nemcsak Magyarországon, de az egész kontinensen hiába keresnők. Vannak talán, akik Shakespeare nagyszabású alakjait több igazsággal, több természetességgel, nagyobb verizmussal (naturális eszközökkel) viszik színpadra, s ez által közelebb hozzák a mai kor emberéhez. Ami gondolkodásunkhoz, a mindennapi élet kicsinyes viszonyaihoz, s előadásuk ilyetén formája által közvetlenebb hatást is érnek el –, de nincs senki, aki nagyobb súlylyal (sic!), magasztosabb fenséggel, az igazi művészet tisztább ihletével, s a költő fejedelem klasszikus poézisához méltóbb formában ábrázolná, mint E. Kovács Gyula.
Kolozsvári Nyári Színház 1915 (Forrás: Wikipédia)
Hogy egyebet ne említsünk, az ő Lear királya és az ő III. Richárdja ma is a színpadi művészet legragyogóbb dicsőségei közé tartoznak. A magyar történelem legendás hőseinek pedig képzelni sem lehet daliásabb, büszkébb tolmácsolóját E. Kovács Gyulánál, akinek Bánkjáról, Dózsa Györgyéről és Rákóczyjáról (sic!) zord büszkeséggel árad le régi dicsőségünk sugárzó fénye, ékes ragyogása.”
Eddig tartott Janovics Jenő írása, amelyben E. (Ecsedi) Kovács Gyula (1839-1899) színész méltatását olvashatták a pécsiek. Itt azonban a mai rész véget ér, a jövő alkalommal az ő életrajzával folytatom, amely – mint már az elején említettem – a Pécsi Napló 1899. január 29.-i számában látott napvilágot. (Ha a mai olvasók közül valakinek föltűnt Ecsedi /E./ Kovács Gyula halála dátumának egybeesése a pécsi sajtó megjelenési évszámával, közlöm, hogy ennek a következő rész végén lesz aktualitása.)
Hozzászólások